Forrás: Népszava

Róna Péter közgazdász,

az ELTE tiszteletbeli

oktatója

1976-ban tárgyalások előzték meg a Korona hazatérését Amerikából, amelyek célja az összes akkor még rendezetlen államközti kérdés rendezése volt. Ilyen volt a még háború előtt kibocsátott, de ki nem fizetett magyar kötvények sorsa, amely rendezésére az amerikai állam képviseletében én utaztam Magyarországra a kötvényekkel és a dokumentációval együtt. Direkt járat hiányában Bécsből vonattal jöttem, amikor Hegyeshalomnál a vám- és határőrség azt kérdezte, hogy mi célból hoztam ezeket a papírokat Magyarországra. Elmondtam, kihagyva persze a még akkor titkos összefüggést a Koronával. A tiszt jelentette felettesének, hogy az „ipse pénzt jött követelni”, mire leszállítottak a vonatról, ami ment Pestre nélkülem. Kérésemre engedélyezték, hogy felhívjam Fekete Jánost, aki persze tisztában volt utam hátterével. Közöltem vele, hogy „a fejdísz a helyén marad, én pedig megyek vissza”. Fekete János aztán az ügyeletes tiszt testrészeinek és felmenőinek a helyzetnek megfelelő leírásával a tisztet felsőszintű útbaigazításban részesítette, engem és a kötvényeket pedig egy szovjet gyártmányú személygépkocsival azonnal vittek Pestre. A hotelbe érkezve kiderült, hogy a nagy izgalomban a tiszt elfelejtette a belépést bepecsételni az útlevelembe, amit azonban a felmenők és a testrészek ismételt értékelésének bevetésével sikerült pótolni.

Valló Péter

rendező

Fiatal színházi ember voltam, amikor a legendás Várkonyi Zoltán egy versmondó­sorozatot szervezett Ausztriában. Hát az valami elképesztő csodának tűnt, hogy Ruttkay Évával, Béres Ilonával, Presser Picivel, Kern Andrissal és Kútvölgyi Erzsivel együtt sétálunk Salzburg utcáin. Addig nekem csak magánemberként voltak élményeim a külföldi utazásokról. Nem titkolom, hiába nyitott már a határ, én még mindig érzem a görcsöt a gyomromban, amikor közeledik. Az a pszichés szorongás, amit örököltünk, nem múlik el a reflexekből. A közelmúltban Olaszországba indultunk a családommal. Suhantunk végig az autópályán, és Tarvisiónál, ahol egykor ott állt a határállomás, úgy beleléptem a fékbe, hogy a két kislányom majd kiesett a kocsiból. Feleségem csodálkozva nézett rám, akkor jöttem rá, hogy nekem ez a mozdulat már mindig megmaradt a lábamban. És mesélni kezdtünk. Felidéztük, ki hogyan, milyen körülmények között lépett ki az országból vagy közelített haza.

Talán a legemlékezetesebb 1968 augusztusa. A barátommal autóstoppal siettünk hazafelé Bulgáriából, hiszen neki közeledett a katonai szolgálat. Brassónál kaptuk a hírt, hogy a Varsói Szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába. Nagy nehezen elvergődtünk Nagyváradig, ismerőseinknél pihentünk, akik bár nagyon higgadt, megfontolt emberek voltak, de félelmükben sírtak. Nem tudták elképzelni, ha a magyarok bementek és a románok nem, akkor velük ott mi lesz? Ilyen kétségek között igyekeztünk ki a kilenc kilométerre lévő határhoz, aminek mindkét oldalán feltorlódtak az autók. A határőrök kártyáztak, a sorompó zárva. Mivel mi gyalogosok voltunk, mindenki megrökönyödésére kiballaghattunk Romániából.

