Miközben a közvélemény időről időre élvezettel csámcsog azon, ha nyilvánosságra kerül egy-egy politikus, író, filmrendező érintettsége, miközben egy-egy nagyobb megrázkódtatás alkalmával a mindenkori kormány ígéretet tesz a kérdés átfogó rendezésére, az iratok minden korábbinál szélesebb körének nyilvánosságra hozatalára, az izgalom többnyire gyorsan elcsitul.
Gyakran gondolok mostanában az érzésre, amely a moziból kijövet elfogott A mások élete című film megtekintése után. Arra az érzésre tudniillik, hogy ezt a filmet nálunk nem lehetett volna elkészíteni. Nem azért, mintha nem lenne rá pénz, technika vagy színész – hanem azért, mert másként viszonyulunk általában a közelmúltunkhoz, és különösen az ügynökkérdéshez. Ez utóbbi feldolgozásában egyszerűen nem tartunk még ott, hogy ilyen finom s mégis ennyire sokrétű, a probléma társadalmi és politikai dimenziója mellett személyes dimenzióját és utóéletét egyaránt felmutató alkotás következhessék gondolkodásunkból.
Könnyű volna ezt a különbséget egyszerűen azzal elintézni, hogy a német történelem sajátossága folytán az újraegyesített ország egyik fele korábban nem volt érintett a kommunista kalandban, s ezért nem saját múltját kellett megértenie, saját viselkedésével elszámolnia, hanem bizonyos értelemben az elszámoltatás szándékával léphetett föl.
Úgy hiszem azonban, hogy ennél jóval többről: a múlttal való szembenézés eltérő gyakorlatáról van szó. Miközben Németországban a második világháborút követő újjáépítés első szakaszának végeztével egyre erősebben jelent meg a nemzetiszocialista múlt feldolgozásának igénye, amely a történészvitán és a Wehrmacht-kiállításhoz kapcsolódó vitán át mind a mai napig tart, hazánk esetében egymást érik az olyan történelmi traumák – Trianontól a Don-kanyaron és a Szálasi-korszakon át a kommunista diktatúra kemény és puha változatáig – , amelyeknek megvitatása éppen csak megkezdődött.
Pontosabban: miközben e témákban a történeti kutatások jelentős eredményeket mutathatnak fel, ezek nagy része a szélesebb nyilvánosság előtt jószerivel ismeretlen marad, de legalábbis igen lassan megy át a köztudatba. Ez annál is érdekesebb, mert a közéleti diskurzust egyébként át- meg átszövik a történeti jellegű érvek. Ezek persze, ahogy az már a múlt politikai célra történő felhasználása, instrumentalizálása esetén lenni szokott, többnyire nem a múlt átfogó értelmezésére tett kísérletek, sokkal inkább egy-egy kontextusából kiragadott, valamely jelenbéli cél legitimálására alkalmas múltdarabkát mutatnak fel.
*
Az alapos történeti megismerés a múlt ilyen célú felhasználásának minden bizonnyal akadálya lenne, ezért nincs is túl nagy keletje. Holott józan ésszel nehezen képzelhető, hogy múltunk és jelenünk ismerete nélkül megalapozottan hozhatnánk a jelenünkre és jövőre kiható – akár politikai – döntéseket.
A múltunk megismerésére való késztetésünk mértékének talán legjellemzőbb példája az a szerencsétlenkedés, amely a köztársaság kikiáltása óta eltelt immár több, mint 18 éve tart az ügynökkérdésben. Miközben a közvélemény időről időre élvezettel csámcsog azon, ha nyilvánosságra kerül egy-egy politikus, író, netán – a témánál maradva – filmrendező érintettsége, miközben egy-egy nagyobb megrázkódtatás alkalmával a mindenkori kormány ígéretet tesz a kérdés átfogó rendezésére, az iratok minden korábbinál szélesebb körének nyilvánosságra hozatalára, az izgalom többnyire gyorsan elcsitul.
