A Koszovó jövőbeni státusát meghatározó folyamat miatt az albánokon és a szerbeken kívül mindazok izgulnak, akik el nem ismert államokat hoztak létre. Az egyik ilyen terület szinte a szomszédban van. A Moldovából kiszakadt Dnyeszter menti Moldáv Köztársaságban egyesek azt remélik, hogy a koszovói rendezés után ők is közelebb kerülhetnek a függetlenséghez.
A Lenin és a Marx utcák sarkán a lakótelepek népe befőttesüvegeket, zománcozott kannákat szorongatva, fegyelmezett sorban várja a tejeskocsit. Szovjetunió 2.0: a parlament épülete előtt Lenin-szobor áll, ám beköszöntött az árubőség is. A Lenin és a Marx utcák sarkára naponta érkezik friss tej. Magángazdák szállítják a környező falvakból, ahol már nem kolhozteheneket fejnek, a boltok polcai orosz és ukrán élelmiszerektől roskadoznak, és bőséggel van kínai ruha, DVD, CD, műszaki berendezés és török bőrkabát.
Nem kis teljesítmény egy olyan helytől, amely hivatalosan nem is létezik: Tiraszpol a nemzetközileg el nem ismert Dnyeszter menti Moldáv Köztársaság (PMR) fővárosa, ahol az élet úgy pezseg, mint egy megszüntetett vasúti szárnyvonal végállomásának restijében.
Egy helyben topogva
A Dnyeszter bal partján fekvő PMR 1991-ben, a Szovjetunió szétesése után szakadt ki a függetlenedő Moldovából. A tiraszpoliak vereségét akkor a Moldova területén állomásozó orosz 14. hadsereg beavatkozása akadályozta meg. A PMR azóta is Moszkva védelmét élvezi: a mintegy ezerhatszáz, békefenntartóvá átminősített orosz katona a határrá jegecesedő tűzszüneti vonal mentén állomásozik, és nagyjából húszezer tonna, a szovjet időből maradt hadianyag van a kezük ügyében. Szívesen elfogadnak apróbb ajándékokat, és fegyveresek kedves nógatására ritkán tudok nemet mondani.
A területet a sokatmondó 001-es rendszámú Lexus limuzinnal közlekedő Igor Szmirnov elnök irányítja azóta, hogy a PMR egyáltalán létrejött. Az orosz ajkúak dominanciáját féltve őrző, a szovjet nosztalgiát tudatosan ápoló Dnyeszter mentiek több alkalommal rendeztek népszavazást a függetlenségről, ám azok eredményeit a nemzetközi közösség nem ismerte el. A mintegy félmillió lakosú PMR az államiság minden attribútumával rendelkezik: saját állami intézményrendszere, zászlaja, pénze, fegyveres ereje, bélyege és a tetemes költségvetési hiányt lefaragni hivatott megszorítócsomagja van.
Ám a Szovjetunió széthullása után létrejött kvázi államokhoz – Dél-Oszétiához vagy Abháziához – hasonlóan nem került közelebb a nemzetközi elismeréshez. A tiraszpoli politikusok ezért különös figyelmet fordítanak a Balkánra, és nem titkolják, hogy abban reménykednek: Koszovó függetlenné válása a PMR elismerését is megkönnyítheti.
„Moszkva hagyományosan Szerbia pártfogója, ezért nem támogathatja Koszovó elszakadását” – mondja Vlagyimir Rilekov, Szmirnov pártja, a Respublika politikai bizottságának elnöke. – Ám ha az Egyesült Államok és mások mégis elismernék Koszovót, az új helyzetet teremtene. Moszkva mondhatja, hogy nem ő sértette meg először a nemzetközi jogot, és így szabad kezet kap.” Rilekov szerint a PMR-t elismerő államok sorában Oroszországot Fehéroszország, majd Kazahsztán követhetné. Mások még Kubára és Venezuelára is számítanak. „Koszovó státusának rendezése felgyorsíthatja a PMR problémájának megoldását” – mondja Jevgenyij Sevcsuk, a tiraszpoli parlament elnöke. Ám szerinte figyelembe kell venni azt is, hogy most a nemzetközi közösség nagyobb része nem támogatja függetlenségüket. A prezidenciális berendezkedésű – és a többpártrendszerrel nem régóta kísérletező – PMR-ben ellenzékiként politizáló házelnök nem tartja kizártnak, hogy a PMR és Moldova valamilyen államközösséget alkothatna, amelynek sorsásáról népszavazáson mondanának véleményt a választók, az intézmények legitimitását pedig új választások biztosítanák. A rendezésnek azonban Sevcsuk szerint egy feltétele van: „El kell ismerni a PMR létét.”
