Forrás: Népszava

Annak a Fidesz-képviselőnek, aki a 2oo4. december 5-i népszavazás évfordulóján Szekszárdon beszédet mondott, „fogalma se volt róla”, hogy a rendezvényt a gárda biztosítja. Csak akkor értesült erről, amikor a helyszínre ért, és „nem tehetett mást”, minthogy odaállt a mikrofonhoz. Fellépése után rögtön távozott; úgy érezte kellemetlen helyzetbe hozták. Hiszen nem ért igazán egyet a gárda céljaival, bár különben sem tudja, mi minden hangzott el a Várban, az első csapat avatásán.

Mit mondjunk erre a mentegetőzésre, ami körülbelül arról szól, hogy a legnagyobb ellenzéki párt egyik képviselője tájékozatlan és bizonytalan ember, aki ráadásul alapvető aktuálpolitikai ismeretek nélkül tevékenykedik a közéletben? Szánalmas és szomorú. Mindenekelőtt azért, mert aligha igaz. A politikus most azért festi fel magáról ezt a kevéssé hízelgő képet, mert rájött, hogy az a néhány héttel ezelőtti szerepvállalás mára meglehetősen kellemetlen lett a pártjának. Hirtelen felismerte, hogy már – vagy még? – nincs itt az ideje efféle gárda-társaságban mutatkozni.

Ugyanígy járt a kerepesi plébános, aki szintén elnézte a naptárt, mikor azt hitte, hogy manapság a templomban kell meghirdetni a következő gárdafellépést. Őt csak felkérték, úgy, mint máskor, tenne közhírré egy rendezvényt. Nem is érti, mi váltotta ki a tiltakozásokat. Mindenesetre „legközelebb jobban meggondolom, mit hirdetek ki”, mondja engedékenyen.

Egyáltalán: a kerepesi vendégszerepléstől már maguk a kerepesiek is visszatartják a gárdát; polgármesterestül felismerték, hogy jobb nem feszíteni tovább a húrt. A tatárszentgyörgyi masírozás ugyanis jól érzékelhetően fordulópont volt a Magyar Gárda társadalmi megítélésében.

Nem mintha eddig nem tudta volna mindenki, mit jelent egy félkatonai szervezet megjelenése az utcákon. De a társadalmi hipokrízis – tisztelet a kevés kivételnek! – erősebb volt azoknál a hangoknál, amelyek mindjárt a gárda létrehozásakor határozott jogi és közéleti reakciót sürgettek. Sokak számára kényelmes volt elhinni a parlagfűirtásról meg a hadisírgondozásról előadott meséket. Mások szívesen hivatkoztak arra, hogy végtére ez a társaság még nem csinált semmit, nem kellene hát falra festeni az ördögöt. Hátha csakugyan a nemzeti hagyományok őrzésére szakosodnak – és majd meglátjuk, mifélékre.

Most megláttuk. A tatárszentgyörgyi demonstráció egyértelmű fenyegetés volt, és pontosan hajazott az egykori „ébredők” meg a nyilasok hasonló akcióira. A köztársaság elnöke, aki a Magyar Gárda avatásáról annakidején nem talált elítélő szavakat, most szembesült a három ombudsman közös tiltakozásával, s miután a kisebbségi biztos nyilatkozatot kért tőle, kénytelen volt megfogalmazni azt, ami a demokratikus normák szerint elvárható. Helyesebb lett volna persze, ha Sólyom László saját iniciatívájának megfelelően ítéli el a gyűlöletkeltést, de a lényeg mégiscsak az, hogy megtette.

És követték a parlamenti pártok; a Fidesszel egyetemben. Dávid Ibolya az MDF nevében pedig arra kérte az ország valamennyi települését, nyilvánítsák a maguk területén nemkívánatosnak a gárdát. Ezek az állásfoglalások remélhetően józanítóan hatnak legalább a hivatalos jobboldal nem egészen biztos reflexekkel rendelkező egyedeire és önkormányzati tisztségviselőire. Most még a keresztény egyházaknak illenék félreérthetetlenné tenniük, mit tartanak papjaik hitbéli kötelességének, ha megkísérti őket a csábítás, hogy bármiképp támogassák a gárdát. Mert a jelek arra mutatnak, hogy erre az útmutatásra a klérus némely képviselőinek – fájdalom – szükségük van.

A történelmi egyházaknak különben is történelmi adósságuk, hogy az emberi jogok védelmében világosan beszéljenek. Mert noha számosan akadtak papok, akik a vészterhes időkben ismerték a humanitás parancsát, maguk a magyarországi egyházak soha nem jártak elöl az üldözöttek védelmében. És úgy látszik, ma sem tudják a dolgukat. Minálunk nem jutott eszébe egyetlen főpapi méltóságnak sem, hogy odamenjen Tatárszentgyörgyre, és kifejezze tiltakozását a gyalázat ellen – olyan püspökről viszont tudunk, aki sietett elutasítani az egészségbiztosítás reformját.

Nem az a legnagyobb veszélye a szélsőjobboldal szervezkedésének, hogy média- nyilvánosságot kap, és nem is az, hogy ideológiája és céljai ellentétesek az európai demokrácia nehezen kiküzdött normáival. Mindezt kénytelenek vagyunk tudomásul venni – miként a jogállam más országokban is küzd a kihívással. Az igazi baj ott van, ahol a közélet prominenciája és a civiltársadalom szervezetei késve vagy egyáltalán nem reagálnak közösen és egyértelműen a fasisztoid mozgolódásra. Amikor Prágában, a Kristályéjszaka évfordulójára hirdetett neonáci felvonulás hírére a köztársaság elnöke a város érsekével és a főpolgármesterrel együtt azonnal és a lehető leghatározottabban szembefordult a tervezett akcióval, akkor a polgári demokrácia mutatta meg az erejét. Nem utolsó sorban azzal is, hogy a rendőrség jóvoltából a bandáknak esélyük sem volt eljutni óvárosi célpontjaikhoz; s végül őket kellett megvédeni a fogadásukra felkészült baloldali anarchistáktól.

A magyar gárdázásnak egyébként könnyen lehet az a borzasztó következménye, hogy az általuk különösen fenyegetett romák összefognak, és alkalomadtán véres összecsapásokra kerül sor. Aztán majd a rendőrség felelősségéről szól a történet: miért nem akadályozta meg az atrocitásokat. Vannak példák az amerikai apartheid éveiből, amikor a feketék lázongásai egész városrészeket lángba borítottak. De majd” minden esetben fehér provokációk váltották ki az erőszakot, amelyet a rendőri erők csak nehezen, lassan és komoly áldozatok árán tudtak megfékezni. Egy olyan szervezetnek, amely ma Magyarországon nyilvánvalóan arra törekszik, hogy a „white power” mintájára állandó fenyegetést jelentsen a romák számára, ma még felmérhetetlen a társadalmi kockázata. Olyan konfliktusokat gerjeszt, amelyek rettenetes számláját a józan, toleráns többség fogja megfizetni.

És ezzel mindazok tisztában vannak, akik a Magyar Gárda mögött állnak. Értelmiségiek, nemegy közülük úgynevezett véleményformáló. Támogatóik vannak némely pártokban, szervezetekben. Csak felelősségérzetük nincs.

Vagy ami ennél is rosszabb: az erőszak eszkalációjára játszanak. Mert ilyen a világképük, mert azt hiszik, hogy a nemzet érdekében cselekszenek. Ez nem újfajta gondolkodás. Tudjuk már, hová vezet.

A nemzet tönkretételéhez.

Mészáros Tamás

Comments are closed.