Sopronban, ahol már a rendszerváltás után dolgoztam, jött megint elő ez a régi-régi emlék. Egyik kollégám egy pici robogóval elindult bevásárolni. Mondta, csak átugrik a szomszédos Klingenbachba, egy óra múlva már itt is lesz. Első pillanatban úgy éreztem magamat, mint akivel viccelnek. Aztán ráeszméltem, hogy ami egykor Nagyváradon elérhetetlen messzeségnek tűnt, az most már Sopronban a szomszédos utca. Nem is tudom, mit kívánnék a gyermekeimnek. Kicsit talán sajnálom őket, hogy kimaradtak ezekből az élményekből, de természetesen örülök neki, hogy ők már nem élnek meg ilyesmit, és ha útnak indulnak velünk vagy majd később a barátaikkal, eszükbe sem jut, mit is jelent egy határt átlépni.

Mészöly Kálmán

volt válogatott labdarúgó, szövetségi kapitány

Vége a gyomoridegnek! Óriási a mai világban, hogy nem kell megállni a határon, az ember gondol egyet, beül az autóba, s ha bírja szuflával, Belgiumig vagy a francia Riviéráig meg sem kell állnia. Szabaddá váltunk! Bezzeg futballista koromban! Akárhányszor léptük át a határt, elfogott a remegés. Remegtünk kifelé menet, remegtünk visszafelé. Kifelé azért, mert a valutát valahogy ki kellett csempészni, befelé meg azért, mert az árut valahogy be kellett juttatni az országba. Mindenki ezt csinálta, mindenki tudta, mi folyik, mégis borzasztó megalázó volt a vámellenőrzés. Hogy könnyebben vészeltük-e át a határátlépést győztes meccsek után? Igen, talán elnézőbbek voltak velünk, ám ez nem jelenti azt, hogy ilyenkor ne rettegtünk volna, hiszen aki pofátlanul csinálta, magával ránthatta a többit, s abban az időben soha nem lehetett tudni, ki adja le a drótot. Örülök, hogy az Európai Unióba lépve végérvényesen elmúlnak ezek a rossz emlékű idők. Hozzáteszem, megértem azokat, akik tartanak a szabad átjárhatóságtól, félő, könnyebb dolguk lesz a bűnözőknek, drogcsempészeknek.

Kasza László újságíró,

1988-ig a Szabad Európa Rádió vezető munkatársa

1956. november 28-án azzal keltett fel Édesanyám, hogy itt az utolsó alkalom. Bemondta a Szabad Európa, hogy megint lezárják a határt. Ha most nem mész, maradhatsz örök életedre zuláger. Nem voltam nagyon lelkes. Az ugyan világos volt, hogy nekem, mint x-es származásúnak nincs sok keresnivalóm ebben az országban. Pannonhalmi érettségivel nem vesznek fel egyetemre. A téglagyári anyagmozgató beosztásom nem kecsegtetett nagy jövővel. Elvben a téglát cipeltük egyik helyről a másikra, aztán vissza. Mivel értelme nem volt, hagytuk mindjárt az eredeti helyén, csak beírtam a teljesítménylapra és snapszliztunk reggeltő délutánig, mert akkor futballedzés volt. És mert helyi viszonylatban jól játszottam, megígérte Jónás Karcsi bácsi, a tanácstitkár, hogy felvesz írnoknak. És máris nem volt olyan sötét a jövő. (Valahol itt kezdődött a magyar labdarúgás bukása.) Adjam ezt fel, és vágjak neki tizennyolc éves fejjel a nagyvilágnak?

