Forrás: Magyar Hírlap

Sors bona, nihil aliud! (Jó szerencse és semmi más.) Állok a hegyvidéki lottózóban, előtte otthon hosszú negyedórákig rágtam a ceruzámat, számokra gondolva. Nem egyszerűen gondolva. Szuggerálva a számokat! Kilencven darabot. Kilencven darab számot, amelyből öt – a megfelelő elrendezésben, úgy értve, hogy éppen az az öt! – alapvetően befolyásolhatná a „sorsot” (sorsomat). Sors egyenlő szerencse? Ha van szerencséd, van jó sorsod? A szerencse forgandó, de ha jól forogja magát, ajándék lehet az élet. Míg ellenben szerencse nélkül: siralomvölgy. A szerencse persze nem egyenlő a sorjeggyel (kihúzott számokkal), extra sortem, sorsolás nélkül is lehet szerencsés az ember. Ha a csillagzata… jól helyezkedik el.

Ha a csillagzata jól helyezkedik el, akár keresztbe is fonhatja a karját; minden elrendeződik körülötte, az utat tisztára söprik, neki csak élnie kell. Szerencsefi, mondják egyes emberekre, akiknek – úgy tetszik – szinte az ujjukat sem kell mozdítaniuk, és minden sikerül. Siker, siker, siker. Egészség, boldogság, anyagiak. Hogy a pénz nem boldogít? A mai életfelfogásban minden ezt cáfolja.

A pénz nem boldogít.

A pénztelenség boldogtalanságot szül.

A pénz tehát nem tesz boldogtalanná.

Különös szillogizmus, de igazsága könnyen belátható.

Állok a lottózó pultja előtt, és töltöm ki a szelvényt. Előttem egy kis cetlire írt öt szám. Másolom. Ezt az öt számot bírtam magamnak kitalálni. Most, amikor írom, máris tudom, hogy elég vacak számok, de mit tegyek. Ezek vannak nekem. Amilyen balszerencsés vagyok, az olvasószemüvegemet is otthon felejtettem, alig látom az apró kockákban a még apróbb számokat. Minden piros, vibrál tőle a szemem. A lottózóban nincs elég fény. Valahogy minden fénytelen. Kint még csak-csak, noha közeleg az év legrövidebb napja, s akkor alig van időnk, hogy eltaláljuk a számokat. Azt az ötöt, amely most az élet.

Négy nagy piros kockában négy mező. Bennük, egyenként kilencven piros négyszögben, piros számok. Piros – ez ugyebár a remény színe. Vagy a zöld a remény színe? Abból is van a szelvényen, csak kevés; a feliratok egy része. És a négylevelű lóhere.

Itt a lóhere sugallja nekünk a szerencsét (sors). A zöld lóhere: mint valami távoli ígéret. Csalogat. Becsali lóhere. Ha józan eszednél volnál, nyilván nem költenéd pénzedet szerencsejátékra. De ha nem adsz esélyt magadnak, hogy nyerhetnéd meg a milliárdot? (Plusz pár százmilliót!)

Ilyenkor, különösen nagy nyeremények idején, sajátos sorstérkép minden lottózó. Sorsok és sorstalanságok. Arcok és ráncok. Valamint szemek. Főként a szemek!

Ennyi szomorú szemet csak temetésen látni. Meg választások idején.

Persze vannak másmilyenek is.

Mire elpiszmogok az egyetlen szelvény egyetlen mezőjével, az üres lottózóban valaki elibém kerül. (Mezőnyjátékban jó vagyok. Amúgy.) Hosszan „játszik”, nem tudok nem rá figyelni. Nyeli a gép a szelvényeit. Kombinált játékok, sürögnek a számok a kijelzőn. Zsebébe nyúl, olyan vastag köteg tízezrest húz elő, mintha máris megütötte volna a főnyereményt. De nem. Csak akarja. Diszkréten, elképesztő ügyességgel pörgeti a köteget, s választja le róla az összegeket. Száz, kétszáz, háromszáz darab. Önkéntelenül is elkapom a szemem; illetlenség belenézni a más pénzébe. Fiatal ember, éppen valamivel túl a húszon. A pult mögött álló férfi rezzenéstelen arccal veszi át a pénzköteget. Újraszámolja. Stimmel. A fiatal férfi átveszi a szelvényeket. Elköszön.

A lottós ekkor átveszi az én szelvényemet. „Dzsóker nem lesz?” – kérdezi. „Nem – felelem neki -, dzsóker nélkül kérem.”

Csodálkozva hallom továbbra is a saját hangomat, mert még hozzáteszem: „És egy gépi játékot is kérek.”

Kocsis L. Mihály, szerkesztő

Comments are closed.