Forrás: HETEK

Hack Márta

A hanuka – a felavatás ünnepe. Mécsesei évről-évre emlékeztetnek a menóra lángjaira, amelyek a szövetséghez és a bibliai ígéretekhez hűséges emberek erőfeszítései, sőt vértanúsága nélkül talán örökre kialudtak volna.

A makedón Nagy Sándor hódításakor a zsidó állam a Perzsa Birodalomban csak egy kicsiny földdarab volt a nagy a folyóntúli tartományban, amit Szíria helytartója távolról igazgatott.

A perzsa uralkodók büszkék voltak birodalmuk soknyelvű, soknemzetiségű jellegére: a különböző népek teljes önállóságot, belső autonómiát élveztek nyelvi, írásbeli, vallási tekintetben, amíg megfizették adóikat. A Perzsa Birodalom örökébe lépő Nagy Sándor birodalma és annak utódállamai viszont egységes politikát követtek atekintetben, hogy támaszuk a görög mintára berendezett polisz kereskedelmi és hatalmi elitje volt. A jelentős városokat újraalapították, hogy görög polisszá tegyék, illetve újakat hoztak létre, ahol a társadalmi élet színterei eleve a hellenizmus egységesítő erejét voltak hivatottak szolgálni. A kicsiny zsidó önkormányzatot Jeruzsálem központtal még a babiloni fogságból hazatérők alapították, és a kolónia politikai célja nem volt több, minthogy az elnyert autonómiát megszilárdítsák, vallásukat szabadon gyakorolhassák, és a Júdea térségében élő telepeseket megvédhessék a szomszéd népek zaklatásaitól.

A folyamatos poliszalapítás fokozatosan átrajzolta a zsidó tartomány, Jehud etnikai és vallási térképét, s a forgalmas utak mentén fekvő városok, s a tengerparti görög poliszok már régen nem emlékeztettek az Ígéret földjére. A hellénizmus nemcsak korszerű és vonzó újításokat hozott, hanem a hagyományos zsidó értékek folyamatos leértékelődését, a különállás lassú feladását.

Az egyiptomi Ptolemaioszokkal rivalizáló szír dinasztia, a szeleukidák palesztinai térnyerése a Templomához ragaszkodó zsidó nép régi dilemmáját hozta a felszínre. Béke beolvadás árán, vagy elkülönülés és ennek következtében szüntelen konfliktus? Mint a kortárs történetíró írta: “Abban az időben törvényszegő emberek támadtak Izraelben, akik sokakat megtévesztettek, mondván: Menjünk, kössünk szövetséget a körülöttünk lakó pogány népekkel, mert amióta elkülönítettük magunkat tőlük, sok baj ért minket.” Az elgörögösödés zsidó hívei hatalmat kaptak; közéjük tartozott a Tóbiás nemzetség, akik hagyományosan rossz szemmel néztek a mélyen vallásos haszidokra, és a megalkuvás szószólói voltak. A hellenista Jázón, majd őt követően Menelaosz a főpapi tisztségen keresztül a közigazgatás csúcsára került, hogy Jeruzsálemet az új Antiokhia névnek megfelelően bekapcsolja a nemzetközi poliszok sorába. E címért cserébe a főpapnak a júdeai parasztokra kivetett kemény adót kellett behajtatnia és félreállnia az útból, amikor a Templom kincstárát Antiokhosz Epifanész kifosztotta, hogy nagyratörő hatalmi ambícióit követve hadseregével Egyiptomba vonulhasson.

