Forrás: ÉS

Ugocsa – Élet

Négy nappal a Magyar Gárda tatárszentgyörgyi erődemonstrációja után mást sem hallani, mint hogy a rasszista erőket széles körű társadalmi összefogással lehet csak megfékezni. És még mivel?, kérdezném, mert a széles körű társadalmi összefogásnak pillanatnyilag semmiféle jele nincsen. Szerda reggel a Legfelsőbb Bíróság elnöke a Magyar Rádióban beszél a tatárszentgyörgyi eseményekről. Sajnálattal közli, hogy ő ugyan általánosságban elítél mindenféle erőszakot és cigányellenességet, konkrét ügyről hivatalánál fogva nem beszélhet. „…az volt az álláspontom, hogy a közösségeket ért sérelem esetén a közösségek méltóságát súlyosan sértő megnyilvánulások ellen hatékonyabb jogi szabályozásra lenne szükség. És ezt a kezdeményezést, mint ismert, eljuttattam az Országgyűlés Alkotmányügyi és Igazságügyi Bizottsága elnökéhez. Tehát egészen konkrét lépést tettem a bírói gyakorlatot figyelembe véve. De szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke nem politizálhat, konkrét ügyekbe nem szólhat bele (…), már másfél évvel ezelőtt az Alkotmánybírósághoz fordultam ugyanezekkel a kérdésekkel, sajnos másfél éve nem történt semmi.”

Vajon miért nem? És egyáltalán, van itt konkrét jogi ügy? A tatárszentgyörgyi eseményeknek jogi vonatkozásuk akkor lesz, ha valamiféle eljárás indul, de ilyen aktus Lomnici Zoltán nyilatkozatának időpontjában még nem történt: szerda reggel valami halovány ügyészi tudakozódás van folyamatban, ettől még nyugodtan nyilatkozhatna, és ha erőt venne magán, annál bizonyára többet is kipréselhetne, mint ezt az unalomig koptatott frázist, hogy „széles körű társadalmi összefogás”. (Ennél már csak az a rosszabb, amikor felelős helyről úgy nyilatkoznak, „fogjuk le közösen az ütésre emelkedő kezet!” Jól hangzik, de mindenki tudja, alapjában véve semmi értelme. Javaslom, hogy aki ebben látja a megoldást, látogasson ki egy Fradi-meccsre, és fogja le maga az ütésre emelkedő kezet.)

Mindez a szokásos főbírói kibúvás, és általában is: amikor közjogi méltóságok tehetetlenül állnak megoldandó feladatok előtt, széles körű társadalmi összefogást sürgetnek. Nem tudok elmenni a tény mellett: az Alkotmánybíróság másfél éve nem válaszol a Legfelsőbb Bíróság elnökének: hirtelen nem is tudom, kit minősít ez.

A köztársasági elnök gárdaügyben szeptember óta már másodszor szalajtja sajtósát, Kumin Ferencet, hogy tájékoztassa véleményéről a népet. Az a véleménye, hogy elítéli az erőszakot és a félelemkeltést – tájékoztat Kumin. Mindezzel az a gond, hogy az állampolgár ilyen esetekben nem a köztársasági elnök véleményére kíváncsi – azt nagyjából amúgy is sejti -, hanem a köztársasági elnök személyes kiállására. A kettő között nagy a különbség, amit nyilván Sólyom László is jól érzékel. Nehezen mondom ki, mert sokáig reméltem, hogy nem így van, de az elnök mintha az effajta reagálásoknál egyre inkább kettős mércével mérne. Könnyebben áll elő baloldalra szóló feddéssel, de már elakad a hangja, ha a jobboldal masírozik, ilyenkor jön Kumin, aki a lapzártával egy időben bejelentette, hogy a kisebbségi ombudsman megkeresésére az államfő rövid időn belül írásban válaszol.

Itt legalább válaszolnak a megkeresésekre.

Nem gondolom, hogy az elnöknek minden esemény után meg kellene jelennie, és hitet tenni az erőszakmentesség és a rasszizmus-ellenesség mellett, de a Magyar Gárda megjelenése és különböző akciói már régen nem egymástól elkülöníthető események, hanem egy aggasztó folyamat állomásai. Attól a pillanattól kezdve, hogy az elnök minden további nélkül engedélyezte a fekete ruhás egységek Vár-beli avatását, amúgy is egyre nehezebben magyarázható helyzetbe kerül. Még az sem állítható, hogy egyszerű a dolga, hiszen a szabadságjogok elismert védelmezőjeként magától értetődően áll ki a vélemény- és gyülekezési szabadság mellett, de ennek a tiszteletre méltó kiállásnak a másik oldala az, hogy következetesen kiáll az ugyanezen szabadságjogokkal történő visszaélések ellen is. Ha kiáll a jogok védelmében, miért nem áll ki ugyanezen jogok lejáratása ügyében is? Mit ér az a szabadságjog, amelyiknek hangoztatásával és gyakorlásával embercsoportokat lehet megfélemlíteni? Ha Tatárszentgyörgyön köztörvényes bűncselekmények történnek, akkor el kell járni az elkövetőkkel szemben, de egy disznólopás miatt mégsem indokolt rasszista katonai pompát tartani.

