Forrás: Népszava

Fotó: Népszava-archív Zaklatott megérkezés volt. Bőröndömben rejtőző szaloncukrok és egy pár dafke-gyulai kolbász dermedten figyelték, miként tépik szét a biztonsági őrök a cipzárt, hogy aztán sose tudjam visszahúzni. Egy ismeretlen férfi várt, akinek – későbbi – barátságára ma is büszke vagyok. Juda, mert ez a keresztneve, mindenben eligazított, szállást adott és fuvart, s megmutatta, hogyan kell vajas kenyérre kenni a szeletelt avokádót, csak úgy, egyszerűen, mint a mackósajtot. Eperjesen volt gyerek, háborúban kamasz, Izraelben felnőtt. Hat nyelven beszél, könyveket, cikkeket ír. Adtam neki kolbászt, könyvet, szaloncukrot. Reggelre Sirli, Juda labrador kutyája gondosan megette a többi zselés szaloncukrot, s a szétrágott papírhalom fölött várakozásteljesen figyelt. Sűrűn átkozódtam magamban. Kinéztem az ablakon, hogy elkenjem a jelenetet, s látom, a roskadozó narancsfákon az érett gyümölcs mellett már ott nyílik a virágbimbó.

Nem az ember változik, csak a kulisszákat tologatják mögötte – mondta egyszer Kosáry Domokos nem sokkal a szaloncukros holokauszt­konferencia után. Az az izraeli kulissza, amit húsz évvel ezelőtt elém-mögöttem tologattak, levett a lábamról. Jeruzsálemről írni közhelyes. Vagy teljesíthetetlen.

Maradjunk egy muskátlinál. Ein-Gedi, ez az apró oázis, ahol Dávid király is menedéket lelt a legenda szerint, akkor, nyolcvannyolc januárjában az édennek tűnt. Pálmafa, oleander, narancsfa, paradicsombokrok. S derékig érő muskátlik. Egy szatmári verandadísz nagyra nőtt rokona. Örömemlék. Hogy ne a menetre, a puskatusra, a lágerre, a visszaérkezéskor már másoktól birtokba vett, tornácos házra, az apja gyíkcipőjét vidáman viselőre emlékezzen. Hanem a péntek esti gyertyagyújtásra, az illatosan piruló kalácsra, a kártyaasztalra, a könyvtárszobára, a kocsmapultra, a pianínóra, az Ady-kötetre, a kis Mirjamra, mindarra, ami korábbi életében szép és emberi volt.

A muskátlik tudnak valamit.

Qumránban a barlangok, tekercsek szaga, Géza szakállát himbálja a szél, most először látja a terepet, eddig csak könyvtárában, agyában élt. A barlangok előtt katonalányok süttetik arcukat a januári nappal. Bőrük tejeskávészínű, hosszú, hullámos, erős szálú hajuk megmetszi a sárga homokot, géppisztolyuk strandszatyorként hever a földön mellettük.

A holt tengeri tekercsek értelmezői szerint az esszénusok vagyonközösségben és többnyire cölibátusban éltek. A merev és zárt közösség nem élhette túl a szentély pusztulását. A tökéletes szentségre törő irányzatból hiányzott az alkalmazkodás képessége. Az Igazság Tanítója kétségtelenül megérezte a mózesi törvényekben rejlő mélységeket, ám nem rendelkezett a zsidó Jézus zsenialitásával. Akinek sikerült felfedeznie azt, hogy a vallás lényege az ember és ember, ember és Isten közötti kapcsolat.

A Holt-tengerhez, az esszénusokhoz ezerkilencszáznyolcvannyolc januárjában jutottam el. Az ígéret földjére egy holokausztkonferencia jóvoltából kerültem. Mondhatjuk úgy is, az ember és ember kapcsolatának ellehetetlenüléséről beszéltek. Máshogyan: Isten hirtelenjében mellénézett, s a teremtmény magára maradt. S csak a halott lehetett ártatlan. S csak a naiv hiheti: ami történt, MÁSKÉPPEN SEM ismételhető meg.

A hűség nem vétek. Nem kutyadolog. Választásaid metszőpontjában, saját határaidon belül, s néha azon túl is utazhatsz. A belső kalandokon nem tépik föl a cipzárt, nincs ujjlenyomat-vizsgálat.

Sirli már biztosan a kutyaparadicsomban van, senki sem sürgette távozását. S nem ígértek neki kutyahurikat, utódainak megélhetési segélyt.

Csak az idő múlik.

V. Bálint Éva

Comments are closed.