Forrás: Népszava

– Más dokument nicht? – kérdezte barátságosan a szlovák (vagy cseh) határőr, és visszaadta a budapesti Szabó Ervin Könyvtár olvasójegyét, amit más irat híján láthatóan kész volt elfogadni Fotó: Népszava-archív Azt hiszem, az idősebb generációk egyik meghatározó élménye volt a szocialista határátlépés. Mikor rosszindulatú és rosszkedvű közegek összeturkálták az ember holmiját, keresztkérdéseket tettek föl, hova megyek, miért megyek, kihez megyek, mikor voltam utoljára, mikor megyek legközelebb, miért van ez nálam, miért van az nálam.

Soha nem felejtem el azt az érzést – még valamikor az átkosban -, amikor Fischer Iván karmester úr invitálására a Budapesti Fesztiválzenekart elkísérhettem egy német (Saar-vidéki) s franciaországi turnéra. Saarbrückenből autóbusszal mentünk a gyönyörű székesegyházáról (és I. világháborús ütközetekről) híres Metzbe. Nekem, elkésett európai utasnak megkönnyeztető volt az érzés, hogy nem találtam a határt, mert egyszerűen nem volt. Hogy már nem vagyunk Németországban, csak onnan tudtam, hogy a helységnévtáblákon francia nevek jelentek meg.

Nekem valójában az Európai Unió „határtalansága”, a nyitottság varázslatos pikantériája akkor vált élményszerűvé, amikor valahára egy a korábbi járgányaimhoz képest hatalmas minőségi ugrást jelentő Honda gépkocsira tettem szert. Ez az autó maga volt a szabadság megtestesülése. Kopott, öreg jószág volt, de páratlan megbízhatósággal vitt el mindenhova. Nagyszerű érzés volt, hogy egy-két jó térképpel, néhány eltévedés árán már huszonnégy órás hétvégi kirándulásra is Budapesttől ezer kilométeres körben oda megyek, ahova akarok, ott állok meg, ahol nekem tetszik, addig maradok, amíg jólesik, és e szabadság boldogító állapotában a legnagyobb probléma – ez tényleg az! -, hogy Linztől Krakkóig egyetlen emberfeletti feladat van: parkolóhelyet találni. Unió ide, unió oda, kivettem a részemet a nemzetközi parkolási gondokból. Krakkóban a csodás Wavel alatt a Kanonok utcában akkora bírságot fizettem, hogy a híres u Baranos (A bárányhoz) címzett fogadóban éppcsak ki tudtam fizetni a nagyszerű Tradicionel Polskie Kackát, vagyis a hagyományos lengyel töltött kacsát. Ezzel szemben Prágában, mire az Ó-, más nevén Zsidóváros, a Josefov s a Hradzin bejárása után visszatértünk a Hondához, elegáns kerékbilincs fogadott (az udvarias prágai rendőrök száz korona ellenében úgy szereltek le – hiába, ez Svejk városa -, hogy papírt adtak róla: már meg vagyunk büntetve, ezért másnap délig parkolhatunk a tilosban.)

De hát mi ez ahhoz a vidámsághoz képest – lehet, hogy naivitás, de ezzel kezdettől kezdve máig így vagyok -, ami a különféle határátlépéseket jelentette. Én mindenkinek azzal dicsekedtem, hogy nosztalgiáimat követve Tiroltól Krakkóig, az Adriától – különös tekintettel Svejkre – Ceske Budejovicéig bejártam az egész Osztrák-Magyar Monarchiát. Hamar megtanultam, hogy csak a mazsolák mennek Hegyeshalom felé, jobb Sopron külvárosa után venni a határt, ott nincs torlódás, és osztrák oldalon akár teljes egy euróval jobban váltják a forintot. Már úgy ismernek itt engem, meg a Hondát, ahogy én is a nagyjából tucatnyi egymást váltó határőrt. Milyen szomorú volt a magyar oldalon a dundi tiszt – nálunk csak Pufi őrmester. Ugyanis miután az osztrák határőr legyintett, hogy ne untassam holmi igazolványmutogatással, nagy lendülettel indultam tovább, úgyhogy mikor Pufi őrmesterhez értem, elszégyelltem magam, mert bánatosan kérdezte: hát nálam már meg se állnak?

Parassapusztától – nekem csak Sahy – Balassagyarmaton keresztül Ózdig külön mulatság volt a Kelet-Szlovákiába való átlépés. Balassagyarmatnál sose tudtam, hogy melyik a magyar és melyik a szlovák határőr, ugyanis – szerintem összebeszéltek – mindkét oldali határőr egyformán pipázott és tökegyforma bajuszt növesztettek. Én meg csekély szláv nyelvtudásomra büszkén, mindig a magyar határőrnek mondtam, hogy Dobre dan!, a szlováknak meg, hogy Jó napot! Egy idő után viszont a magyar bajszos köszönt előre Dobre dant!, a magyarul anyanyelvi fokon beszélő szlovák viszont harsány Szép napottal fogadott. Abból mint büszke uniós polgár ügyet csináltam, hogy útlevél, az aztán soha ne legyen nálam. Csak úgy hanyagul megvillantottam a műanyag személyi igazolólapot, és ha egyáltalán le volt csukva, már nyílt is a sorompó. Akkor azért kicsit megriadtam, amikor valahol Ózd felett, ha jól emlékszem, Bánréve átkelőn irány Poprád és a Tátra úti céllal, hebrencs Ildikó ismerősöm feneketlen női ridiküljében való kotorászás után közölte, hogy mindenét otthon felejtette, és az égvilágon semmilyen igazolványa nincs. Naaa, csak van ott valami! – biztatta együtt a magyar és a szlovák határőr, mire előkerült Ildikó – valószínűleg érettségizős fényképével ellátott – pesti BKV-bérlete. De kár! – szomorkodott a szlovák vámos -, már gondoltuk, hogy a hölgyet itt tetszik hagyni letétbe.