Igen! Mondta Édesanyám. Ott lehet belőled még orvos is. Olga néni átment a szomszédba, hogy jön-e a Józsi is, akivel már régen terveztük a disszidálást. Azzal jött vissza, hogy ő csak a jövő héten tudna jönni, mert akkor lesz kész a csizmája és csizma nélkül azért nem lehet világgá menni – mondta Mariska néni, a Józsi anyja. Nekem nem volt csizmagondom meg csizmám sem. Így aktatáskámban két karaj zsíros kenyérrel, egy tiszta alsónadrággal és inggel, fogkefével elindultam a komárvárosi állomásra. Mindnyájan sírtunk. Próbáltam viccelődni, hogy majd az amerikaiakkal jövök vissza, de ezen sem nevetett senki. Kanizsán már sok nagycsomagos ember topogott a peronon. Családok kisgyerekekkel. Még csecsemők is voltak, ezeket kosárban vitték. Odamentem egy vasutashoz, hogy melyik vonat megy Hegyeshalom felé. Más határállomást én nem ismertem. Azt hittem, csak azon keresztül lehet Ausztriába menni. Mondta, hogy legyek észnél, menjek én is vasvári vonattal, mint a többiek. Onnan húsz kilométer a határ gyalog. Kiderült, hogy a sok utas mind oda ment. A vonaton összeverődtünk vagy ötvenen. Legtöbben Kelet-Magyarországról jöttek. Kérdezték, hogy ki a helybeli. Mondtam, én. Bár nem tudtam semmit, Vasváron sem voltam még soha, mégis mindig engem kérdezgettek, hogy még hány kilométer meg mikor érkezünk, hogy a határon éjszaka megyünk-e át stb. Mondtam, hogy természetesen éjszaka, hiszen a szökést én csak sötétben tudtam elképzelni. Gyorsan beleéltem magam a vezető szerepébe. A kalauztól vettem egy térképet, hogy Vasvárról hogyan kell menni a határ felé. Már sötétedett, amikor kiszálltunk a vonatból. Az utcán mondták a helybeliek, hogy mehettünk volna még Körmendig vonattal és akkor csak öt kilométert kellett volna gyalogolni a határig. Leintettem őket, hogy az már határsáv és biztosan sok az ÁVO-s. Mondták, hogy nincs az itt már egy sem. Ezt természetesen nem hittük el. Mentünk. A kisgyerekeknek adtak a szüleik valami altatót, hogy ne sírják el magukat, amikor a veszélyes övezetbe érünk. Felváltva cipeltük őket a kosarakban. A falvakat elkerültük, erdőn, mezőn mentünk. Jött egy biciklis. Kérdezte, hogy miért nem a köves úton megyünk, az egyenesen a két kilométerre lévő határhoz vezet. Azon járnak a határőrök is. Erre aztán pláne maradtunk a dűlőúton. Gyalogoltunk. A két kilométert már régen megtettük és semmi határ. Akkor már mindahányan kétrét görnyedve, lapulva osontunk. Egy temetőhöz értünk. Mondtam suttogva, hogy én odakúszok és megnézem, milyen temető ez. Nyakig sáros lettem. Látom a fejfákon a neveket: Nagy János, Kovács Vincéné, Horváth Aladár, Schmidt Béla. Visszamegyek és mondom, hogy baj van, eltévedtünk. Az ott magyar temető, akkor Ausztria ellenkező irányba kell, hogy legyen. Megindultunk visszafele. Már világosodott. Egyszer csak elénk lép egy géppisztolyos ÁVO-s. Hasra vágódtunk. „Hova mennek?” – kérdezte. Összeszedtem a bátorságomat, felálltam, gondoltam, most már úgyis minden mindegy. „Ausztriába!”- mondtam. „Hát onnan jönnek!” – nevetett. „De az egy magyar temető!” – mutattam hátra. „Az a stináci régi temető abból a korból, amikor Burgenlandnak az a része még Magyarországhoz tartozott. Azért vannak a magyar nevek” – mondta. „És hol a határ, a szögesdrót?” – kérdeztem. „Felszedték már régen.” Ezt persze mi is hallottuk, csak nem hittük el, mint semmit, amit a Kossuth rádió mondott meg a Szabad Nép írt. Több barátságtalan, nagy pofámat és csökött szellemi képességeimet értékelő megjegyzés hangzott el: „miért akar ez másokat vezetni, amikor ilyen hülye?”. Egy pillanatig féltem, hogy meglincselnek. A határőr mentett meg: „Maguk Nyugaton úgyis milliomosok lesznek. Adják ide a forintjukat meg az órát, ékszert, úgyis lesz maguknak szebb. Aztán mehetnek tőlem.” Mindenki kezdte elővenni az órát, gyűrűt, nyakláncot, kivenni a pénztárcából a forintot. Én is lekötöttem Kaposváron, egy orosz katonától vett Pobjeda órámat, odaadtam. Megnézte, visszaadta azzal, hogy ezt „tartsa meg”. Jó utat kívánt, sok szerencsét és mondta, hogy nézzék, ott már várják magukat az osztrák határőrök. A Pobjedám jó szolgálatot tett. A táborban mindenki tőlem kérdezte, hogy mennyi idő van.

