Chris Cooper
Az Oscar-díjas Chris Coopert arcberendezése zord karakterek megformálására predesztinálja: legtöbbször fakabát, katona, titkos ügynök, politikus szerepében látjuk. Az életben is katonás komolysággal beszél, lassan, tagoltan, mintha egy haditervbe avatna be. Frusztrált neonáci apaként szájon csókolta Kevin Spacey-t az Amerikai szépségben, Busht parodizálta a Kormányzóválasztásban, és felbukkant az elmúlt évek legjobb hollywoodi filmjeiben: Az utolsó jelentés, a Sziriana, a Capote, A Bourne-rejtély, a Vágta, a Bőrnyakúak és A hazafi stáblistáján is szerepelt a neve. Jelenleg A királyságban látható a hazai mozikban. A szaloniki filmfesztiválon beszélgettem vele.
(Fotó: Reuters)
– Igaz, hogy a főiskolán balettozott? Nem gondoltam volna önről…
– Egy évig tanultam táncolni a Missouri Egyetemen. Negyven hölgy mellett hárman voltunk férfiak. Klasszikus és dzsesszbalettot, valamint indián táncokat tanítottak nekünk. Mindennap bolondot csináltam magamból a sok-sok nő előtt. De rendesek voltak, nem nevettek ki.
– Egyik legparádésabb szerepében George Busht figurázta ki. Tanulmányozta az amerikai elnök gesztusait és mimikáját?
– Nem kell az hozzá. Ott van az orrunk előtt, mindennap látjuk a híradóban. Egy csomó amerikai nagyon jól tudja utánozni őt!
– A filmkritikusok azt írták, ez a filmbeli politikus a legostobább pasas, akit valaha játszott.
– Egyetértek! Mégis könnyű leereszkedni erre az értelmi szintre, ha ott van a kézben John Sayles forgatókönyve. Semmi mást nem kellett tennem, mint szóról szóra úgy eljátszani a szerepet, ahogy megírta. Minden szünettel, vesszővel, nyelvbotlással. John mindig remekül ír. Főleg olyanokat választ, akiknek színházi múltjuk van, gyakorlott színészek, és felkészülten érkeznek a forgatásra. Sok próbára vagy improvizációra nincs idő, az idő pénz, az pedig a saját zsebéből jön, mivel filmjeit nemritkán maga finanszírozza.
– Egy helyütt azt mondta, háromszor-négyszer is el kell olvasnia egy forgatókönyvet, mire megjön hozzá a kedve. Ez több dolgot is jelenthet: ön vagy időmilliomos, vagy nehezen lelkesedő típus, vagy a sztorik lennének ennyire silányak?
– Kizárólag akkor kötelezem el magam egy projekt mellett, ha garanciát látok arra, hogy nem feleslegesen vesztegetem rá az időmet. Harmincöt éves koromig nem kerültem még a kamera közelébe sem. Tizenhárom évet töltöttem színpadon, ahol írott alapanyagokkal dolgozik az ember. Kifejlődött az érzékem, hogy meg tudjam ítélni az olvasottak alapján, mi sül ki abból, és érdemes-e részt vennem benne. Előfordul, hogy felhív egy rendező, és azt mondja, nagyon szeretne velem dolgozni. De akkor is el kell olvasnom a forgatókönyvet. Nincs bizalmam az olyan helyzetekben, amikor a rendező biztosít róla, hogy néhányszor átíratják a könyvet, megnövelik a szerepem, és minden rendben lesz. Ha ez akkor és ott nincs benne a könyvben, nem vállalom a feladatot.
– Csakhogy a nagy költségvetésű stúdiófilmeket forgatás közben számtalanszor átírják. Ezzel jól meg van lőve.
– Igen, A Bourne-rejtélynél pontosan ez történt. Igent mondtam a forgatókönyvre, amelyet aztán szépen kivágtak az ablakon. Úgy mentem el a forgatási helyszínre, Prágába, hogy semmilyen fogódzóm nem volt. Ez nagyon újszerű élmény volt, félelmetesen új. Napi tizennégy órákat forgattunk. És előfordult, hogy további két órát kellett várnom a forgatási helyszínen arra, hogy megkapjam a másnapi szövegemet, mert menet közben írták. A végén már csak a reggeli munkakezdéskor adták oda a jelenetet. Harminc-negyven percem volt, hogy bemagoljam a szövegemet, és kigondoljam, hogyan játszom el. Érdekes volt így lendületbe hozni magam. Tisztán túlélési mechanizmusokra kellett hagyatkoznom. Nem volt mese, csinálni kellett.
