A magyar építészlány hiába beszélt portugálul, szakmai szókincséből még a „kavics” is hiányzott
Népszabadság * Muharay Katalin * 2007. december 20.
Cser Brigitta otthonosan érzi magát Portugáliában
Kép: Németh Balázs Fontos a nyelvtudás, a helyismeret, és nem árt, ha van valaki, akire az idegen országban támaszkodni lehet, vallja a Portugáliában már második munkahelyén dolgozó magyar építészmérnök, aki magyar rendszámú Trabantjával járja Lisszabon utcáit.
A Műszaki Egyetem építész szakán végzett Cser Brigitta mindig is úgy képzelte, hogy a diploma után egy-két évig külföldön fog dolgozni. Mint mondja, tulajdonképpen már gyerekkora óta világot akart látni.
Először 1996-ban járt Portugáliában, ahol a műemlékekkel foglalkozó szervezet, a European Heritage Association nyári szakmai gyakorlatán vett részt. Castelo de Vide, a spanyol határ közelében lévő kisváros középkori zsidó negyedének felmérését végezte. Mindez felkeltette érdeklődését az ország és a nyelv iránt, elkezdett portugálul tanulni.
Szinte természetes volt, hogy az egyetem befejezése után Portugáliába utazik nyaralni. Igaz, már azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megpróbál valami munkalehetőségnek is utánanézni. Portugália akkor már megkapta a 2004-es európai labdarúgókupa rendezési jogát, és az ország építési lázban égett. Mindez és az, hogy a bevándorlási törvény is megkönnyítette a magasan képzett külföldiek számára a munkavállalást, előnyt jelentett egy építész számára.
Először internetes hirdetéseket nézett, de életrajz beküldése helyett inkább telefonon kért információt. Több helyen az volt a válasz, hogy már betöltötték az állást. Az egyik építészirodában pedig állították, ők nem is hirdettek. De Brigitta annyit erősködött, hogy végül is azt mondták, menjen be. Az iroda vezetőjével való személyes találkozáson kölcsönösen szimpatizáltak egymással, így annak ellenére, hogy valóban nem kerestek új munkatársat, felvették gyakornoknak.
Brigitta csak azért tudta elvállalni ezt a munkát, mert volt kire támaszkodnia Lisszabonban, akinél lakhatott. – Ebből a keresetből önállóan nem tudtam volna fenntartani magam – ismeri el.
Ami viszont elengedhetetlen volt az elhelyezkedéshez, az a nyelvtudás. – Ha nem tudtam volna portugálul, szinte lehetetlen lett volna munkát találni – állítja határozottan. Annak ellenére, hogy középfokú nyelvvizsgája volt, akadtak nyelvi nehézségei. – Sok szakmai kérdésben sem ők nem értettek engem, sem én őket. Gondban voltam az olyan kifejezésekkel, mint például folyami kavics – emlékszik vissza a kezdetekre. Mindez persze a munkát is hátráltatta. Brigitta így kénytelen volt tovább képezni magát, mint mondja, még saját szakszótárt is összeállított.
Két évig dolgozott első munkahelyén. Végül azért kellett otthagynia, mert a nagy megbízások ideje lejárt, az iroda már nem tudott neki feladatot adni. Sokan próbálták lebeszélni arról, hogy felmondjon, mondván, nem lesz könnyű új munkahelyet találnia. Megint hirdetéseket nézett, többre válaszolt is, a nagyobb építészirodákba pedig elküldte önéletrajzát. – Voltam néhány személyes interjún is, de vagy a hely nem tetszett, vagy nem arra volt szükség, amit én tudtam nyújtani – meséli. Végül a személyes kapcsolatok segítettek. Elment a Promontório építészeti iroda egy kiállítására, és megismerkedett az egyik társtulajdonossal. Másnapra interjút beszéltek meg, ami jól sikerült. Csakhogy az irodának éppen akkor nem volt munkája. Végül három hónapot kellett várnia, mire felvették mint építésztervezőt. Egy évig számlával dolgozott, de utána szerződtették. – Jelenlegi fizetésem megfelelő, prémiumot is kapok – mondja, hozzátéve, hogy így sem keres többet, mint a hasonló állásban lévő magyarországi építészek. Igaz, ismeri el, nem is a magasabb kereset miatt van itt. – Amikor diplomáztam, úgy éreztem Budapesten „űr” van az építészet terén – ad magyarázatot. Portugáliában elismerten magas színvonalú az építészet, itt testközelbe kerülhetett olyan személyiségekkel is, akikről otthon csak tanult, akik a lapok címoldalán szerepelnek. De úgy érzi, ő is tudott valami pluszt nyújtani. – Úgy vélem, engem azért is foglalkoztatnak szívesen itt, mert másfajta háttérrel rendelkezem – ad magyarázatot, hozzátéve: Portugáliában az építészeti karokon inkább művészképzés folyik, mi építészmérnöki képzésben részesülünk.
Egy nagy iroda, mint a Promontório, azért is vesz fel szívesen külföldieket, állítja, mert így többfajta vélemény ütközik. Egy építészműhely akkor dinamikus, ha különböző elemek mozognak, ütköznek benne. A konceptterveknél nagyon fontos a vita. Megint csak a nyelvtudás fontosságára figyelmeztet. „Sajnos, hat és fél év után még mindig nem tudok úgy részt venni ezeken a vitákon, mint egy portugál.”
Számára a város is érdekes, ahol sok minden él együtt, a modern építészet alkotásai a különböző korok sokszor omladozó épületeivel. Lisszabon egy nosztalgiát ébresztő város, ahol keveredik észak-dél, kelet-nyugat, vallja. A portugálokat eleinte lassúnak tartotta. – Most már, amikor hazamegyek, a magyarokat érzem türelmetlennek, neurotikusnak.
Munkahelyére nem megfelelő a tömegközlekedés, ezért szüksége volt kocsira. Nem szívesen vett volna használtat, inkább elkérte a papa Trabantját. A Trabi jól bírta a több mint háromezer kilométeres utat, Liszszabonban pedig kész kasszasikernek bizonyult, állítja. Szinte naponta talál rajta üzenetet, hogy megvennék. Volt, aki, a munkahelyéhez közel látva a kocsit, kinyomozta, ki a tulajdonosa, és úgy tett vételi ajánlatot. De a Trabant nem eladó.
Lassan elérkezettnek látja az időt arra, hogy egy újabb országgal próbálkozzon. – Itt már nem nagyon tudok továbblépni. De nem mennék ajánlólevél nélkül, hiszen sokba kerül a kapcsolati tőke újraépítése. Viszont lustaságból sem maradok – ismeri el.