Nagy megdöbbenésre viszont nem csitult a konfliktus, sőt maga Jeruzsálem is célpontjává vált a nemzetközi civilizáció terjesztésének. A szír uralkodó, IV. Antiokhosz Epifanész békeígérettel jött, de hamar a város ellen fordult; sokakat megölt, és a város kőfalát leromboltatta. Megerősítette Dávid városát, s a fellegvárban egy erődöt épített. Telerakta makedón katonákkal, akik isteneiket is betelepítették. A megdöbbent jeruzsálemiek a vészhelyzetet látva vidékre menekültek. Az egyiptomi hadjárat kudarca, a szír uralkodó személyes ellenszenve a zsidó hittel szemben, hadai komoly embervesztesége, ami számára csak további elgörögösítéssel volt pótolható – ezen az okok csak részben magyarázzák, hogy a király ezek után rendkívüli eszközökhöz nyúlt. A jeruzsálemi Templomban beszüntették Izrael Istenének tiszteletét, az áldozatokat és ünnepeket, profánná tettek minden szent edényt, és az udvarban álló nagy oltáron disznót áldoztak. Az ott felállított Zeusz-szobor az elvakult zsarnok arcvonásait viselte.

A zsidó történelem addigi legnagyobb vallásüldözése bontakozott ki, amikor rendeleti úton betiltotta a szombat megtartását, a gyermekek körülmetélését, mindennemű étkezési előírás betartását; az embereket pedig kényszerítette, hogy vallásuk által tiltott állatot, disznóhúst fogyasszanak. A Törvény rendelkezéseinek megtartóit helyi képviselői útján felkutattatta és kivégeztette. Hivatalos állami áldozat bemutatására kötelezte a lakosságot. Jópáran megkedvelték az új kultuszt, és sok helyütt pogány oltárokat, istenszobrokat állítottak. Amire viszont az uralkodó nem számított, az az ősi törvényekhez ragaszkodó zsidó lakosság tömeges ellenállása és az addig nem ismert, ugyancsak tömeges vértanúság. A zsidó felkelés nem sokat váratott magára. A Templomhoz kötődő zsidóság sok helyütt idegen népesség gyűrűjétől körbefogva, enklávékban lakott.

Egy ilyen településen, Modinban élt a Hasmoneus család, akik Joárib nemzetségbeli papok voltak. Matitjáhu, az apa, a község tekintélyes vezetője volt, akit elsőként szólítottak fel az állami áldozat bemutatására, hogy a többi ember őt kövesse. Ő azonban nyíltan megtagadta a kötelező áldozatot. “Ha minden nép, amely a király birodalmához tartozik, hallgat is a király szavára … én, fiaim és testvéreim akkor is kitartunk atyáink szövetsége mellett! Isten őrizzen, hogy elhagyjuk a törvényt és a rendelkezéseit! A király parancsának nem engedelmeskedünk, nehogy eltérjünk hitünktől jobbra vagy balra.” Valaki a községből mégis az oltárhoz lépett, hogy áldozzon. Matitjáhu azonban rátámadt, és mind őt, mind a király küldöttét megölte, az oltárt pedig lerombolta. A várost felszólította az ellenállásra, s kompromisszumot nem ismerő követőivel a pusztába vonult. Az üldözések elől ekkor már sokan családostul, nyájaikkal kivonultak a pusztákba, hogy barlangokban rejtőzzenek el. A kimenekültek csoportjait a hatóság katonasággal vette üldözőbe. Könnyű préda voltak, hiszen szombaton még köveket sem dobáltak támadóikra. Matitjáhu és fiai úgy határoztak, hogy támadás esetén fegyverrel fognak harcolni. Ki-kicsapva rejtekhelyükből, a településeket meglepetésszerűen megszállták, az állam képviselőit rendre likvidálták, és bátran visszaállították a zsidó szokásokat. Az apa halála után Simon vette át a bölcs taktikus szerepét, “a pöröly” becenevű Júda Makkabi vette át a növekvő sereg vezetését.

