A bosszú

sofar, 2007. december 24. 02:18  JNA24 médiafigyelő, NOL Add comments

Forrás: NOL

Népszabadság * Spiró György * 2007. december 24.

‘Most aztán örülhettek.’

Kép: Tettamanti Béla „Most aztán örülhettek.” Ez áll egy füzetből kitépett cédulán, ceruzával írt ákombákom betűkkel, anyám halála után találtam rá.

Anyai nagyanyám írta 57 január végén a lakásunk fölött lévő társbérlet egyetlen szobájában, mielőtt bevette a több fiola altatót. Hosszú évekig gyűjtögette, a körzeti orvossal mindig csak annyit íratott, amennyi nem tűnt fel. Szüleimnek azt mondta, hogy Mórra utazik, a szülei sírjához; máskor is megtette, el lehetett hinni. Anyám pár nap múlva fogott gyanút, rátörték az ajtót, még élt, de aludt, kórházba vitték, nem ébredt fel többé. Február harmadikán halt meg, nem érte meg a hatvanat.

Nagyanyám utált engem, az egyetlen unokáját. Csúf volt és gonosz. Nagy, horgas orra volt, alacsony, szűk homloka, sötét, buta tekintete, ritkás, ősz haja. Rossz ruhákban járt, a jobbakat föl nem vette volna, formátlan testét lompos szoknyába, régi blúzba, stoppolt kardigánba, elhordott köténybe burkolta, és csak a kitaposott, ferde sarkú cipőit hordta, hangsúlyozván, hogy nincs benne semmi nőies. Sokszor voltam rábízva napközben, és nem értettem, esténként miért talál ki rólam disznóságokat, amelyeket nem követtem el.

Nem vágtam földhöz a tányért, nem túrtam az orrom, nem szemtelenkedtem, nem beszéltem vissza, nem hagytam ott az ebédet, de ő ilyeneket mesélt rólam minden este. Hiába tiltakoztam, a szüleim neki hittek, még apám is, anyám pedig fel-felpofozott. Utált a nagyanyám mindenkit, anyámat kivéve, akivel szintén nagyokat tudott veszekedni. Súlyos érelmeszesedésben szenvedett, mint a boncolás kiderítette, agyi erei sok évvel korábban tönkrementek, nem volt normális, amióta csak ismertem.

Négy elemit végzett, épp hogy tudott írni és olvasni, a szorzással és az osztással gondban volt, és fiatalon ment férjhez. Nem volt egyke, persze, mutogattak fényképeket, rengeteg fehér, csipkés ruhás, buta tekintetű gyerek volt rajtuk, azok mind „nem jöttek vissza” vagy „elmentek”. Nagyanyám testvérei, unokatestvérei, nagybátyjai és nagynénéi lehettek, nem figyeltem oda a nevükre, untam a sirámokat.

Fogalmam sincs, miért vette el vagyontalan, iskolázatlan nagyanyámat egy szépreményű, művelt, nyelveket beszélő, jóképű újságíró, a nagyapám, aki még Vörösmarty drámáiról is értekezett egy székesfehérvári lapban, olvastam, lelkes dolgozat; talán úgy esett, hogy kénytelen volt.

Anyám 15-ben született, a bátyja után másfél évre, és négyéves volt, amikor az apját 19 őszén letartóztatták, mert írt valamit a kommün alatt, amit nem kellett volna. Akkor már Budapesten laktak, és nem Fehérvárott, amelyről anyám csak egy kert, egy kutya és egy macska emlékét őrizte meg.

Kicsit előbb, a háború vége felé anyámat és a bátyját nyárra egy Bécs melletti intézetbe küldték. Anyám nem is tanult meg többet németül, mint ami a fülébe ragadt. Azon a nyáron ült anyai ágról való nagynénje, Edit néni ölében párszor. Edit néni katolikus apáca volt ugyan, de olyan kedves, olyan kedves, kellett hallgatnom sokszor. Nem sejthettük, hogy mert önként ment Auschwitzba, Edit Stein néni hamarosan katolikus szent lesz.

Többé nyaralásban a gyerekeknek nem volt részük, mert 20 elején a nagyapám, akit néhány hónapnyi verés után kiengedtek a börtönből, Bécsen át emigrált, és Rómában kötött ki, ahol egy olasz grófnő szeretője lett. Nem dolgozott attól kezdve semmit, a grófnő kitartotta. Láttam fényképet a római villájukról, hát mit mondjak. Anyám soha többé nem látta az apját. Olykor küldött a nagyapám pénzt a családjának; levél helyett levelezőlapokat irkált, arra kevesebb szöveg fért, nem erőltette meg magát. Nem vált el a nagyanyámtól, de nem szorgalmazta, hogy a családja utána menjen. Fiatalon halt meg a harmincas évek közepén.

