Forrás: HETEK

Nem volt könnyű dolguk idén a Time magazin újságíróinak az Év embere választásakor. A címlapot Vlagyimir Putyin orosz elnök kapta, mögötte sorrendben Al Gore Nobel-díjas volt amerikai alelnök, J.K. Rowling, a Harry Potter-sorozat szerzője, Hu Jin-Tao kínai elnök és David Petraeus iraki amerikai parancsnok végzett. Közben Tony Blair és Jacqes Chirac elköszönt, Fidel Castro és Oszama bin Laden azonban 2007-et is túlélte. Magyarországon kisebb a választék, bár néhány politikusnak itt is kijutott a válságokból.

„Az Év emberének választása nem jelent és soha nem is jelentett kitüntetést. Nem fejez ki támogatást. Nem is népszavazás” – írja szinte mentegetőzve az amerikai hetilap szerkesztőségi cikkében a döntésről.

Az orosz elnök elmondhatja magáról, hogy a hírekben a legtöbbet szereplő politikus volt, ám ez 2007-ben több negatív, mint pozitív tudósítást jelentett. Az év találós kérdése lehet, hogy mi lesz Putyin, ha egyszer nem lesz elnök? A CNN év végi összefoglalójának címe – sokak véleményével egybecsengő módon – nem sokat kertel: Putyin cár. Bármilyen címet is visel majd a formálisan márciusban leköszönő elnök, Oroszország és a nemzetközi élet meghatározó szereplője marad. Az új évezred első napján vette át a hatalmat Borisz Jelcintől, és a hétéves elnöki ténykedése igazi sikertörténet: Putyin helyreállította Oroszország megtépázott tekintélyét, a gazdasági káoszból működőképes gazdaságot épített, maffiauralom helyett rendet teremtett a közéletben, megállította az inflációt, és visszafizette az ország összes külföldi adósságát. A korábbi ateista mintaállam vezetőjeként a nyilvánosság előtt is hívőnek vallja magát, és sokat tett azért, hogy az ortodox egyház társadalmi tekintélye újra megerősödjön.

Mindennek azonban ára volt: Putyin alatt a KGB volt nomenklatúrája szisztematikusan átvette – újraállamosította vagy lojális újtőkések kezébe juttatta – az aranybányának számító energiaszektort és ipari nagyvállalatokat. Vaskézzel ellenőrzése alá vonta a médiát, miközben független újságírók tucatjai lettek gyilkosságok áldozatai. Bár Putyin népszerűsége vitathatatlan, az ellenzéket a lenini propagandára emlékeztető módszerekkel igyekezett megbélyegezni és ellehetetleníteni. Több tízezer tagja van a Putyin-hívő fiatalokat tömörítő mozgalomnak, akik akár utcai tüntetésekkel is készek kiállni szeretett elnökük mellett. Az év egyik legdrámaibb eseménye Alekszandr Litvinyenko volt orosz titkosügynök megmérgezése volt. A londoni plutónium-támadás áldozata halálos ágyán Putyint nevezte gyilkosának. A diktatórikus lépések és a gyanús halálesetek nyomán Putyin nyugati megítélése meredeken zuhant, amit csak fokoztak vitatott külpolitikai lépései, különösen Iránban tett hivatalos látogatása. A vélemények néha szélsőségesen ellent-mondanak egymásnak, és a Time is elismeri, hogy csak a következő évtizedek döntik el, mi volt Putyin: Nagy Péter formátumú reformer vagy az országot újra elnyomás alá vezető diktátor.

Míg Putyin az erős vezető képét sugározza magáról, más vezetők a sikerek és válságok között hánykolódtak. Az év legígéretesebb karrierjének indult a francia elnök, Nicolas Sarkozy megválasztása. Néhány hónap leforgása alatt helyreállította az iraki háború miatt mélypontra süllyedt francia-amerikai viszonyt, meggyőzte az európai vezetőket egy új reform-alapszerződés létrehozásáról, sokmilliárdos üzleti megállapodást kötött Kínával. Az első száz nap gyors sikereit azonban beárnyékolta a második száz nap: Sarkozy felesége nagy médianyilvánosság mellett elvált férjétől, aki a hírek szerint Mick Jagger volt szeretőjével vigasztalódik. A diplomáciai bravúrok után Sarkozynek decemberben le kellett nyelnie azt, hogy a halálra ítélt bolgár ápolónők elengedéséért cserébe meghívott Kadhafi líbiai elnök öt napon keresztül parádézott Párizsban.

A francia államfő teljesítményénél jóval gyengébben teljesített George Bush. A választás előtti utolsó teljes évben az amerikai elnök legnagyobb dilemmája az volt, hogy mit tegyen az iráni atomprogrammal. Az év folyamán egyre több jel utalt arra, hogy az Egyesült Államok – ha más eszközök nem vezetnek eredményre – kész akár katonai erővel is megfékezni az Izrael és a Nyugat ellen fenyegetőző ajatollahok nukleáris erőfeszítéseit. Szeptemberben Bush drámai nyilatkozatában már a harmadik világháború rémképét festette fel arra az esetre, ha Irán atombombához jut. A fokozódó feszültség aztán olyan léggömbnek bizonyult, amelyből egy hírszerzési jelentés nyomán pillanatok alatt elfogyott a levegő.

A december elején megjelent dokumentum szerint Irán már 2003-ban felhagyott a bombakészítéssel, csak erről az elnököt elfelejtették értesíteni. Bár azóta is vita folyik arról, hogy mennyire hiteles ez az értékelés, Bush rosszul jött ki az esetből, és a legtöbb elemző úgy véli, hogy elnöksége alatt az Irán-kérdés már nem kerül újra elő. Ehelyett az amerikai államfő megpróbál békeközvetítőként fellépni a Közel-Keleten. Igaz, az iraki demokráciaexport sok tragédiával kísért eddigi története ehhez nem a legbiztatóbb ajánlólevél, mint ahogy az sem, hogy mind az izraeli, mind a palesztin oldalon az elmúlt évtizedek leggyengébb vezetői próbálnak meg amerikai közvetítéssel kiegyezni egymással. Ehud Olmert támogatottsága év közben a negatív Guinness-rekordnak számító két százalékra csökkent, miközben egy időben négy-öt hatósági vizsgálat is folyik ellene korrupció és más bűncselekmények gyanújával. Mahmúd Abbász palesztin vezetőnek pedig végig kellett néznie azt, hogy „országának” egyik feléből – Gázából – a Hamasz fegyveresei egyszerűen elzavarják hivatalnokait és rendőreit.

Az ilyen nagy horderejű megoldatlan kérdések mellett alig tűnnek fel olyan válságok, mint a szerb-albán konfliktus Koszovó függetlensége miatt, a Törökország világi berendezkedését fenyegető új iszlámista elnök megválasztása, nem is beszélve a fél éve kormány nélkül, a kettészakadás szélén álló Belgium operettdrámájáról. (folytatás)

Comments are closed.