Keleti György,

a Horn-kormány

honvédelmi minisztere, MSZP-s képviselő

1999-ben elhatároztuk, hogy meglátogatjuk az egyik lányunkat és családját Brüsszelben. A férje ugyanis ott dolgozott, ezért a lányom is kint volt a gyerekekkel. Kicsit későn szántuk rá magunkat az utazásra, kocsival vágtunk neki a hosszú útnak. Mindez karácsony előtt történt, úgyhogy az autó jól meg volt pakolva csomagokkal. A magyar-osztrák határon, Hegyeshalomnál alaposan át is vizsgáltak minket, még a csomagokat is megturkálták, bár kipakolni nem kellett.

Mivel az út jó hosszú volt, nagyon korán indultunk. Már Ausztriában jártunk, amikor világosodni kezdett. Megint előkészítettük az útleveleket, a feleségem a térképet tanulmányozta és árgus szemekkel figyelte, mikor érjük el az osztrák-német határt. De sehol nem láttuk. Aztán a feleségem ijedten közölte, jobb lenne, ha visszafordulnánk, mert már Németországban vagyunk, nehogy baj legyen abból, hogy nem ellenőriztek a határnál.

Pedig ott, akkor már nem is volt határ, ahogy most Magyarország körül is eltűnik egy jelentős részen. Úgyhogy, ha legközelebb rászánjuk magunkat egy brüsszeli útra, már akadály nélkül érhetünk célba.

Katona Klári

táncdalénekes

Pályafutásom során sokszor megtapasztaltam, mit is jelent a gyakorlatban az országokat, világokat egymástól elválasztó határ. Az Interkoncert – a zenészek külföldi fellépéseit bonyolító szerv a pártállam idejében – egy alkalommal zsúfolt programot kötött le számomra. Isztambulban koncerteztem, Törökországból pedig egyenesen Kelet-Berlinbe vezetett az utam. Vízumom természetesen nem volt, a hazai szervezők ugyanakkor azzal nyugtattak meg, hogy a repülőterek tranzitváróiban nem kell tartózkodási engedély. Frankfurtból pedig egyszerűen átszállhatok egy Kelet-Berlinbe tartó repülőjáratra. Sajnos a korabeli NSZK határőrei erről gyökeresen másképp vélekedtek, én pedig a repülőtéri fogdában kötöttem ki…

Hosszú, kínos várakozás és megalázó magyarázkodás következett. A fogdában gyanús alakok vettek körül, akik a padlón aludva, fekve, heverve próbálták átvészelni az időt, a határőrség pedig a fellépésem szerződését követelte tőlem, amelyet nem volt szokás magunkkal vinni. A szolgálatot teljesítők alighanem joggal hivatkoztak arra, hogy a Kelet-Berlinbe vezető járat megközelítéséhez buszra kell szállnom, ahhoz pedig be kell lépnem az NSZK területére. Javasolták, hogy térjek vissza Budapestre, és onnan repüljek a keletnémet fővárosba. Sajnos a repülőjegyek akkoriban sem számítottak olcsónak. Hosszas telefonálások eredményeképpen végül elintéztek számomra egy húszperces vízumot, amellyel elértem az áhított repülőgépet. Alighanem enyém volt a világ egyik legrövidebb német vízuma. De a nyugati utazások ellehetetlenítése többször befolyásolta a pályám alakulását. Tizenkét győzelem kevés volt ahhoz, hogy részt vehessek Cannes-ban a nemzetközi fesztiválgyőztesek gáláján, ahová egyetlen magyar énekesként kaptam meghívást. Az ausztriai Villachban egyszer beugróként léptem fel és négy díjból kettővel jutalmaztak. Az ígéretes kezdetet mégsem követte fényes folytatás a világ nagy színpadain. A korabeli menedzserek más magyar zenészek tapasztalataiból okulva nem vállalták, hogy művészeink pályafutását egyengessék, lehetetlennek bizonyult ugyanis számos fellépésen a megjelenés. De emiatt nem lettem megkeseredett ember. A világhoz, a pályafutásomhoz, a zenéhez, másokhoz és a magamhoz való hozzáállásomat sohasem változtatta meg, hogy a csillagok akkori állása nem kedvezett egy nemzetközi karriernek. Kár lenne emiatt sírdogálni, nem hiszek ugyanis a körülmények hatalmában. Mások nem tehetnek sem boldoggá, sem boldogtalanná egy embert.