Az 1992/93-as nemzetközi futballidényben, Pozsonyban lejátszott Slovan Bratislava-Ferencváros-mérkőzés úgy vonul be a köztudatba, hogy a szlovák rendőrség passzióból kegyetlenkedett a magyar szurkolókkal. Tény azonban, hogy a már akkor is létező futballhuligán-csoportok és hobbinacionalisták a meccs előtt több helyen is verekedést provokáltak, a stadionban pedig szlovákellenes jelszavakat harsogtak. Igen, ez is véleménynyilvánítás, a szlovák rendőrség azonban úgy látta jónak, ha ezt leállítja. Leállította, a magyar tábor pedig az addigi „Vesszen Trianon!” után átcsapott az „Európa, Európa!” rigmusba, jelezve, hogy amit a szlovák rendőrség művel, az kívül esik a kulturált világ határain. A nacionalizmus nyilván nem.

Tény azonban, hogy szabadságjogok ügyében akkoriban már komoly jogtudati zűrzavar mutatkozott, aminek a magyar kormány sérelmi politizálása – Trianon, körkörös védelem, nemzeti elárvultság, turáni átok, Duna menti népek szupremációja – kiváló érzelmi környezetet adott. Mindez először beszabadult a futballpályákra, aztán fölerősödve terült szét a magyar közéletben. Lehet szlovákozni, románozni („ki nem ugrál, mocskos román, hej, hej!”), zsidózni, cigányozni, mert ez valami fatális félreértés folytán a véleménynyilvánítás jogvédelme alá tartozik. Később, miután a polgári kormány igazságügyi minisztere az MTK-pályán megesett zsidózásra félreérthetően reagált („Nem értek a focihoz”), majd hogy a Fradi-pályán egy kiadós tömegverekedést követően senkit sem tiltottak ki a meccsekről, egyértelművé vált, hogy itt alapjában véve mindent lehet. Ez a kultúra szabadult be az utcai tömegdemonstrációk hétköznapjaiba, és pillanatnyilag, ha tetszik, ha nem, a szabadságjogokat illetően soha nem látott zűrzavar van a fejekben. De nem lenne talán ekkora, ha azok, akiknek személyes hitelük és magas hivataluk van, egyértelmű, határozott kiállásukkal időről időre világossá tennék, mit jelentenek ezek a valóban drága és pótolhatatlan jogok. És hova vezet, ha ezeket nem arra használják, amire valók. Nem lehet örökké a bírósági belszabályzatokra bökve halandzsázni, fél éve meg nem válaszolt beadványok mögé bújni, és nem lehet megoldani mindent sajtótitkárral meg levélírással.

Az erőszak a labdarúgás halálos betegsége – közölte nemrégiben Michel Platini, az Európai Labdarúgó-szövetség elnöke. A Népszabadság ezzel kapcsolatban közli Franco Frattini bel- és igazságügyi EU-biztos véleményét, aki meghökkentő, de a fentiek ismeretében mégiscsak reális képet adott a helyzetről: arról beszélt egy konferencián, hogy végső esetben akár azt is megtilthatják, hogy a huligánok más tagállamokban rendezett meccsekre utazzanak. Mint mondta, a „közismert huligánok európai tilalma” lenne a megoldás. (http://www.uefa.com/uefa/keytopics/kind=2048/newsid=629540.html)

Elég például minden tagország rendőrségénél nyilvántartani a stadionokból kitiltott (vagy egyéb incidensbe keveredett) „balhés elemeket”, és – szükség esetén – megosztani az információkat az uniós partnerekkel. Ez a rendszer a huszonhétből huszonhat tagállamban működik, egy kivétel van. Talán, mondani sem kell, ez a kivétel Magyarország. A magyar hatóságok ugyanis nem adják ki az adatokat. Felelős európai uniós tisztségviselők szerint ez nem egyéb, mint „a személyes adatok védelmének torz magyarázata”.

Egyszer próbáljuk már elhinni, hogy Magyarországon kívül is van élet, ott is élnek emberek, ők is tudnak valamit a világról.

Kovács Zoltán

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 50. szám

Comments are closed.