Sokan vágynak vallásosságra, mert eksztázisra, mámorra, önelvesztésre, önmagukban való elmélyülésre vágynak – meg arra, ami évezredekkel régebbi a keresztyénségnél: az ismétlés örömére, rózsafüzérre, zsolozsmára, az önkiüresítésre a végtelen ismétlődés által, s így az érzékek, a vágyak, a nyugtalanság lecsillapítására, a fájdalom megszüntetéséreFotó: Népszava-archív Tolsztojtól tanultam, hogy ne győzzem csodálkozni a keresztyénségen. Vagy inkább a keresztyéneken. (Azóta már Tolsztoj olvasóin is csodálkozhatunk.) Tolsztoj elcsodálkozott azon, hogy a „ne ölj” és a „szeresd ellenségedet” vallásának papjai megáldják a hadilobogókat, az ágyúkat, és helyeslik a halálbüntetést. Hogy a „ne ítélj, hogy ne ítéltessél” vallásának hívei ott ülnek a bírói emelvényen. Hogy Mária Magdolna vallásának papjai kurváznak és deviánsoznak. Hogy a család ékes igéjű ellenfelének, a szüzesség szelíd szavú prédikátorának követői a szigorú apa hangján szólalnak meg, és követelik, hogy még a nemi erőszakból fogant embriók is szülessenek meg, és szaporodjanak mindenek.
A térre kitett jászol fölkölti a két és fél esztendős kislányom figyelmét. Miért kell a kis Jézusnak istállóban születnie? Miért nincsenek otthon? (Az otthonszülést akkor még nem tiltották.) Mert Heródes meg akarta öletni a gyerekeket? Ezt csak nem mondhatom neki. Elütöm valamivel. A szent család az „etnikai tisztogatás” elől menekült. Politikai száműzöttek. Rendezetlen családi helyzet. Gyanús külföldi látogatók. Háromkirályok, ugyan.
Melyik olyan civilizációban nem volt pogrom, lincselés, „etnikai”, felekezeti és politikai tömeggyilkosság, amelyet Jézus tanítványai vezettek? Melyikből nem kellett menekülniük az ártatlanoknak (és bűnösöknek: vegyest) amiatt, mert valamilyennek születtek, amilyennek nem volt tanácsos? Melyikben nem gyanakodtak a menekültekre, a bevándorlókra, az emigránsokra? Melyikben nem mondták az üldözők az üldözötteknek: „Elmenekülsz az országomból? Evvel bebizonyítottad, hogy nem vagy hű testvérünk, elárultál bennünket. Élni akartál, jobban akartál élni, nem velünk akartál élni – vagy nem akartál meghalni a kezünktől -, hálátlan bitang, ócska szajha, pusztulj.”
Ebben nem az az érdekes, hogy embereket üldöztek és bántottak – embereket mindenütt és mindig üldöztek és bántottak -, hanem az, hogy nem vágták a sutba az Írást, hanem olvasták, nyomtatták, terjesztették, hirdették tovább. Üldözők és üldözöttek.
Minek?
Megfoghatatlan.
Nincs olyan vonása a Jézus kora óta uralkodott valamennyi társadalmi rendszernek, amellyel az evangyéliom ne állna szemben. Ezt ráadásul voltaképpen mindenki tudja. Ez nem lehet titok. A keresztyénség a tulajdonnak, a hatalomnak és a szexualitásnak mint olyannak (nem a „házasságtörésnek” vagy a szexuális kisebbségek preferenciáinak) az ellensége. Márpedig a tulajdon, a hatalom és a szex (és a három szintézise: a család) kivétel nélkül minden osztálytársadalom, minden hierarchikus társadalom alapintézménye – és ugyanakkor az emberi cselekvés fontos (olykor legfontosabb) indítéka, ezekből az alapelemekből alakul az ilyen „tagolt” társadalmakban a motivációs univerzum.
A keresztyénség fönnmaradása paradoxon.
Az egyház fönnmaradása érthető, banális. De hogy ez a milliószorosan meghamisított, még mindig megrendítően szubverzív tanítás néha-néha föl-fölszikrázik, ez csoda. Hogy valaki, aki nyilvánvalóan nem a Seregek Ura és nem Pantokrátor, a Mindenség Teremtője, hanem vagyontalan menekülteknek koncepciós pörben elítélt, a szent hagyománnyal lázító játékot játszó, magát ambivalens rejtvényekben kifejező fia, aki többre becsüli a gyerekeket az írástudóknál, és aki ráadásul mindenfajta nemzeti/faji és családi érzelmet elvet – hogy ez a tanító, akit konvencionálisan „istennek”, azaz NEM ERKÖLCSI ÉRTELEMBEN A LEGJOBBNAK neveznek és tartanak, még mindig szól emberek elméjéhez és szívéhez, ez érthetetlen.
És nagyszerű.
Az, hogy keresztre feszítették, természetes, azaz „mélyen emberi”. Ez triviális. Magától értetődik. A legtöbb társadalom arra hajlik, hogy a büntetésből vezesse le a bűnt, hogy gyanakodjék azokra, akik „bajba kerültek”, azaz hogy bűnnek tekintse a hatalomnélküliséget. És a keresztyénség mégis „istennek”, azaz a lehető legjobbnak tekinti a legszégyenteljesebb, legmegalázóbb, leggyötrelmesebb módon kivégzett, társadalmon kívüli, státus, cím, kaszt, foglalkozás nélküli, nyughatatlanul ide-oda vándorló hippit, ez minden áldott nap gyönyörű meglepetés.
