Forrás: NOL

Sorozat az ATV-n

NOL * Mitrovits Miklós * 2007. december 21.

A mai posztmodern narratívák világában nehéz, de a történész számára szinte kötelező a történelmi eseményeket a maguk kontextusában és összefüggéseiben tárgyalni és megismertetni a társadalom széles rétegeivel. Az okok és az összefüggések nélkül nem érthető meg egyetlen történelmi folyamat sem, nélkülük darabokra hullik a világtörténelem, és összefüggéstelen káosszá degradálódik. A múltat nem leleplezni kell, hanem megismerni és megérteni. Nem azt jelenti a múlttal való szembenézés, hogy a prekoncepciók számára igazolást nyerjünk és ítélkezzünk, hanem azt, hogy széles forrásbázis alapján összefüggéseiben tárjuk fel az események lényegét. E szellemben készült Elek Ottó rendezésében a (jelenleg az ATV műsorán látható) „Kamerával írt történelem” című 12 részes filmsorozat, amely a Szovjetunió történetét dolgozza fel és illusztrálja korabeli filmfelvételekkel. Az alkotás elsősorban Krausz Tamás és Forgács Iván szakmai munkáján alapszik, de számos kiváló hazai történész vállalt benne szerepet.

A történész feladata, hogy általános érvényű megállapításokat próbáljon megfogalmazni, természetesen nem tagadva, hogy léteznek érvényes egyéni megéléstörténetek is, melyek különbözhetnek a nagy egésztől. E sorozat éppen azért egyedülálló, mert a Szovjetunió hetven éves történetének minden fontos periódusát ok-okozati összefüggésrendszerben vizsgálja közérthető módon. Vannak történészek, akiknek abban merül ki a „tudományos” munkásságuk, hogy a kétségkívül hamis sztálinista propagandát leleplezzék, mintha ez önmagában bárkinek is újat jelentene, de a szovjet történelem alapkérdéseire semmilyen tudományos válasszal nem rendelkeznek. A példát jól illusztrálja az októberi forradalom történetének vizsgálata. A rendszerváltás után elterjedt „bolsevik puccs” elmélet, illetve az a lényegtelen kérdés, hogy az Auróra cirkáló adott-e jelet a Téli Palota ostromára vagy sem, elsiklik a cári önkényuralom összeomlásának és a bolsevik hatalomátvételnek az eredeti okai felett. Úgy állítja be a kérdést, mintha egy demokratizálódó, liberális kapitalizmus irányba fejlődő monarchiát puccsal döntött volna meg egy diktatórikus bolsevik párt. Arról már tudomást sem vesz az elmélet, hogy ez az orosz kapitalizmus is felülről, a cár irányításával került bevezetésre az országban.

Ezzel ellentétben, ahogy a film is rámutat, Oroszországban, ahogy egyébként Európa több országában is, az első világháború addig ismeretlen méretű vérontása megásta a régi rend sírját. Az ellentét a régi rend urai, azaz a földbirtokos osztály és az egyház, valamint az új kor eljövetelében reménykedő munkásosztály és a hazatérő katonák tömegei között a végletekig kiéleződött. A régi rend védelmezői és az új erők közötti harc Franciaországban már korábban, Olaszországban Mussolini hatalomra jutásáig az 1920-as években, Spanyolországban pedig egy elhúzódó válság után, véres polgárháború keretében zajlott le. A cári birodalomban is hasonló forradalom zajlott le a társadalom széles rétegeiben, így a hatalmát vesztett uralkodó osztállyal szemben nem kellett puccsot végrehajtani. A hatalom az utcán hevert, szimbolikusan persze valóban a Téli Palotában tartózkodó néhány kormánytag letartóztatása jelentette a hatalomváltást. Tehát 1917 őszén a néptömegekben egy hatalmas méretű radikalizálódási hullám vonult végig, melynek fő haszonélvezői a bolsevikok voltak, és amely elsodorta az ideiglenes kormányt.