Ennél is megtisztelőbb élményben volt részem valahol az isten háta mögött, a meseszép középkori Cesky Krumlovba menet, a csak arrafelé található vörösfenyős cseh erdők mélyén egy szinte nem létező szlovák-cseh határállomáson. Orcátlan módon mobiltelefonáltam, miközben tapasztalt világutazó nemtörődömségével odanyújtottam iratomat a határőrnek. A közeg érdeklődve tanulmányozta a papírt, s mikor eltettem a mobiltelefont – Szlovákiában és Csehországban szinten mindenki tud egy kicsit magyarul – elismerően mondta: – Sok könyv, sok olvasás! – No igen – bólintottam fölényesen, bár nem értettem, hogy e népművelői érdeklődés hogy jön ide. – Más dokument nicht? – kérdezte barátságosan a szlovák (vagy cseh) határőr, és visszaadta a budapesti Szabó Ervin Könyvtár olvasójegyét, amit más irat híján láthatóan kész volt elfogadni.

Nem így valahol a Dukla-szorosban, a szlovák-lengyel határon. Miután megtörtént a lengyel „panikal”, a személyi igazolvány megvillantása, és ők egy útépítés miatti terelésre való Uwaga (vigyázat!) figyelmeztetéssel utamra engedtek, ezerötszáz méter magasan a Tátra-hágó bokrai közül egy furcsa figura pattant elém. Bakancs, terepszínű nadrág, tányérsapka – egyértelműen hivatalos ember. E határokon szokatlan határozottan az út szélére intette az autót, és jelezte, hogy szálljak ki. Kiszálltam, morcosan nézve a furcsa fináncra. – Szigarett? – mutatott rám vádlón. Megvontam a vállamat. – Kein szigarett, no smoking – feleltem teljes szókincsem bevetésével. – Nárko?! – bökött ismét felém a szigorú közeg. – Kein nárko, was ist das? – mérgelődtem, de a rendíthetetlen közeg szúrósan végignézett, és megkérdezte: pistoleri? Keine pistoleri – kezdtem épp kétségbeesni, amikor észrevettem, hogy mögöttem a lengyel határőrök hasukat fogják a röhögéstől. Odasétáltak hozzám, miközben „kollégájukat” vállon veregették, és mutatták, hogy menjen arra, ahol a büfé, meg a pénzváltó van, majd kézzel-lábbal elmagyarázták, hogy a szigorú „közeg” mindenkinél narkót és fegyvert, de minimum csempészcigarettát keres. Valaha katonatiszt volt, egyébként ártatlan falubolondja és ugye nem haragszom, hiszen lengyel-magyar vabra tanki.

Mit mondjak? – Szlovéniától Lengyel­országig én minden határnál valami különös vidámságot éreztem. Napi-heti boldogságélményemmé vált, hogy valóra vált az, amiért egykor politikai harcot vívtunk, és azt mondtuk, hogy a nemzetiségi kérdések egyetlen megoldása a határok „légiesítése”. (Duray és Tőkés úr tájékoztatására megjegyzem, hogy jártamban-keltemben sehol a legkisebb magyarellenességgel sem találkoztam). Éveken át nekem és barátaimnak, meg az öreg Hondának hét végi jó ismerősévé váltak ezek a határokat alig őrző, jó kedélyű „policájok”. De most – hát nem csodálatos? – ezen is túl vagyunk. Ha majd eljön az új tavasz, az Adriától a Kárpátokig, s nyugat felé tovább úgy járhatom a nagyvilágot, hogy – mint utoljára a német-osztrák határon, Passauban – nem is fogom tudni, mikor léptem egy másik ország földjére. Emlékezetemben persze megőrzöm ezeket a kedélyt és toleranciát sugárzó, régi határőrzőket. Vajon most, Schengen napja után mihez fog kezdeni Pufi őrmester, s a duklai bolondos álfinánc kitől fogja kérdezni, van-e nárko meg pistoleri? És azt se tudom, mi lesz a bánrévei magyar-szlovák határnál szunyókáló vénséges vén német juhászkutyával, amelyikre takaros kis fehér köpenykét húztak egy nagy P betűvel, jelezve, hogy őkutyasága „Policia-hund”.

Isten veletek, határok! Éljen a határtalan szabadság! Jövő tavasszal új útitársamnak fogom mutogatni, hogy itt – vagy hol is? – volt a hegyeshalmi vagy a balassagyarmati, őskori, Schengen előtti országhatár…

Szász István

Comments are closed.