„Hallottátok, hogy megmondatott: szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom néktek: szeressétek ellenségeteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. […] Mert ha [csak] azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek?” (Máté 5, 43. 44. 46.) Ezt sok milliószor hallottuk, de nagyon kevesen értették vagy vették komolyan. A modern korban Kant, Tolsztoj.
Ez szembenáll minden ismert morális pszichológiával. Ez ellentétben áll az igazságosság minden jogilag elismert tanával. Ez cáfol minden hazafiságot, minden testületi szolidaritást, minden családi és klánösszetartást. Mindegyikről azt mondja: nem jó, mindegyiktől tartózkodást javall.
Mire jó?
Hát épp ez az.
Nem jó semmire, amire gondolatokat használni szoktak.
Nem jó a karácsonyi bevásárlásra, nem jó a vallásháborúra, nem jó a hittanórára, nem jó az istentiszteletre, nem jó rendre és nem jó lázadásra. Semmire se jó, amit jónak szokás érezni. Zsidóknak botrány, görögöknek bolondság – mondja az Írás.
Amit az egyház – és a mi egész „civilizációnk” – tesz kétezer éve, arról így beszélt a vándortanító: „Jaj néktek! Mert ti építitek a próféták sírjait; a ti atyáitok pedig megölték őket. Tehát bizonyságot tésztek, és jóváhagyjátok atyáitok cselekedeteit; mert azok megölték őket, ti pedig építitek sírjaikat.” (Lukács 11. 47. 48.) A templomok, kolostorok, feszületek százezrei, a millió szentkép a múzeumokban, a misék, oratóriumok, rekviemek, a hitvalló versek, traktátusok, esszék: mind-mind tanúságtétel ellenünk.
A próféta sírja mindahány.
Ezt nevezzük kultúrának Európában.
A voltaképpeni keresztyénség hatása ebben a kultúrában elhanyagolhatóan csekély. Mindenből tudunk elnyomást, hierarchiát, művészetet és szadomazochisztikus élvezetet csinálni. Sokan vágynak vallásosságra, mert eksztázisra, mámorra, önelvesztésre, önmagukban való elmélyülésre vágynak – meg arra, ami évezredekkel régebbi a keresztyénségnél: az ismétlés örömére, rózsafüzérre, zsolozsmára, az önkiüresítésre a végtelen ismétlődés által, s így az érzékek, a vágyak, a nyugtalanság lecsillapítására, a fájdalom megszüntetésére. Ez sok vallással összhangban áll valamelyest, de a keresztyénséggel biztosan nem. Hogy az ereklyékről, szentkultuszról, ördögűzésről, babonákról ne is szóljunk.
Ami az evangyéliomokban archaikus-vallási, az nem lényeges és nem specifikus. Csak hagyomány. Az alapvető „üzenet”, a „kérügma” mindettől teljesen független. A keresztyénségben mítosz sincs.
Egyetlen áthagyományozott szokás van – ez is megtalálható más vallásokban, különösen Indiában, de másutt is -, amely bizonyos mértékig értelmezhető talán Jézus szellemében. Ez a zarándoklat.
Itt nem a Compostelai Szt. Jakab szülőhelyére vezető, újra divatos zarándoklat a példa, amelyet sportteljesítményként végbevisznek ponyvaregényírók és szocialista főpolgármester-helyettesek („El Camino”, az isten szerelmére).
Nem.
Ez az utazás a száműzötteké. A vándoroké. A menekülteké. Őket az út – amelyre nem jószántukból indulnak el, amelyre az acélkemény végzet rugdossa rá őket szögelt csizmájával – elszakítja a hazájuktól, az otthonuktól, a hagyományuktól, az erkölcsüktől, a szokásuktól, a kedvenc kerti padjuktól, a kopott, szakadt, kinyúlt szvetterüktől, az anyjuktól, aki borsót fejt a tornácon a rozsdás bádoglavórba. Akiknek a mindenük ott van a spárgával átkötött bőröndjükben, akik görnyednek a hátukra kötött csecsemők terhe alatt, akik évekig várnak a menekülttáborokban az irgalomra, amely nem akar megérkezni. Akiket elűzött a nyugodt, kedélyes, jól táplált, iskolázott, versenyképes erőszak, s akiket nem fogad be a nyugodt, a kedélyes, a jól táplált, az iskolázott, a versenyképes közöny. Akik némán várnak az elviselhetőbb szenvedésre, s akiktől – s egyedül csak tőlük, csak tőlük, csak tőlük, senki mástól – várják el, követelik meg a keresztyéni erényeket: szeretetet ellenségeik és kínzóik iránt, beilleszkedést, azaz: azonosulást avval, aki vagy ami fájdalmat okoz, szeretetet az idegen iránt (beilleszkedés, integráció, asszimiláció: önkéntesen, de gyorsan!), alázatot a megalázó idegen szokások iránt, önmaguk és múltjuk kíméletlen és maradéktalan elvetését.
Mivel ez lehetetlen, marad a kés és a bomba.
És a milliók az út szélén, akik között majd megszületik az új hit.
Tamás Gáspár Miklós