  Az októberi forradalom azonban csak az első lépés volt a szovjethatalom kiépítésében, hiszen azonnal megkezdődött a három évig tartó véres polgárháború a fehérek és az őket támogató nyugati intervenciós seregek, valamint a bolsevikok között. Halász Iván a fehér diktatúrákkal kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy nem volt a távolabbi jövőbe mutató konzistens programjuk, amellyel a társadalom széles rétegeit meg tudták volna győzni. Az orosz liberalizmusnak pedig nem voltak a társadalomban mély gyökerei, polgári demokratikus hagyományok szinte egyáltalán nem léteztek Oroszországban, ahogy az orosz polgárság is hiányzott a társadalmi struktúrából. Így nem jelentett különösebb nehézséget az Alkotmányozó Nemzetgyűlés feloszlatása sem, hiszen azt egyetlen társadalmi csoport sem védelmezte. Tegyük hozzá, hogy ebben a Nemzetgyűlésben a liberálisok eleve csupán a képviselők 5 %-át tették ki. A polgárháborút végül a vörösök nyerték meg a parasztság segítségével, akiket az eszerektől kölcsönzött földosztás ígéretével és a világháborúból való kilépéssel állítottak maguk mellé. Érdemes azt is megjegyezni, hogy a fehérek hatalmát még a kommunizmussal nem vádolható lengyel Pi³sudski és a fehér finn Gustav Mannerheim sem támogatta, hiszen a fehérek a bolsevikokkal ellentétben nem ismerték el Lengyelország és Finnország függetlenségét.

  A polgárháború „ki kit győz le” logikája arra kényszerítette a bolsevik vezetést, hogy a hadikommunizmus bevezetésével biztosítsa a gazdaság működését az általuk irányított területeken. Így az alulról választott szovjetek (tanácsok) állami szervekké váltak a létrejött munkástanácsok elveszítették a hatalmukat, azaz végső soron „államosították a forradalmat.” A korábbi elméletek az állam elhalásáról érvényüket vesztették a polgárháború viszonyok között. Ám az ipar militarizálása, a kötelező beszolgáltatás, a gyárak államosítása és a hatalom centralizálása a háború végével számos elégedetlenséget szült a párt soraiban is. Az 1921 márciusában Lenin által kezdeményezett új gazdaságpolitikának (NEP) éppen a társadalmi elégedetlenség lecsillapítása volt a célja. A „kapitalizmus részleges restaurációjára” (Lenin szavai) azért kerül sor, hogy az új szovjet állam kilábaljon a gazdasági válságból és a hét éve zajló háború okozta romokból felépüljön az ország. Ráadásul a világforradalom elmaradt, így a Szovjetunió egy vele ellenséges világban kényszerült megoldani az elé tornyosuló problémákat. A NEP alatt a beszolgáltatást terményadóval váltották fel, bizonyos magántulajdoni formákat engedélyeztek, valamint a piacot részlegesen visszaállították. Koncessziós formában újra megjelent a külföldi tőke is.

  A sztálini fordulat, az első 5 éves terv, az ország erőteljes iparosítása 1924-re nyúlik vissza. A „szocializmus egy országban” való felépítése megkövetelte az ország önellátásra való felkészülését, háború esetére a felfegyverzését. A Sztálintól eltérő koncepciókat képviselő régi bolsevikok majd a harmincas években a repressziók áldozatai lesznek. Az 1928-ban elindított iparosítás kétségkívül nagy eredményeket mutatott fel. 1940-re a Szovjetunió az ipari nagyhatalmak közé emelkedett, több mint 9000 ezer új üzemet adtak át, a munkanélküliség megszűnt, a tudományos-technológiai téren pedig számos újítást vezettek be. A kultúra és az oktatás terén is jelentős előrelépés következett be. Az iparosítással egyidejűleg ment végbe a falu erőszakos kollektivizálása, mely tömeges áldozatokat követelt. Az 1936-1938 közötti „Nagy terror”, függetlenül az áldozatok számától, amely továbbra is történészi vita tárgyát képezi, a sztálinizmus igazolhatatlan bűnei közé tartozik. A Gulag táborrendszer megváltoztathatatlanul a rendszer jelképévé lett, és a terror politikája és gyakorlata máig tartóan kompromittálta a szocialista elképzeléseket.

  Ugyanakkor azt is látni kell, hogy egy ilyen méretű állami tervezéssel végrehajtott iparosítás megfelelő teret engedett a felülről gyakorolt kényszernek, de még Sztálinnak sem sikerült teljes ellenőrzése alatt tartani azt a bürokratikus apparátust, amely a Szovjetunió kormányzási rendszerének megfelelően állandóan növekedett. Egyedül a terror, a mindenható funkcionáriusok halálfélelme szavatolta, hogy engedelmeskedjenek az uralkodónak.

