Forrás: HETEK

Milyen éve volt az idei?

– Nagyon kemény. Két könyvet is írtam, a könyvhétre jelent meg az Egy csecsemő emlékiratai, a napokban pedig a Vigasztalások folytatása, a Lehetőségek könyve.

Mint nagy munkák végeztén mindig, most is elhasznált, agyonpiszkált és fáradt vagyok. Ilyenkor aztán rendet kell raknom a kócerájban, a lelkemben. Másfelől persze boldog vagyok, jó, hogy ezt a két könyvet idén megcsinálhattam. Az Egy csecsemő emlékiratait életem egyik legfontosabb szépirodalmi művének tekintem. Harmadik kötete ez annak a vékonyka prózafolyamnak, amit fiatalkorom óta írok.

Ráadásul e kötet írása közben jöttem rá, hogy miként lehet eztán multimediális szinten is elkészíteni a könyveimet. Nemcsak felolvasom eztán, amit írok, de már képeket is mellékelek a szöveghez. Ha az olvasó nem óhajtja az én hangomon hallgatni a regényt, de a hozzá tartozó fényképekre – nemsokára talán mozgóképekre – kíváncsi, akkor egyedül a szövegemet futtatja a képek körül, vagy egyszerre hallgatja, olvassa és látja, amit írtam. A végcél egy általam alkotott könyvfilm, a könyvhöz mellékelve, dvd-n. Még néhány év…

Miért nem elégszik meg, mint egy jó író, a szöveggel?

– Az a legfontosabb nekem, hogy a bensője mélyén megszólítsam, megérintsem az olvasót. Úgy, hogy ő valóságosan megszólítottnak is érezze magát. Én csak egy hírnök vagyok. Valaki, aki azzal van megbízva, hogy a maga képességei szerint, de a tőle telhető legmagasabb szinten juttassa el a rábízott üzenetet a többi emberhez – személyesen.

Miért fontos személyesen közölnie a mondandóját?

– A tudomány lehet objektív, a művésznek azonban az igazságait személyesen kell közölnie. Ott kell állnom a szó mögött. Ma aztán különösen! Másként nincs hitele. Nem is érdemes kimondanom. A bürokrata világ a kommunista érában úgy fojtotta el a szót, hogy cenzúrázta és korlátozta a sajtószabadságot. Az új világban úgy működik a gonosz, hogy túlteljesíti a tervet, éspedig százezer százalékig: egyszerre szól az összes létező hangon, és hozzá még azt állítja, hogy minden hang egyformán értékes és fontos. Túlinformáltságban, hírözönben élünk. Más szóval, sosem tudhatunk kevesebbet, mint ma.

Ez az „információs szmog” az elnyomás eszköze?

– Nem, de eltűnik a lényeges és a lényegtelen közötti határ. A nyílt elnyomásnál hatékonyabb technika ez, hiszen a valóság megismerésétől fosztja meg az embereket. Holott nem tiltja el. De csak a gépeknek van szükségük információkra, az embernek inkább jó szóra, a logosz tettére volna szüksége.

Az Ön üzenete, a „szava” hevesen életigenlő. Miért? Hiszen világlátásában másfelől mindig érzékelek bizonyos kétségbeesést…

– Teli vagyok reménnyel, mert csak így győzhetek a kétségbeesésem felett. A Vigasztalások könyvében megírtam: rájöttem, hogy a remény az egyetlen jó fegyver. Ez a válaszom arra a felkavarodott őrületre, ami ma a világ. Tudja, talán ötéves voltam, mikor nagypapám íróasztalán végiglapoztam egy nácizmus rémtetteiről szóló, dokumentumfotókkal telezsúfolt könyvet. Ez volt az első fotóalbum, amit láttam életemben. Nagyon korán kénytelen voltam felfogni, hogy üldözöttek fia vagyok, hajszál híja, hogy élek. Azóta keresem azokat az érveket, amelyek az életemnek napról napra értelmet adnak. Úgy határoznám meg magam, mint egy, az összes vallási felekezeten kívül álló hívő embert, aki azonban mindhalálig szolidáris a zsidó néppel, jóllehet nem vallási vagy népi alapon, hanem a magam módján: mint művész igyekszem fenntartani, naponta bizonyítani hűségemet népemnek az Örökkévalóval kötött szövetsége iránt. Jézus nekem nem istenem, hanem az út, az igazság és az élet.

Miért utasít el minden közösséget eleve? Biztos, hogy ez helyes?

– Biztos, hogy nem helyes. De bennem a sztalinista és a kádárista Magyarország – én még a rákosizmusban is jártam ám iskolába – kimondhatatlanul szívós gyanút ültetett el arra nézve, hogy a világon a közösségek mind hazugságra, mi több, erőszakra és fenyegetésekre épülnek.

Ha nem szeret közösséghez tartozni, akkor mi a közössége? Miféle élet az? Az ember „társas lény” – ahogy a világhírű szociológus, Aronson könyvének a címe is pontosan kifejezi.

– A nyelv is egy közösség, nem? Nekem a magyar nyelv a közösségem, a közegem, és a szavak a pajtásaim. A legjobb barátaim. Bár kétségtelenül kóbor kutya vagyok a magyar irodalomban, de egy vidám, gazdátlan kutya. Olyan, aki iszonyúan boldog, amikor nincs a nyakán nyakörv, és ha megpróbálják rátenni, mindig elszalad. Én egy bolond kutya vagyok, aki mindig azt hiszi, hogy ha valamelyik csoporthoz számítják, azzal máris becsukták a ketrecbe. És én nem tűröm a ketreceket.

A cikk teljes terjedelemben olvasható a hetilapban.

Comments are closed.


Fatal error: Uncaught wfWAFStorageFileException: Unable to verify temporary file contents for atomic writing. in /home/jatahu/public_html/wordpress/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php:51 Stack trace: #0 /home/jatahu/public_html/wordpress/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php(658): wfWAFStorageFile::atomicFilePutContents('/home/jatahu/pu...', '<?php exit('Acc...') #1 [internal function]: wfWAFStorageFile->saveConfig('synced') #2 {main} thrown in /home/jatahu/public_html/wordpress/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php on line 51