Nagyanyám, akinek semmiféle képzettsége sem volt, 20-ban gyári munkásnak állt. A Falk Miksa utcában laktak, kivillamosozott a Kőbányai Sörgyárba, ledolgozta a maga tizenkét óráját, hazavillamosozott, a gyerekeit az utca nevelte. Anyám és a bátyja csak a polgárit végezte el, aztán anyám beiratkozott a színiakadémiára. A bátyja érdekes figura lehetett, haverja volt Rejtő Jenő meg a többi pesti link, állítólag remek volt a humora; a harmincas évek közepén kigyalogolt Bécsbe, egy osztrák lap munkatársa lett, Genfből tudósított a Népszövetség üléseiről, és ritkán járt Pestre. Az ülések szünetében, a Genfi-tó partján maga Anthony Eden szervezte be, a háború végén az Intelligence Service ügynökeként végezte Jugoszláviában, ő legalább harcolt.

Nagyanyám egyedül maradt a lányával, akiről akadémista korában aktképeket készítettek – ez akkoriban rosszabbat jelentett, mint később -, aztán jegyzőkkel, földbirtokosokkal pezsgőzgetve, kocsizgatva töltötte ledér vidéki színésznői életét, míg Győrött vendégszerepelve ki nem vetette a hálóját apámra, a szépreményű fiatal mérnökre.

Apám sokáig habozhatott, ha anyám úgy döntött, hogy miután a zsidótörvények letiltották a színpadról, cselédnek áll Angliában. Magával vitte az anyját. Soha nem volt anyámnak az anyján kívül más bizalmasa. Nem tudott elszakadni tőle. Cipelte magával, hogy ne kelljen felnőnie, ne kelljen szembenéznie a világgal, és fel legyen mentve az alól, hogy mást is megszeressen. Sok ilyet láttam később, mégis lassan jöttem rá, hogy ez a törvény.

Másfél évig szolgált anyám és nagyanyám Angliában.

Anyám megtanult angolul vagy húsz mondatot, a nagyanyám semmit. Anyám megpróbált férjhez menni, lett is egy indiai hercege fekete ponttal a homlokán, mégsem lettem félig magyar, félig hindu, visszament a parti. Hentesek és lakájok adódtak, úgyhogy anyám írt jövendő apámnak, hogy visszajönnek Magyarországra. A nagyanyámat egyenesen Pestre paterolta, ő maga jövendő apámmal Párizsban kószált pár napot, apám akkor hazajött, anyám még megnézte magának Olaszországot – az apja már nem élt -, és sikerült az olasz-jugoszláv határt Magyarország felé 1939. szeptember elsején átlépnie. Mondták neki az olasz határőrök, hogy ne menjen tovább, mert kitört a háború, de nem hallgatott rájuk.

A Szövetség utcában laktak, a nagyanyám és az ifjú házaspár. Apám jól keresett a győri Grab szövetgyár pesti képviselőjeként, anyám is elhelyezkedett bolti eladóként, nagyanyám a háztartást vezette. Apám biztonságban volt, mint hadiüzemben dolgozó, de amikor bejöttek a németek, hamis papírokat készíttetett a feleségének és az anyósásának, mondván: illegalitásba kell vonulni. A nyilas hatalomátvételkor ezeket kezdték használni.

Anyám és a nagyanyám a sváb névre szóló hamis papírokkal keresztény uraknál lettek cselédek. Anyámnak még színésznő korában fitosra operálták a horgas orrát; a nagyanyám göcsörtös heftijével nem csináltak semmit. Láttam a fényképes igazolványaikat – később anyám ezeket is megsemmisítette, apám sok képével együtt -: anyám Grätchen-frizurát viselt, a befont haját feltűzte, de a nagyanyám annyira zsidós volt, hogy minden hálám az őket alkalmazó ke-

resztény családé. Anyámnak Erzsike volt a neve a hamis papír szerint, a nagyanyáméra nem emlékszem. Svábul gagyogtak valamit – nagyanyám még Mórról, ahol született, és ahol Mária Terézia alatt egy gazdag ősapjáról még képet is festettek, a garázsomban hever -, de hát ettől nyugodtan feladhatták volna őket.