Hiszen időközben már fölnőtt egy nemzedék, amely a PMR-t tekinti hazájának. Egy délutánt töltöttem a tiraszpoli egyetem politológiaszakos hallgatóival, nem tudtam meg ugyan tőlük a Dnyeszter melléki identitás mibenlétét, viszont szenvedélyesen győzködtek arról, hogy a politika úri huncutság, azt pedig különösen nehezen viselték, hogy érdekvezérelt cselekvés. Remélem, elhitték nekem, hogy nem késő pályát módosítani.
Aljona, a szmirnovista diákmozgalom, a Prorüv aktivistája szenvedélyesen ecsetelte a „túlpart”, a hivatalosan létező Moldova gaztetteit. A kissé merev mosolyú hölgy előszeretettel használta a „népirtás” kifejezést. A „Szmirnov-jugend” irodájában akkor sem szakadt le a csillár, amikor Aljona kijelentette, hogy a románul beszélő többség a zsidók sorsát szánta az orosz ajkúaknak.
A csábítás ereje
A függetlenségpártiak Tiraszpolban néha szívesen megfeledkeznének arról, hogy államuk kizárólag azért létezhet, mert Oroszország úgy akarta. Moszkvát pártfogónak és megmentőnek tekintik, bár az orosz támogatást nehéz lenne nagylelkűnek és önzetlennek nevezni. „Hova mehetnék? Mihez kezdenék? És miből?” – kérdez vissza a tiraszpoli helyzet reménytelenségére panaszkodó orosz hölgy, amikor azt tudakolom tőle, miért nem ment még el. A fiának megszerezte az orosz állampolgárságot, és ő Oroszországban tanul, így most a kisebbik gyerek miatt van gondban. „A fiam orosz útleveléért ezerötszáz dollárt fizettem, és nem tudom, hogyan fizetem ki a kisebbik állampolgárságát” – mondja a nő, aki családfenntartóként havonta száz-százhúsz dollárt keres. A helyiek a nem hivatalos orosz követségen nyújtják be kérvényeiket: orosz állampolgárként könnyebb munkát vállalniuk; Moldova, Európa egyik legszegényebb államának útlevele még nekik sem vonzó.
Oroszország gazdasági segítséget is nyújt a szakadároknak – például a Dnyeszter menti részről ki nem fizetett földgázszállítmányok formájában -, valójában azonban a tét Moldova. Moszkva kényelmes helyzetben van, elvégre az EU u
u közvetlen szomszédságában okoz katonai jelenlétével súlyosbított problémát. Közben arról sem tett le, hogy Moldovát visszacsábítsa befolyási övezetébe. A moldovai elnök, Vladimir Voronin – Európa egyetlen kommunistaként megválasztott elnöke – időnként ingadozni látszik. Tavasszal arról röppentek fel hírek, hogy moszkvai közvetítéssel kész lenne kiegyezni a tiraszpoliakkal, és szavatolt helyeket adna nekik a leendő föderális törvényhozásban és kormányban. Talán a Nyugat ideges reakciója láttán döntött úgy Voronin, hogy mégsem Moszkvával üzletel.
Új javaslata arról szól, hogy Moldova hat és fél ezres, illetve a PMR tízezres fegyveres erejét szélnek kell ereszteni, az orosz „békefenntartók” helyére pedig nemzetközi megfigyelők érkeznének. Voronin felkínálta, hogy a PMR-beli cégek Moldova jogán exportáljanak az EU-ba, és akkreditálná a tiraszpoli egyetemet is. A javaslat nem kecsegtet több sikerrel, mint a korábbiak. Chisinau és Tiraszpol megbékélését régóta szorgalmazza az EBESZ, Ukrajna, Oroszország, az Egyesült Államok és az EU is, eddig hiába.