Benkő László,

az Omega együttes

billentyűse

A Kádár-rendszerben a határ külön planétának számított, hisz nem egyszerűen határátkelőhelyekről beszélhettünk akkoriban, hanem határsávról, ahová kizárólag engedéllyel lehetett belépni. Az Omega sokat utazott, így a határőrök már ismertek minket, tudtuk, ki a barátságosabb, és kihez lehet kizárólag hivatalos hangon szólni. A barátságosabb bánásmód ellenére alig vártuk, hogy átlépjük a határt, mert bizonyos telefonokat nem mertünk otthonról lebonyolítani.

Palma de Mallorcára utaztunk egy nemzetközi fesztiválra, még az együttes hőskorában, a Kádár-rendszer idején. Egy kopott mikrobusszal zötykölődtünk át fél Európán, a jármű oldalára pedig aprólékos gonddal pingáltuk ki az állomásokat, ahol felléptünk. Hosszú haj, szakáll, festett busz – épp elég ok a gyanakvásra. Pénzünk alig-alig volt, mert a gázsit útközben elköltöttük, így alig vártuk a következő megváltó koncertet. Palma de Mallorca volt az egész turné koronája, ettől a rendezvénytől vártuk a megmenekülést, mert mi tagadás, addigra az utolsó petákunk is elfogyott, és már-már a hazautazás is veszélybe került. Egy dél-franciaországi falucskában állt a határállomás, ahol utunk keresztül vezetett. Jellegzetes határ menti település volt, rengeteg bolttal, a lakosság fele részben spanyol, fele részben francia ajkú volt. Franciaország szellemisége után érezhetően más világba csöppentünk, hisz Spanyolország akkor szabadult fel a Franco-diktatúra alól, az idegennel, a turistával szemben a szokásos kelet-európai bizalmatlanságot érezhettük. Szerencsésen átjutottunk a francia ellenőrzésen, a spanyoloknál azonban történt egy kis galiba. A határőrök az egyes országok címereit egy nagy könyv alapján azonosították, amelyben a magyar sajnálatos módon nem szerepelt. Hiába magyaráztuk nekik, hogy mi Magyarországról érkeztünk, ennek nem volt körükben foganatja. Végül előálltak egy ötlettel: ha vállaljuk, hogy a miénkhez nagyjából hasonló címerű ország polgárai vagyunk – beengednek bennünket. Mi azonban kötöttük az ebet a karóhoz, hogy magyarok lennénk, így éjszakára a határzónában maradtunk, hátha a reggeli váltás ismeri a magyarokat.

Hajnalra egyre idegesebbek lettünk: ha nem érjük el a koncertet, lemaradunk a gázsiról, haza sem tudunk menni. Ekkor mentő ötletünk támadt: arra hivatkozva, hogy vásárolni szeretnénk a boltokban, elkértük az útlevelünket. A kirakatokat nézve szép lassan oldalogtunk Spanyolország felé, a busz egyes sebességben araszolgatva követett minket. Egyszer csak bepattantunk az utastérbe, és gázt adtunk!