Apámat aztán csak elvitték munkaszolgálatba, hajtották őket gyalog 44 októberében Ausztria felé, Győrött apám, az öccse és egy barátjuk a táborból egy-egy talicskát tolt ki, a nyilas őrök beszélgettek, cigarettáztak, feléjük se néztek, ők a talicskákat eltolták a Bakonyig, ott szétváltak. A századból rajtuk kívül senki sem élte túl.

Apám béresnek állt, a gazda papírt nem kért tőle. Hónapokig ápolta apám a lovakat, bért nem kapott, de ellátást igen. Egy szép nap az istállóból, ahol aludt, meghallotta, hogy a gazda németekkel beszélget ráérősen; értett a szóból, meglépett. Többször fogságba esett, a Bakonyban hullámzott a front, végül ismét elfogták az oroszok, Pestre vitték, és a Nyugati pályaudvarban várt a bevagonírozásra, hogy Szibériába vigyék.

Egy ismerős meglátta, sietett anyámhoz a közeli Kresz Géza utcába, hogy látta a férjét, elfogták az oroszok. Anyám odarohant, a sipítozására megmondták, hogy a parancsnokság a Szondi utca és a Nagykörút sarkán van a Béke Szállóban, onnét hozzon papírt. Anyám odarohant, addig üvöltözött az őrökkel, amíg beengedték, épp ment föl a lépcsőn, amikor vele szemben lefelé jött egy szovjet őrnagy, és megkérdezte az üvöltő dervisnőt magyarul, mit akar. Anyám előadta. Illés Béla, mert ő volt, adott anyámnak egy papírt, amivel kihozta apámat a jövendő Gulag-rabok közül.

Apám magas tisztségeket töltött be, bár illegális párttagságát csak a hatvanas években ismerték el. Apám jelölte ki Sztálinváros helyét harmadmagával. Ők ugyan Mohácsra tervezték, de közbejött a jugoszláv balhé, odarendelték őket Dunapentelére, álltak a löszfal szélén, nem tehettek semmit, alá kellett írniuk, hogy azt javasolják.

Nagyanyám a Kresz Géza utcai lakásban lakott egyedül, ahol én készültem 45 augusztusának elején, épp amikor kissé odébb az első atombombát ledobták.

Szüleim egy egykori csillagos házba kerültek az Újpesti rakparton. Abban a házban már korábban is lakott anyám a nagyanyámmal, először a hatodikon, de a nagyanyám nem bírta, tériszonya volt, leköltöztek a negyedik emeletre, azt se bírta, akkor költöztek a Kresz Géza utcába.

Abba a két szoba cselédszobás lakásba, amelyben később felnőttem, a háború alatt több mint hatvan zsidót pakoltak be Janka nénihez, az eredeti lakóhoz, aki szintén a nagyanyám rokona volt, és ott is halt éhen. Nehezen tudtam elképzelni, hogyan fértek el; anyám járt ott, mesélte, hogy a kádban hárman aludtak.

Nagyanyám mindennap átjárt hozzánk, segített bevásárolni, főzni, takarítani, míg apám megelégelte a dolgot, és a Kresz Géza utcai garzont elcseréltette a fölöttünk lévő társbérleti szobára.

Nagyanyám 51-ben áthurcolkodott fölénk, attól kezdve onnét gyalogolt hol anyámmal, hol velem a Lehel téri piacra. Ő tekerte ki az eleven tyúk nyakát, ő tömte a falikúthoz kötött libát, hogy nagyra nőjön a mája, ő verte agyon a kádban úszkáló halat. Mosott, vasalt, holott cselédünk is volt, úgy kellett hívni kommunistául, hogy háztartási alkalmazott.

Búskomor nagyanyám rosszul viselte, hogy a kegydíjából nem tud megélni, őt ne tartsa el az apám. Egy vitatott érdi telek ügyében hónapokig villamosozgatott naphosszat, meg volt győződve róla, hogy az örökséget megszerezheti, dokumentum nem volt, nem is lett belőle semmi.