A hatalomnak először úgy tűnt, elég lesz ellenük küldeni a helyőrség parancsnokát, Apollónioszt, de az csúfos vereséget szenvedett. Antiokhosz Epifanész személyesen bízta meg Liziászt, aki az egész közel-keleti tartomány ura volt, hogy támadja meg az ellenállókat. Ők viszont a csata előtt a történelmi Mispában gyülekeztek össze, hogy bűnbánatot tartsanak. “Kiterítették a törvény könyvét, előhozatták a szent ruhákat és az első termést és a tizedet” – írja az emlékíró. “Odahívták azokat a nazírokat, akik betöltötték fogadalmi idejüket. És hangos szóval így kiáltottak az Éghez: Mit tegyünk ezekkel? Hová helyezzük el őket? Hiszen szentélyedet megtaposták és megszentségtelenítették, papjaid szomorú és gyalázatos sorsra jutottak. És íme a pogányok ismét gyülekeznek ellenünk, hogy kiirtsanak minket, és te tudod, mit terveznek ellenünk. Hogyan állhatnánk meg velük szemben, ha te nem segítesz meg minket? Erre megfújták a trombitákat és nagy hangon kiáltottak.”

Júda Makkabi és serege a nemzet túlélése mellett a Szentély fennállásért küzdött. “Legyetek készek a harcra ezekkel a pogányokkal szemben, akik kivonultak ellenünk, hogy kiirtsanak bennünket és elpusztítsák szentélyünket.” – biztatta elszánt katonáit. A helyzetükön segeített, hogy a szír uralkodóház maga is megosztott volt, ezenfelül keleten is volt egy hadszíntér. A római Szenátus még a Matitjáhu halála előtt a zsidókkal hivatalos egyezményt kötött, amit később újra és újra megújítottak.

Látni lehetett azonban, hogy messze van még Jeruzsálem felszabadítása. Júda, Jónáthán, és Simon egyre nagyobb erőkkel ütközött, míg a szír reguláris hadsereget fokozatosan visszaszorították. Az emmauszi csatában előbb Liziász hadvezérét, Gorgiászt futamították meg. Ezután Liziász személyesen vezette seregét a makkabeusok ellen. A júdai-edomi határon Bét-Cúrnál negyvenezer gyalogossal és hétezer lovassal támadta meg őket, de az elszánt harcosok jóval kisebb sereggel is sikerrel visszaverték Liziász seregét. Ezután Júda és testvérei elhatározták, hogy Jeruzsálembe vonulnak, hogy megtisztítsák a Szentélyt és újra felavassák. Az elhagyatott Templom-hegyen a pusztulás nyomai fogadták őket. Az oltár beszennyezve, a kapuk felégetve, a papok öltözői és a Szentély romokban hevertek. Az udvarokban óriási bozót nőtt. A várőrök kiverése után immár a papokon volt a sor, hogy helyreállítsák a szent hely tisztaságát. A beszennyezett oltárt elhordták, és újat építettek a régi mintájára. Újjáépítették az épületet, és új templomi berendezéseket készítettek. Antiokhosz Epifanész elrabolta az arany menórát, az arany illatáldozati oltárt és a kitett kenyerek asztalát, ezért új szent tárgyakra volt szükség. Az újonnan elkészített menórát, az új asztalt és füstölőoltárt behelyezték a Szentélybe és meggyújtották a lámpa mécseit, valamint a tömjénáldozatot az aranyoltáron. Felaggatták a Szentélyben lévő kárpitokat, ezzel fejezve be a helyreállítást. Másnap korán reggel áldozatot mutattak be az udvarban újonnan megépített terméskő oltáron.

A Szentély ünnepélyes felavatása i.e. 164. kiszlév havának 25. napján történt. Még másfél évtized küzdelmei kellettek ahhoz, hogy a környező népek miniháborúinak véget vessenek, s ezzel Júdea 440 év után hosszú időre újra független állam legyen. Végül a törvényhű zsidóság által támogatott Hasmoneus család sarja foglalta el a nép legfőbb vezető tisztségét, a főpapságot. Mint mondták, addig, “amíg igaz próféta nem támad” a Dávid családjából származó messiás személyében. De a szent hely felavatástól fogva a szír uralkodóház kénytelen volt feladni a zsidó nép beolvasztására irányuló erőszakos politikáját. (A szerző teológus)

Comments are closed.