Síri csönd ereszkedett a kocsira, jó fél óráig szólni sem mertünk. Épp megindult volna a beszélgetés, amikor váratlanul motoros rendőrök vettek körül minket, és leszorították a buszt a padkára. Az utolsó csavarig szétszedték a járművet, még a gumit is leeresztették. Később tudtuk csak meg, hogy pont az egyik legforgalmasabb kábítószer-útvonalon próbáltunk meg elszökni előlük. A rendőrök akkor enyhültek csak meg, amikor előkerültek az eldugott ajándék lemezek, és kiderült, hogy zenészek vagyunk.

A fellépés egyébként kiválóan sikerült, a fesztiválon még díjat is kaptunk. Újabb koncertek vártak volna ránk, többek között Párizsban. Felhívtam az Interkoncert akkori igazgatóját, hogy engedélyt kérjünk az úthoz. Közölte velünk, ha hétfőig nem érkezünk haza, disszidensnek nyilvánítanak minket. Ekkor terjedt el, hogy mi a külföld felé kacsingatunk, és otthon már hűvös légkör fogadott minket.

Novotny Zoltán

sportriporter

Furcsa mód repülőtéren többször léptem át a határt, mint szárazföldön. Ott nem volt különösebb probléma a vámvizsgálat során. Az 1970-es években, télen rendszeresen jártunk olasz totómérkőzéseket közvetíteni. Náluk, meg nem mondom, mi okból, szokássá vált, hogy a szocialista országból érkezők útlevelének valamennyi lapját lefényképezték. Tán mondanom sem kell, jól feltorlaszolva ezzel a sort. Mivel kettesével jártunk, viszontbosszantásuk végett külön-külön sorba álltunk… Az osztrák-német határon viszont már akkoriban meg se kellett állni, miközben a magyar-szovjet határon órákat várakoztunk. Szocsiba indultunk nyaralni, amikor Záhonynál öt órán át vesztegeltünk. Két óra elteltével meguntam, s szóvá tettem a dolgot, felhoztam, hogy az osztrákoknál meg a németeknél miként zajlik az ilyesmi. Erre a szovjet – amúgy tökéletes magyarsággal beszélő – tisztviselő azt felelte: Jó-jó, de itt óriási a forgalom. Ma ez már a tizenötödik kocsi…

Szepesi György

rádióriporter

Rengeteget utaztam életemben, így óhatatlanul sok élmény ért a határokon. Az egyik legérdekesebb tán 1985-ből való, ami azért bizonyítja, hogy akkoriban már oldódott valamit a rendszer. Östreicher Emil menedzserrel és Lu­kács Lászlóval, a Népszabadság sportrovatvezetőjével utaztunk ki Bécsbe, a legendás osztrák-magyarra. Ez volt az a meccs, amelyiken válogatottunk Kiprich és Détári szenzációs játékával és góljaival 3-0-ra nyert. Már kora reggel hívott Emil, nehogy elfelejtsem magammal vinni az útlevelemet, mert abba belehalna, ha emiatt nem látná a meccset. Állapotára jellemző volt, hogy útközben meg kellett állni, mert rosszul lett az izgalomtól. Amikor visszaült a kocsiba, azt mondta: megéreztem, 3-0-ra fogunk nyerni. Persze amint a határra értünk, kiderült: az útlevelemet richtig otthon hagytam. A határőr széttárta a kezét, uraim, maguk így együtt nem mehetnek át a sorompón! Emil erre kipattant a kocsiból, elkapta a határőrt és könyörgőre fogta. Nézze, megéreztem, hogy 3-0-ra nyerünk, nem teheti ezt velünk! A srác rendes volt, mert betelefonált a parancsnokságra, hogy útlevél nélkül kiengedhet-e engem az országból. Nagy tanakodás után végül kivételes engedélyt kapott, úgyhogy óriási kő esett le a szívünkről, együtt mehettünk tovább Bécsbe. Mit tesz isten, 3-0-ra nyertünk és nagyon boldogan érkeztünk vissza már jócskán éjfél után a határra. Amikor kiderült, hogy mi vagyunk azok, a komplett határőrség kitódult a sorompó elé, és egy zászlóalj egyszerre kérdezte: honnan tudtuk előre az eredményt? De a határ túloldalán is ért egy érdekes élmény: a hetvenes évek közepén késésben voltam, és egy kicsit odaléptem a gázpedálra. A gyorshajtás miatt megállított az osztrák rendőr, és azzal kezdte: Na, ezt most nagyon meg fogja fizetni! Aztán kérdezte, hova hajtok ennyire, mire mondtam, hogy Heribert Meisel Sporttörzsasztal című műsorába. Barátom legenda volt Ausztriában, úgyhogy a rendőr a neve hallatán nemhogy elengedett, de majdhogynem rendőri felvezetéssel kísért a stúdióba. Heribert egyébként azért tartott nagy becsben, mert évekkel korábban, 1964-ben Puskás Öcsit vittem magammal a műsorába. Öcsi szereplésének itthon is óriási visszhangja volt, mert Nyugat-Magyarországon mindenféle antennákat barkácsoltak az emberek, hogy az osztrák tévéadásokat is fogni tudják. Amikor hazajöttem, rengetegen jelezték: 1956-os távozása után akkor látták először szerepelni Öcsit.