Akkor kitalálta, hogy terítőhímzést és zsebkendőfestést vállal bedolgozóként, hímzett, festegetett, anyám is be-besegített, pénzt nem hozott, abbahagyta. Aztán mondták, hogy a síkkötőgépé a jövő, nagyanyám ilyen gépet akart. Megvették neki az áhított Buksi nevű síkkötőgépet, nagyanyám tanulta a fogásokat, a tervrajzokat mereven bámulta, nem mentek a fejébe. Naphosszat ültem mellette, és néztem, hogyan tologatja a nehéz, hosszú acélszerkezetet a sínen, hogyan szaporodnak a sorok. De lassan szaporodtak a sorok, nem volt jó munkaerő a nagyanyám, többe került a gép meg a fonal, mint amit ki tudott termelni. A drága gépet végül fillérekért eladták, nagyanyám munkavállalása nem került többé szóba, és ő komorabb lett, mint bármikor.

Egyszer láttam élénknek a nagyanyámat, 56 őszén.

Apámat október közepén aranyérrel műtötték, és amikor kitört a hajcihő, még a kórházban feküdt. Ez mentette meg: hiába keresték a forradalmárok Csepelen azért, hogy kinyírják mint zsidó kommunistát, meg a mi lakásunkban más forradalmárok azért, hogy a Munkástanács elnökének kérjék fel mint becsületes embert.

A Rókust szétlőtték, a kórházat leköltöztették az alagsorba, lábadozó apám segített és tüdőgyulladást kapott. Anyám és nagyanyám mindennap elment a Rókusig és

vissza. Olykor a forradalmárok teherautójára kapaszkodtak fel, mint lelkes honleányok, volt nekik nemzetiszínű karszalagjuk, lengették a lyukas zászlót, de többnyire gyalogoltak, vitték az ételt apámnak. A Pozsonyi utat meg a Nagykörutat végig lőtték, ők lapultak a falnál, aztán átrohantak az úttesten, és csodák csodájára mindig hazaértek.

Rám közben nagyanyám társbérlője, egy vastag szemüvegű, csúnya, szerencsétlen vénkisasszony vigyázott, Ilus néni, kínoztam a magam által kitalált golyójátékkal, ő megadóan golyózott velem; csak akkor hagytam békén, amikor Kossuth-címereket festettem zsákszámra, ezek a szénszünet után az iskolában nagy sikert arattak. Aztán február vége felé lekerültek a falról, és megértettem, hogy a MUK-ból nem lesz semmi. Abban a félévben még angolul tanulhattunk, de ősztől megint csak oroszul.

Nagyanyám októberben és novemberben lelkesen vásárolt, sütötte a váratlanul bőségben kapható húsokat, mert leállt a magyar húsexport; így jöttem rá a törvényre, hogy ha megjavul az életszínvonalunk, akkor nagy a baj. Töltögette a két bödönt zsírral, teli lett mind a kettő, fél évig is kihúzzuk, mondta büszkén. Kenyeret sütött a gázrezsóban, fehérebb volt, mint általában, de igazi kenyér; petróleumot szerzett a lámpába, amely a háborúból maradt a spájz felső polcán, azzal is kihúzzuk hónapokig, hajtogatta elégedetten. Végre megint kizárólag az övé lett a lánya, akit apám elrabolt tőle. Ideálisan dolgozott össze anyám és az anyja, tudták, mi a háború, ez volt a szakmájuk, szavak nélkül értették egymást. Nagyanyám kivirágzott, még engem is elfelejtett szapulni.

Bejöttek az oroszok, lőtték végig a Körutat, anyám és nagyanyám mentek gyalog, harckocsin, teherautón a Rókusig és viszsza. Öt nappal később mentővel hazahozták apámat, aki nem tudott lábra állni, és az orvos szerint vörösborra volt szüksége, hogy szaporodjon a vére. Szesztilalom volt érvényben, nagyanyám szerzett vörösbort.

Apám decemberben kezdett ismét dolgozni Csepelen, nagyanyám komor lett, veszekedős, kibírhatatlan, gyűlölködő, mint korábban. Nem a politikai helyzet miatt, egyetlen újságcikket sem olvasott el, nem hallgatta a rádiót, fogalma se volt, hogy mi folyik. Főzött, bevásárolt, nem volt neki egyebe, csak a végtelen szűkösség, és gyűlölt mindent és mindenkit, mint egész életében. Háborúban túl kell élni, ez a törvény, öngyilkosságot békében kell elkövetni, ez is törvény.

„Most aztán örülhettek.”

Abban a tudatban vette be a sok-sok fiola altatót, hogy van értelme a halálának: bosszút állhat élete megrontóin, a lányán és a vején.

Legalább ennyi megadatott neki.

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.