– Az Amerikai szépség olvastán gondolta volna ön vagy bárki a stábból, hogy ilyen nagy világsikert arat majd?
– Á, fogalmunk sem volt róla. Mindössze annyiban voltunk nagyon biztosak, hogy egyesek szeretik majd, mások pedig egyáltalán nem szeretik, mert túl erős lesz nekik. Éreztük, hogy egy kicsit túl merész a film.
– Előszeretettel foglalkoztatják önt tekintélyelvű alakok szerepeiben. Magas rangú katonákat, seriffeket, kormányzati funkcionáriusokat osztanak önre, akiknek fellépéséből lejön, hogy hatalommal bírnak. Miért találják meg ezek a szerepek?
– Az ilyet nem tervezi el az ember, így jön össze. Azokból az ajánlatokból tudok válogatni, amelyeket elküldenek nekem, mert rám gondoltak. De így is szélesebb skálán mozoghatok, mint a nagy sztárok, akiktől elvárják, hogy ugyanazt a személyiséget hozzák minden filmjükben. A legnagyobb dicséret az, amikor színészkollégáim, akikkel dolgoztam, azt mondják, megnéztek egy filmet, és egészen addig nem tudták, hogy én játszom benne, amíg a stáblistán fel nem bukkant a nevem.
– Nagybani hírfogyasztó hírében áll. News junkie, ahogy az angol mondja. Foglalkoztatja a politika?
– Igen, és úgy látom, nagyon komoly időket élünk az Egyesült Államokban. Mindenféle emberek tűnnek elő, hogy induljanak az elnökválasztáson, és én követem a vitákat. Lépést akarok tartani a világ történéseivel. Nálunk nagyon kevés híranyagot sugároznak a világ más tájairól. Itt Európában bővebb nemzetközi kitekintést kapok a CNN-en, mint otthon a CNN amerikai adásán. Az internetre kell mennem, hogy valós információkra bukkanjak.
– Politikai érdeklődését tükrözi, hogy rövid időn belül kétszer vállalt szerepet Közel-Kelettel foglalkozó filmekben, a Szirianában és A királyságban? Feladatának tartja, hogy elősegítse a közönség tájékoztatását, és gondolatokat keltsen bennük a világpolitikáról?
– Teljes mértékben. Meg kell mondanom, hogy a Sziriana nehezen követhető film. De voltak benne nagyon fontos információk. Ha részem lehet abban, hogy ezeket Amerika vagy Európa tudomására hozzam, ott a helyem. Az ilyenfajta munkának van létjogosultsága.
– Járt a Közel-Keleten ezzel a két filmmel. Milyen tapasztalatokat szerzett ott?
– A Sziriana-beli jeleneteimet csak Texasban forgattuk. A királyságot biztonsági okokból nem vehettük fel Szaúd-Arábiában, ezért az Egyesült Arab Emírségekbe mentünk. Dubai és Abu-Dzabi törekszik rá, hogy kapcsolatban maradjon a világgal, és üzleteket kössön. Ott lehet látni a hagyományok szerint csadorba öltöző asszonyokat, de nyugati viseletű, farmeros-pólós, hasat fedetlenül hagyó lányokat egyaránt, mert az ottaniakra is ráuszították a világmárkákat. Lehet, hogy ez működik hosszabb távon, de az is lehet, hogy nem. Ami engem illet, én biztonságban éreztem magam.
– Fiatalon építkezéseken dolgozott. Úgy hírlik, a ma napig „civilek” között él, távol Hollywoodtól.
– Kingstonban lakom, Massachusettsben. Feleségem fiatalon ott töltötte a nyarait a nagynénjével. A környék történelmi jelentőségű hely, arrafelé szálltak partra az első bevándorlók. A barátaink javarészt tanárok és olyan történészek, akik ácsként barkácsolnak. A helytörténeti múzeumnak állítanak elő tárgyakat. Senkit sem találni a széles határban, akinek köze lenne a filmezéshez, ami üdítő dolog, hiszen lelkesen térek vissza a forgatásokra. Sokat időztem Los Angelesben, ahol a nap minden perce a filmbizniszről szól. Mindenki erről beszél. Nem hiszem, hogy ez ideális környezet egy színésznek.