Kováts Kolos

operaénekes

Sok zokszavam nem lehet a korábbi évekre. Világjáró művészként Ausztrália kivételével bejártam négy kontinenst, és utazáskor csak annyi zaklatásban volt részem, mint minden útra kelt magyar állampolgárnak. A repülőtéren sorba kellett állni az útlevél ellenőrzésénél és a vámvizsgálatnál, a hatósági köteg ráncba szedett bennünket azzal, hogy alaposan kihasználta bürokratikus hatalmát. Semmi több. Illetve… Hiába jártam a világot, volt idő, hogy útlevelünkbe egy, azaz egy ablakot kaptunk az utazásra, ha azt elhasználta az ember, egy időre vége volt. Ha ebben az időben csörrent meg a telefon, Bécsből kértek, mennék ki a Staatsoperbe a Szöktetésben egy Ozmint vagy a Don Carlosban Fülöp királyt énekelni, azt kellett mondanom, sajnálom, majd legközelebb. Mert ha kértem volna új ablakot, arra három hónapot kellett várni. Azalatt más, szerencsésebb égtáj alatt élő már elénekelte a szerepet. Később tagadhatatlanul volt javulás, mert egyszerre már öt ablakot is kaphattunk, tartalékban tarthattam őket, elfogadhattam hirtelen jött szerepajánlatot is, ha idehaza operai időbeosztásom éppen megengedte. Mondom, panaszra különösebb okom nincs, hiszen mindez már messzi emlék.

Rácz Zoltán,

az Amadinda ütőegyüttes

vezetője

Az Amadinda a nyolcvanas évek közepén ért el karrierjének arra a pontjára, amikor már meghívásaink egyre többször szólítottak külföldre. Nagyon jól emlékszem, milyen izgalmas, zord élmény volt a határátlépés akkoriban, kezdve a súlyos sorompók, útelzáró akadályok látványától a torkunkban érzett gombóc szorításáig. Nem volt emlékezetes kellemetlenségünk a határon, de egy határátlépés akkoriban azt jelentette, hogy az embernek egy sor méltatlan helyzetet kellett elviselnie. Furcsa kérdések hangzottak el, vizslató tekintetek között kellett átmennie. Sorra ki kellett nyitni a ládákat, elő kellett vennünk a hangszereket, el kellett magyaráznunk, hogy mi micsoda és miért úgy van becsomagolva, hová visszük és milyen céllal. Ha ezek után a magyar határon sem kell megállnia ca hangszereket szállító kamionoknak, megszűnik az órákig tartó várakozás, sokkal kiszámíthatóbb a hangszerek útja: a X. kerületi gyakorlótermünktől akár Lisszabonig egyvégtében utazhatnak a hangszerek, egyetlen határ nélkül.