Mintha senki nem akarna szembesülni azzal, miként működött valójában a Kádár-rendszer. Azzal, hogy mi is volt valójában a titkosszolgálatok szerepe az állam életében, miként hatotta át a társadalom mindennapjait. Milyen hatásuk volt – ha volt egyáltalán – a köznapi gondolkodásra. Miként szerveződtek. Volt-e szerepük, s ha igen: milyen a rendszerváltás folyamatában – akár az újonnan szerveződő pártok formálásában, akár a gazdasági élet átalakításában?
Miközben Németországban az iratok feldolgozása – azok mindenki által természetesnek tekintett nyilvánossága mellett, és a mennyiségük puszta tömegéből fakadó módszertani problémák ellenére – öles léptekkel halad, az alapvető szervezettörténeti kutatásokat elvégezték és a kutatók figyelme egyre inkább a Stasinak az NDK irányításában és mindennapi életében betöltött szerepe felé fordul, hazánkban nemhogy az iratok teljes nyilvánossága nem valósult meg, de a Kenedi-bizottság megbízatásából egyértelműen kitetszik, hogy még számbavételüktől is messze vagyunk.
Hogy a szervek és utódszervezetek nem túlzottan érdekeltek pártállami működésük feltárásában, az az ő szempontjukból bizonyos mértékig talán érthető, de semmiképpen nem elfogadható. Ezek a testületek azonban egy demokráciában társadalmi kontroll alatt állnak – így a kormány, a politikai elit és általában a társadalom iratfeltárás melletti egyértelmű elkötelezettsége esetén nehezen folytathatnák tovább a mismásolást.
Egyértelmű elkötelezettségről azonban a politikai elit esetében szó sincs. Legyen elég e helyütt arra emlékeztetnünk, hogy hovatovább két évtized nem volt elégséges még arra sem, hogy az állambiztonsági múlttal összefüggésben megnyugtatóan tisztázzuk: ki tekinthető közszereplőnek, és még csak közelítőleg sem alakult ki konszenzus az információs szabadság és a szervek jelenlegi működésének biztonsága, valamint az információs szabadság és a megfigyeltek és a megfigyelők személyiségi jogai tekintetében.
*
Utólag azt is be kell, hogy lássuk: a Kenedi-bizottság létrehozásának módja és felhatalmazásának mértéke sem a tisztázó szándék egyértelműségéről árulkodik. Ki tudja, hogy abizottság már-már borítékolható kudarca, vagy félsikere esetén mikor és milyen kataklizma nyomán kerül sor a következő – a tendencia szerint ismét félszívű – rendezési kísérletre.
De egyértelmű társadalmi nyomás hiányában miért is törekedne határozottabban a politikai elit egy olyan kérdés megbolygatására, amely adott esetben rá – vagy egyes képviselőire – is rossz fényt vethet ? Vásárhelyi Mária ugyan az ÉS-ben Kónyáné Kutrucz Katalin egy állításával vitázva számokkal igyekszik alátámasztani, hogy a társadalom milyen nagy hányada tartja fontosnak az ügynökmúlttal és az állambiztonsággal kapcsolatos kérdések tisztázását, mégsem lehetne azt állítani, hogy ez a kérdés az utóbbi években a közérdeklődés homlokterében állt volna, vagy éppen széles tömegek követelték volna maguknak a megismerés és a tisztánlátás jogát.
Annyira nem, hogy egy a Népszabadság által idézett politikus már teljes természetességgel beszélt az iratátadások hátráltatása kapcsán a „szélsőségesen liberális kutatói lobbival szembeni egészséges védekezés ” -ről – mintha a múlt megismerése csupán egy szélsőséges liberális csoport partikuláris vesszőparipája lenne.
Abból, hogy kijelentése nem váltott ki közfelháborodást, leginkább arra lehet következtetni, hogy bármilyen botrányosnak tűnik is a kijelentése első hallásra, mégis pontosan írja le a valóságot.
És ez, ha nem is botrány, de mélységesen elkeserítő.