A borok útja
„A bortilalomra kell figyelni” – mondja Galina Selari közgazdász, a chisinaui Stratégiai Tanulmányok és Reformok Központjának vezetője. „Ha Moszkva feloldja a moldovai bor behozatalának tilalmát, akkor lehetséges valamiféle megállapodás.” Oroszország ugyanis korábban – nyilvánvalóan fegyelmező szándékkal – egyik legjelentősebb bevételi forrásától ütötte el a moldovai gazdaságot. Húszhavi büntetés után a moldáv borok november elejétől ismét elindulhatnak hagyományos felvevőpiacuk, Moszkva felé.
A PMR gazdasága, ha lehetséges, még jobban vergődik: Kijev betartja a Chisinauval kötött vámmegállapodást, amelynek értelmében csak a Moldovában bejegyzett cégek szállítmányai léphetnek Ukrajna területére. Ez a legjövedelmezőbb Dnyeszteren túli iparágat, a hosszú és gyengén ellenőrzött határon át zajló csempészetet, nem számolta ugyan teljesen fel, de a legálisan üzletelni akaró cégeket nehéz helyzetbe hozta.
A zavaros és áttekinthetetlen viszonyoknak vannak nyertesei: a moldovai és a Dnyeszter menti elit a nagy ügyletekben zökkenőmentesen képes együttműködni. Aligha csak a könnyen átjárható tűzszüneti vonalnak a következménye, hogy az egyik moldovai érdekeltségű gyorsétteremlánc Tiraszpolban is üzemel – és ez csupán a valamelyest áttekinthető üzlet szférája. Nem biztos, hogy valóban mindenki úgy látja, hogy véget kell vetni a mostani állapotoknak.
„Legálisan működni? Hát… nehéz”, mondja Szerjózsa, a vidám pénzváltó, aki szerint a többé-kevésbé legális üzletelésnek egy előnye biztosan van: a vállalkozó tovább életben maradhat. A PMR-beli cégek adót fizetnek, öt-tizenöt százalékot, mértéke pedig „attól függ, ki kéri, mikor, és hogyan”, magyarázza Szerjózsa. Ő csak kis hal a Dnyeszter melléki mocsárban. Ahol állítólag már a legnagyobb ragadozó, a rejtélyes tulajdonosi hátterű, rengeteg üzletágban érdekelt Sheriff is rosszul érzi magát.
„A Sheriff is terjeszkedne, és számukra sem jó a megoldatlan helyzet” – mondja Selari a benzinkút-hálózat, áruházlánc, kábeltévé, italgyár, pékség és vágóhíd mellett futballklubot és fociakadémiát is üzemeltető vállalkozásról. Szerinte a cég kinőtte a PMR kereteit, és regionális szinten is jelentős vállalkozás lehetne. A Sheriffnek egyébként szinte mágikus erőt és korlátlan politikai befolyást tulajdonítanak Tiraszpolban és Chisinauban egyaránt; sokáig Szmirnovot sejtették a cég hátterében, de most úgy látják, hogy a cég elfordult az elnöktől, és az ellenzéket pénzeli.
„A konfliktust a gazdaság felől kell megoldani. A közös gazdaság két-három éven belül felépítené a közös államot” – mondja Selari, aki a politikai keretet, a közös állam formáját másodlagosnak tartja. A gazdasági közeledés is súlyos akadályokba ütközik: Moldovának és a PMR-nek például még a számviteli szabályai is különböznek. Chisinaunak továbbá anyagi forrásai sincsenek az újraegyesítéshez, és annak finanszírozását csak a nemzetközi közösség adakozásával tudná biztosítani.
Moldovában abban bíznak, hogy a Dnyeszter menti terület megítélése Koszovó függetlensége után is változatlan marad, és a szakadárok nem kerülnek közelebb a nemzetközi elismeréshez. Galina Selari szerint bármi lesz is a döntés, az nem Moldováé, és nem a szakadároké lesz: „Csak remélni tudom, hogy ránk is tekintettel lesznek.”
Makai József