Presser Gábor

zeneszerző

Az LGT 1972-ben Angliába készült, a Lincoln fesztiválra. Akkoriban minden országba vízumra volt szükség, és miután kocsikkal utaztunk – az egyik a hangszereket, a másik az együttest szállította -, az útlevelünkbe szükségünk volt osztrák, német, belga és angol vízumra. Természetesen az utazásunk előtti utolsó előtti pillanatban derült ki, hogy nincs minden teljesen rendben. Akkoriban az Interkoncert nevű állami hivatal kezelte a zene- és előadóművészek, filmesek útlevelét. Kiderült, hogy az osztrák vízumot az Interkoncert ellazsálta, aznap akarták kiváltani, amikor nekünk már úton kellett volna lennünk. És menni kellett, mert ilyen fesztivál azóta se sok volt Európában, világsztárok hemzsegtek a plakáton és aztán a színpadon.

Ekkor lépett Laux Jóska. Fogta magát, megszerezte az útleveleinket, elment az osztrák nagykövetségre és elintézte a vízumokat. Máig nem tudom, hogy sikerült kijátszania a hivatalok éberségét, megszegett szabályt és törvényt, de sikerült magánszemélyként beüttetnie az osztrák vízumot. És hiába eredt utána az osztrák nagykövetségre az egyik interkoncertes hivatalosság, már csak a hűlt helyét találta. Az viszont biztos volt, hogy keresni fognak minket, ezért jónak láttuk még aznap éjjel, a tervezettnél tizenkét órával korábban elindulni. Nem az osztrák határnak mentünk, hanem Balassagyarmatnak, majd átvergődtünk Csehszlovákián, s onnan Nyugat-Németországba. Az osztrák vízumot nem is használtuk fel, de végig izgalomban voltunk, mi lesz majd visszafelé. Az Interkoncert természetesen feljelentett minket, később egy haver határőr mesélte, volt is némi mozgolódás az osztrák-magyar határon, szépen vártak ránk, csak hát mi másfelé mentünk. Még az akkori híradástechnikai lehetőségeket ismerve is enyhén szólva rizikós ügy volt. És azt azért tudtuk, valamilyen retorzió vár majd ránk, és végül Laux Jóskának lett is balhéja. Ehhez a történethez kellett Laux fantasztikus képessége és beállítottsága: amikor már mindenki feladja, ő olyan megoldást talál, amire rajta kívül más még gondolni sem mer.

Hála istennek, felnőtt egy generáció, amely ebből egy büdös szót nem ért, mert tizenéves korában már a zsebében volt egy útlevél, és fogalma sincs arról, milyen az a frász, ami minket minden határátlépésnél kerülgetett. Hogy vajon most át tudunk-e menni a határon vagy nem, találnak-e valamit vagy nem. Mert ha akartak, találtak… Lassan már nekünk is hihetetlen, hogy miken mentünk keresztül.

Nyilatkozóinkat szóra bírta: Arató Judit, Balogh Gyula, Bársony Éva, Bihari Tamás, Hamvay Péter, Horváth Éva, Martos Gábor,Podhorányi Zsolt, Pungor András, Szász István, Szendrei Lőrinc, Varga T. Róbert, Várkonyi Tibor, Vincze Attila

Comments are closed.


Fatal error: Uncaught wfWAFStorageFileException: Unable to verify temporary file contents for atomic writing. in /home/jatahu/public_html/wordpress/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php:51 Stack trace: #0 /home/jatahu/public_html/wordpress/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php(658): wfWAFStorageFile::atomicFilePutContents('/home/jatahu/pu...', '<?php exit('Acc...') #1 [internal function]: wfWAFStorageFile->saveConfig('synced') #2 {main} thrown in /home/jatahu/public_html/wordpress/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php on line 51