Csinos karácsonyi ajándékot kapnak az Európai Unió lakosai december 21-én – mondta mosolyogva nemrégiben Franco Frattini, a belügyekért felelős európai biztos Brüsszelben. További kilenc államban szüntetik meg az útlevelek ellenőrzését és a vámvizsgálatot az úgynevezett schengeni egyezmény értelmében. Ebben a német-francia határ közeli, mindössze ezerötszáz lakosú luxemburgi kisvároskában írták alá 1985. június 14-én ezt az úttörő egyezményt Németország, Franciaország és a Benelux államok képviselői. Ki gondolta volna akkor, hogy huszonkét év múlva a volt keleti tömb országai – Magyarország, Lengyelország, Csehország és a balti államok is a schengeni egyezmény „örökösei” lesznek? A közgazdászok és az üzletemberek kereskedelmi kamarái már szimulációs modellekkel számolgatják a várakozási idő és a nehézkes útlevél-ellenőrzések megszüntetésének kézzelfogható gazdasági előnyeit. Friedrich Schneider linzi egyetemi tanár arra számít például (talán egy kicsit derűlátóan), hogy a határnyitás következtében Ausztria „legalább” háromszáz-négyszáz millió euró értékű exporttöbbletet ér el Magyarország, Szlovákia, Csehország és Szlovénia viszonylatában.
S mégis önáltatás lenne mondani, hogy az osztrákok (vagy németek) többsége örülne Frattini „ajándékának”. A legújabb közvélemény-kutatási eredmények szerint az osztrákok ötvennyolc százaléka ellenzi a határnyitást a szomszéd államokkal. Csak a megkérdezettek egyharmada támogatja a nyitott határokat. Miért félnek az osztrákok a schengeni határnyitástól ugyanúgy, mint a Lisszabonban most aláírt európai uniós egyezmény következményeitől? Ezzel a félelemmel és bizonytalansággal foglalkoznak a nyitást általában üdvözlő vezércikkek s riportok s ezt a kérdést tették fel a különtudósítók Alfred Gusenbauer szövetségi kancellárnak a lisszabon-brüsszeli csúcstalálkozón.
Gusenbauer, szinte amatőr pszichiáterként, őszintén válaszolt: „Az osztrák lélek nagyon komplex. Ezt a beállítottságot Ausztrián kívül alig érti valaki. Nálunk mindig van valami félelem valamitől. Ami természetesen azt a tudat alatti érzést fejezi ki, hogy az emberek elégedettek azzal, ami van… Az igazság az, hogy Ausztria az EU-ba való belépés előtt szegényebb volt, mint Svájc; s most gazdagabbak vagyunk.”
„Miért érzik akkor magukat az osztrákok olyan szegénynek az Európai Unióban?” – kérdezte végül még egyszer a „Die Presse” riporternője. Erre válaszolt a kancellár azzal a végkövetkeztetéssel, amit minden statisztika megerősít: „Az osztrákok is azok, akik a legjobban féltek a kibővítéstől, és azután a legtöbb hasznot húzzák belőle.”
Miért és mitől félnek mégis az osztrákok, pontosabban a majdnem kétharmados többségük? Mindenekelőtt a bűnözők beáradásától, továbbá különösen a keleti országrészekben az úti forgalom összeomlásától. Külön csoportot képeznek a kis trafikosok, akik áruforgalmuk hetven százalékának elvesztésétől tartanak, ha eddigi vásárlóik a jóval olcsóbb üzleteket keresik fel a szomszéd országokban, s azután akadálytalanul tudnak nagyobb mennyiséget is importálni. Ezeket a félelmeket használja ki és táplálja a szélsőjobboldali Szabadság Párt s fiatal vezére, Heinz-Christian Strache, aki Jörg Haider nyomdokain (ha kevesebb retorikai készséggel és jóval kisebb tehetséggel is) a „kriminalisták” beözönlését festi a falra. Hasonló hangot üt meg gyakran a Kronen-Zeitung, a lakosság számához viszonyítva Európa legnagyobb példányszámú bulvárlapja s az osztrák lakosság negyvenkét százalékának napi szellemi tápláléka.
A színvonalas napilapok többoldalas, színes és illusztrált riportokban ajánlanak vonzó úti célokat olvasóiknak Prágától Hévízig, Pozsonytól Ljubljanáig. Valamennyien (még a Kronen Zeitung is) nagy interjúkat közölt Günther Platter belügyminiszterrel. Az egykori tiroli csendőr széles tájszólásban nyugtatja meg újra és újra a lakosságot, hogy nincs ok félelemre, hiszen a határvonaltól nem messze széles biztonsági övezet létesült, ahol kétezer rendőr tudja ellenőrizni a gyanús beutazókat vagy csempészgyanús személy- és főként teherautókat. Ezenkívül még egy évig ezerötszáz katona jelenléte a határ menti községekben és városkákban is gondoskodik arról, hogy a lakosok „pozitív biztonságérzetet” nyerjenek.
Mennyire más még az osztrák lapok beszámolói szerint is a hangulat a szomszéd országokban! A csehek hetvennyolc százaléka örül, hogy a kétezer kilométer hosszú határokon Németországgal és Ausztriával semmiféle ellenőrzés nem lesz. A szlovák belügyminiszter hangsúlyozza, hogy „mi Európa része és egyenjogú polgárok vagyunk”. Ugyanilyen hangot ütnek meg az osztrák és német újságírók beszélgetőpartnerei Magyarországon, Lengyelországban és Szlovéniában is.