  Sztálin azonban nem volt népszerűtlen politikus. Népszerűsége csúcspontját kétségtelenül a második világháborút követően érte el. A háború nemzetközi előzményeit Sipos Péter történész mutatja be tömören és tényszerűen. A nyugat-európai kormányok „békéltető politikája” szabad utat engedett Hitlernek kelet felé, így Sztálin is rákényszerült, hogy Hitlerrel tárgyaljon. Sztálin abban bízott, hogy a Molotov-Ribbentrop-paktummal legalább 1942 tavaszáig elodázhatja a német támadást. Nem így történt, így Hitler rajtaütésszerű támadásával 1941. június 22-én megsemmisítette szinte a teljes szovjet légierőt. A német támadás azonban óriási társadalmi energiákat szabadított fel a Szovjetunióban. Gyakorlatilag a teljes hadiipart, nagyjából 1500 üzemet tudtak szinte azonnal az Urálon túlra evakuálni. A németek által meghódított területeken félmillió fős partizánmozgalom alakult, jelentős nehézséget okozva a német utánpótlásnak. A Gulag táborokból 600 ezer önkéntes jelentkezett a frontra. A társadalom minden rétege kivette a részét a háborúból, ezt egyébként a szovjet filmművészet bő terméséből remekül összeállított snittek teszik szemléletessé. A társadalom ilyen magas szintű elszántsága nélkül nem lehetett volna megnyerni egy ilyen háborút. Nem véletlenül nevezik Nagy Honvédő Háborúnak a németek elleni harcot. Ezt gyakran felejtik el azok, akik csupán az amerikai segélyszállítmányokban látják a szovjet győzelem titkát. Valójában, e szállítmányok komoly mennyiségben csak az 1943-as kurszki győztes tankcsata után kezdtek megérkezni. Sőt a nyugati szövetségesek Sztálin többszöri kérése ellenére, csupán 1944 júniusában nyitották meg a második frontot. Ezzel azonban megnyílt a lehetőség a náci Németország teljes legyőzésére. Gyakran emlegetett toposz az is, hogy a szovjet vezetés nem sajnálta az embertömeget, a valóság ezzel szemben az, hogy noha valóban a kollektív érdek az egyéni felett állt, az emberveszteség napi szinten átlagosan alig volt több, mint az első világháborúban, a cári hadseregben. Az összes veszteség azonban mégis óriási. 27 millió halottal a Szovjetunió több embert veszített el a németek elleni háborúban, mint az összes többi ország együttvéve.

  A háború után Európa újrafelosztásával új korszak kezdődött a Szovjetunió történetében is. Bár szuperhatalomként emelkedett ki a világtörténelem legszörnyűbb háborújából, mégis óriási nehézségei voltak. Az államszocializmus exportja Kelet-Európába hosszú távon nem volt kifizetődő. Hruscsov sikerei az űrkutatás és a fegyverkezés terén átmenetinek bizonyultak. Komoly reformokat éppen az óriásira duzzadt bürokrácia ellenállása miatt nem tudott végrehajtani. Leváltása után a gazdasági reformok mégis elkerülhetetlennek látszottak. Koszigin miniszterelnök kísérlete az önelszámolás irányába újra az apparátus ellenállásába ütközött. Az 1968-as csehszlovákiai események pedig elégnek látszottak arra, hogy félelmeik beigazolódjanak, így a reformokat megakadályozták. Ettől kezdve a szovjet gazdaság menthetetlenül megindult a fejlett országoktól való leszakadás útján. Az 1970-es évek olajárrobbanásai és a technológiai forradalom, a számítástechnika óriási fejlődése a szovjet áruk leértékelődéséhez vezettek a világpiacon. A tervutasításos gazdaság és a bürokrácia természete nem tette lehetővé, hogy komoly újítások történjenek a szovjet gazdaságban. A nyolcvanas évek elején már világos volt néhány szovjet vezető számára is, hogy szükségesek a reformok. Ezt már Andropov is látta, de végül Gorbacsov indította el a lavinát. Arról, hogy Gorbacsov mennyire értette meg, hogy hová vezet az általa irányított politika, ma is viták folynak. Végső soron azonban politikusi pályáját az alapján kell megítélni, hogy az elképzeléseiből mit sikerült megvalósítania. A Szovjetunió megerősítése helyett az ország felbomlása, a szocializmus megújítása helyett a kapitalizmus legrosszabb verziója következett be. Ebből a szempontból Gorbacsov, mint politikus igen szerény eredményeket tudott felmutatni. Az orosz privatizáció, a jelcini „demokrácia”, az életszínvonal radikális csökkenése, az erkölcsi és kulturális hanyatlás pedig a rendszerváltás csődjét mutatta, melynek máig tartó hatása van.

  A „Kamerával írt történelem” talán közelebb visz minket a történelem alapkérdéseinek megértéséhez.

 

A szerző történész

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.