– Az Oscar-díj elnyerése min változtatott?
– Hát, nem borította fel az életem addigi rendjét egyik napról a másikra, annyi biztos. Az utolsó jelentés esetében történt meg először velem, hogy egy nagy stúdió főszerepet adott nekem. Minden más, amit addig játszottam, mellékszerep volt. Sokan azt hinnék, egy Oscar után végre megengedik, hogy egész filmeket vigyen a vállán az ember, de nem hiszem, hogy ez így van. Én kerestem meg a film rendezőjét, hogy szeretném eljátszani a szerepet, és a Universal stúdió főnöke rábólintott. Mihelyst kitudódott, hogy engem választottak, a nagy nevű sztárok ácsingóztak a szerepért – többjükkel dolgoztam korábban. De a stúdió kiállt mellettem. Fontos, hogy pályámon először eljátszhattam egy főszerepet, és hogy a film jól szerepelt a mozipénztáraknál. Hogy kaptam-e azóta főszerepajánlatokat? Nem. Vagyis megváltoztatta az Oscar az életem? Nem hinném. A színész élete folyamatos emelkedés. Másszuk a létrát.
– Hollywood egyik legkeresettebb karakterszínészeként szép tekintélyt szerzett magának. Előfordult már önnel, hogy a fiatalabb generáció tagjai megilletődnek, ha önnel kell kamera elé állniuk?
– Igen, látom rajtuk, ha ez van. Megpróbálom leszerelni a szorongásaikat. Néha viszont nem teszek semmit. Az Októberi égboltban nem bántam könnyen Jake Gyllenhaallal, mert a szerep ezt kívánta meg. És tudom, hálás volt, hogy jobb alakítást hoztam ki belőle ezzel.
– Önt ki taglózta le az idősebbek közül?
– Hatalmas tehetségekkel dolgozhattam. Lenyűgözött Robert Duvall. Álmodni sem mertem volna róla, hogy egy nap Meryl Streeppel játszhatok együtt. Eleinte nagyon féltem tőle, de végül a legélvezetesebb szakmai élményemnek bizonyult a közös munka. Maggie Smithtől egyenesen megbetegedtem, amikor megtudtam, hogy vele fogok játszani. Ez történik, amikor valóra válik az ember álma.
– Színészként testi vagy intellektuális típus?
– Érzelmi alkat. Néha nem is szeretem a karaktert, akit eljátszok, de kell, hogy találjak benne valamit, amivel így vagy úgy azonosulni tudok. A képzelőerőt is segítségül hívom, mert arra képeztek, hogy használjam a figura megalkotásában. Az utolsó jelentés főhőse, ez az államtitkokat megszellőztető ügynök például erősen meghasonlott figura. Olyasvalaki, aki semmiben sem hasonlít rám. De épp ez a kihívás benne.
– Miért választotta a színészi hivatást?
– Nagyon szemérmes voltam. Éveken át dolgoztam önkéntesként az egyetemi színpadon mint díszletes. Ingyen és bérmentve. Álltam a kulisszában, néztem a többieket, akik szerepelnek, és rettentően mérges voltam magamra. Mert tudtam, hogy annyi minden van bennem, amit ki kell fejeznem. Már négyévesen feltűnt nekem a színészi játék ereje. Anyám csakis felnőtteknek való filmekre cipelt magával a mozikba, azokra, amelyeket ő akart megnézni. A gyerekfilmek és rajzfilmek kimaradtak az életemből. Évekkel később felidéztem neki egy jelenetet, amely élénken megmaradt bennem: fiatalember ül a járdán, egy nő halad el mellette, ő elfordítja a fejét, aztán feláll, követi, és látja, ahogy bemegy a közeli házba. Emlékszem a talaj tengerpartra utalt, fű volt ott és homok. A fickó felkap néhány követ, és dobálni kezdi őket a házra. „Ó, de hisz ez Jimmy Dean és az Édentől Keletre”, kiáltott fel anyám. Nekem ugye négyévesen fogalmam sem volt arról, ki a fene az a James Dean, mégis az elfogulatlan tekintetemnek azonnal szemet szúrt a hitelessége. Ez a színészet ereje.
– Milyen hatást gyakorolt a személyiségére ez az erő? Levetkőzte a szégyenlősségét?
– Azt hiszem, valamelyest javult a helyzet. Egy kicsit jobban állok vele.
Kriston László