A bizalmatlanság nem utolsósorban azért is hat meglepően, mert minden harmadik bécsi lakosnak, pontosabban 522 900 embernek úgynevezett külföldi gyökerei vannak. S az idősebbek még emlékeznek az 1956-os magyar, az 1968-as csehszlovák, az 1980-as lengyel s a későbbi bosnyák és Koszovóból menekült áradatra. Most azonban nem politikai menekültekről, hanem (főként illegális) bevándorlókról van szó. Gusenbauer kancellár is hangsúlyozta az idézett interjúban, hogy a vándorlási politika (Migrationspolitik) nemzeti kompetencia, s a menedékjog kérdésében Ausztriát egymagára hagyták. Ausztriában majdnem ugyanannyi menedékjogot kérőt tartanak számon, mint a tízszer nagyobb lakosságú Németországban, jegyezte meg Gusenbauer, és hozzátette: „Ezt a kérdést nekünk kell egyedül megoldani.”
A politikai és gazdasági elit túlnyomó többsége megértette, hogy Ausztria jövője, mint az EU negyedik leggazdagabb országa, a kvalifikált idegenek sikeres integrációjától függ. Három példa: a legsikeresebb üzletemberek egyike, Boris Nemsic, a Telekom főnöke boszniai horvát Szarajevóból, az állami operaház már legendás hírű igazgatója, Ioan Hollander romániai zsidó, aki 1958-ban vándorolt be, és az ország legjobb úszónője, Mirna Jukic, aki a debreceni Európa-bajnokságon ezüstérmet nyert, a horvátországi Vukováron született, és 2000 óta osztrák állampolgár.
Mindez nem változtat azon, hogy a láthatatlan sorompók Schengen után is sok fejben megmaradtak. A Szabadságpárt (Haider nélkül is) tizenöt százalékot kapna, ha most parlamenti választások lennének, tehát többet, mint a liberális „Zöldek”. Persze itt nem egy „Made in Austria” különleges idegengyűlölettel állunk szemben. Hollandiában és Olaszországban, Franciaországban és Svájcban, Belgiumban és Angliában is vannak hasonlóan agitáló és hasonlóan sikeres radikális politikai csoportok.
A bécsi Die Presse mellékletének főcíme az első oldalon így szólt: „A határnyitás megosztja Európát. De emlékszünk az euró bevezetésére is, s a schilling (és a márka) majdnem könnycseppes temetésére. Ha meggondoljuk, hogy Burgenlandnak, Alsó-Ausztriának és Stájerországnak mit jelentett a vasfüggöny, a pontos, gyakran kínos határ- és vámellenőrzés, akkor a schengeni nyitást egy politikailag s talán még inkább pszichológiailag roppant fontos, szimbolikus eseménynek kell tekinteni.”
1959. október 8-án kaptam meg a világ minden országára érvényes első osztrák útlevelemet. Addig egy „idegen útlevél”-lel (Fremdenpass) a zsebemben ki kellett szállnom a kocsiból a német-osztrák határon, a londoni Heathrow repülőtéren pedig sokáig várnom, míg a fiatal tisztviselőnőt meggyőztem, hogy jegyem s elég pénzem van a visszautazáshoz. Később, a hetvenes és nyolcvanas években osztrák szolgálati útlevelem tele lett magyar vízummal, illetve a határátlépést igazoló pecsétekkel. S mégis nekem is, mint annyi más ezer, külföldre szakadt magyarnak valahol egy gombóc volt a torkában vagy a gyomrában, s a felszabadulás tagadhatatlan érzésével tértem vissza kocsival vagy vonaton Nickelsdorfnál Ausztriába. A rendszerváltás óta persze a helyzet gyökeresen megváltozott. A komor ellenőrzésből osztrák-magyar udvarias határ menti társasjáték lett. Most azonban végre Magyarország (s nyolc másik új EU-tagállam) egy szintre került Németországgal és Olaszországgal, ahova mi, osztrákok már 1998 óta így, minden ellenőrzés nélkül utazhattunk.
Talán egy személyesen megélt, a magyar-osztrák kapcsolatok történetéből eddig Magyarországon nem ismert epizód illusztrálhatja a legmeggyőzőbben a schengeni nyitás horderejét és szimbólumát: valamikor 1973 tavaszán Bruno Kreisky kancellár hivatalos látogatást tett Magyarországon. A különvonat visszafelé sok újságíróval, politikussal és üzletemberrel több mint egy óráig vesztegelt a hegyeshalmi határállomáson. Senki sem tudta az okot, akkor még nem volt ilyen félelem terrormerényletektől. A kancellár titkárai zavarban voltak, s a magyar belügyesek szokás szerint fenségesen titkolóztak: „technikai problémákról van szó…”
Később kiderült, hogy Kreisky nem találta meg az útlevelét. Én egy cikkben akkor megírtam, hogy Bruno Kreisky lett az első külföldi állampolgár, aki útlevél nélkül hagyhatta el Magyarországot. Később kiderült, hogy a bizalmi (komornyikszerű) funkciókat is ellátó régi sofőrje, Blauensteiner úr gondosan betette az útleveleket az egyik ruha zsebébe, melyet már szépen elcsomagoltak Kreisky egyik elegáns úti bőröndjébe.
Nos, most már nem kell egy „baráti ország” kormányfőjének lenni ahhoz, hogy úti papírok ellenőrzése nélkül utazhassunk Közép-Európában. Ki gondolta volna ezt harmincnégy évvel ezelőtt a hegyeshalmi állomáson? A történelem nyitott folyamat, melyben a történész Hans Kohn szerint meglepetések és előreláthatatlan események mindig történhetnek. S ki tudja – talán huszonhét év múlva St. Petersburgba vagy Moszkvába sem kell a jövő generációknak útlevél.
Paul Lendvai
