Könyv
Népszabadság * Papp Sándor Zsigmond * 2007. december 22.
„Mit tudtam, hogy a cserepek helyén, / hatalmas körfal épül egy napon” – köszönti az ötvenes évek elején Örvös Lajos a felépült Népstadiont, amelyet az ország vezetése azzal a szándékkal húzott fel, hogy talán így lehetővé válik az 1960-as nyári olimpia megrendezése. A mintegy hétszáz oldalas Budapest-krónikáját böngésző olvasó talán ekkor biccent először okos fejével: lám, változhatnak az idővel kormányok, rendszerek, politikai eszmék, de az álmok és a gondok valahogy ugyanazok maradnak. És ezt érezheti az 1836-os Pesti por olvasásakor is, amikor John Paget angol orvos arról panaszkodik, hogy a finom homok „mindenhová behatol, megvakítja, köhögésre ingerli az embereket”.
A Budapest Krónikája című, igencsak vaskos mű az ehhez hasonló részletekben verhetetlen, hiszen a hasonló jellegű kiadványok bevált receptje szerint nem csupán történelmi fordulatokkal, kultúr- vagy művelődéstörténeti eseményekkel foglalkozik, de a mindennapi élet változásaira is odafigyel. Az első gázgyártól az első McDonald”sig, mely a nyitás évében (1988) a nemzetközi lánc legforgalmasabb gyorsétkezője lett a maga átlagos napi tízezer hamburgerével. De ugyanígy benne van az 1901-es év újdonsága, amikor először vezetik be a fővárosban a számmal való telefonhívást, mert a több mint ötezer előfizető nevét és számát már képtelenek fejben tartani az amúgy rátermett telefonoskisasszonyok. Nem véletlen, hogy a példák javarészt a XIX. és a XX. századból valók, hiszen ezen időszakok adják a kötet több mint kétharmadát, számos képpel, információval, eredeti szövegrészlettel dúsítva. A szerkesztők még arra is figyeltek, hogy a Levél nővéremnek című Cseh Tamás-albumból bevegyék a Budapest című dal szövegrészletét, hiszen kevés dolog akad, ami jobban jellemezné a hetvenes évek fülledt és torz légkörét. Mint ahogy arra is, hogy a már unalomig ismert történelmi időszakokból kevéssé ismert részleteket is beemeljenek. A szabadságharc ismertetése során például a munkásmozgalmaknak és az antiszemita zavargásoknak is szentelnek egy-egy rövid fejezetet.
A huszonöt szerző – újságírók, történészek, a városukat értők és megértők – tollából származó krónikát azonban elsősorban nem mint szigorú történelmi munkát lehet/kell olvasni, de nem is mint egy regény elszabadult fikcióját. Talán a kettő között valahol, hiszen a képek, leírások, rövidhírek közé az olvasó könnyedén belophatja a nagyszülők, szülők történeteit, a főváros megannyi személyes olvasatát. És ahogy közeledik a legújabb korhoz, úgy a sajátját is.
Az olvasást, jobban mondva a böngészést, nagyban megkönnyíti a szócikkek tömörsége, miközben ez némi felületességet is kölcsönöz a kiadványnak. De talán így marad igazán élő, eleven elbeszélés ez a krónika, mellyel kapcsolatban végül már csak egyet jegyezhet meg egyre jobban belelendülő olvasója: vajon miért kellett mostanáig várni vele?
(Budapest Krónikája, Corvina Kiadó, Budapest, 2007)
