Népszabadság * Dr. Radványi Miklós * 2007. december 13.
Az utóbbi 18 év nem indított el megtisztulási folyamatot az 1990 előtt is a szakmában dolgozó magyar újságírók mindegyikének szellemi és érzelmi világában. Erre a legutóbbi példa Aczél Endre kommentárja (Annapolis, november 28.) a Maryland fővárosában lezajlott közel-keleti konferenciáról. A magyar újságírás ikonnak tartott képviselője ezzel a mondattal vezeti be írását: „Bizonyos színezetet ad ifjabb Bush politikai – elnöki – pályafutása megítélésének, hogy amióta csak hatalomra került, egy ép ötlete nem volt >>a konfliktusok konfliktusa«, mármint az izraeli-palesztin viszály megoldásáról.”
Ennek mondatnak semmilyen ténybeli igazságtartalma nincs. Ha másért nem azért, mert Izrael stratégiai jelentősége, valamint a Közel-Kelet országaiban gyökerező terrorista mozgalmak az amerikai elnök, a különböző szövetségi és állami szintű minisztériumok, valamint a kongresszus állandó figyelmének középpontjában álltak és állnak a mai napig. Afganisztán és különösen Irak ügyében az amerikai, az izraeli és az arab államok folyamatosan összehangolták titkosszolgálati és rendőri munkásságukat. Az a tény, hogy erre a konferenciára csak Bush elnökségének hetedik évében került sor inkább azt bizonyítja, hogy az elnök megfontoltan és alapos előkészítés után cselekedett. Ezért volt a konferencia rövid és sikeres.
Aczél Endrének az a második észrevétele, hogy „Bushnak, ha másért nem, hát az iraki háború miatt, nem volt ideje a >>témával« foglalkozni”, csak nagy fokú tájékozatlanságát bizonyítja, továbbá azt hogy hiányos ismeretei vannak az Egyesült Államok végrehajtó és törvényhozó hatalmi ágazatainak munkájáról és együttműködésének mechanizmusáról.
Aczél Endre harmadik vádja az, hogy „Bushnak nincs olyan külpolitikai teljesítménye, amit >>megkoronázhatna« a palesztinai békecsinálással”. Emlékeztetjük az amnéziában szenvedő vagy intellektuálisan elbizonytalanodott újságírót arra, hogy Afganisztánban az Egyesült Államok úgy kergette el a tálib kormányt és sebezte majdnem hatástalanná Bin Laden terrorszervezetét rövid pár hét alatt, hogy kevesebb, mint tízezer katonát küldött az országba. Összehasonlítva a Szovjetunió tízéves, több mint ötvenezer katona életét követelő és vereséggel végződő próbálkozásával, ez mégiscsak teljesítmény. Irakban három hétbe tellett Szaddám Huszein egymilliósra becsült hadseregének legyőzése. Jelenleg Irak jó úton halad a belső biztonság megteremtése és – reméljük – az ország normalizálódása, a politikai problémák megoldása és a gazdasági fejlődés felé. Bush elnök új alapokra helyezte Amerikának Indiával való, 2001 előtt meglehetősen problematikus kapcsolatát is. A legújabb pakisztáni krízist sem lehetett volna diplomatikusabban és sikeresebben kezelni. Közép- és Dél-Amerika is egyre szorosabban kötődik az Egyesült Államokhoz. Chávez, Moráles es Corea nem jellemzőek a kontinens politikai fejlődésére. Átmeneti jelenségek maradnak. A december 2-án Venezuelában megtartott népszavazás eredménye is ezt látszik bizonyítani. Az USA az Európai Unióval – annak ellenére, hogy az Aczéléhoz hasonló támadások gyakoriak és erőteljesek Európa sajtójában és értelmiségi köreiben – soha nem volt olyan jó és szoros viszonyban, mint Bush elnök hetedik évében. A példákat lehetne sorolni, de úgy hisszük, illusztrációnak ennyi is elég.
Aczél Endre fölényeskedő tónusban kérdezi: „Lehet-e egy háromnapos konferencián olyan ügyeket megoldani, olyanokon túllépni, amelyek másfél évtizede megoldatlanok? Csak azért, hogy George W. Bush a palesztin állam megteremtőjeként léphessen be a történelembe. Ugyan.”
Az annapolisi konferenciának nem volt célja „ügyeket megoldani”, csupán az ügyek megoldásának tervét a nemzetközi közösség széles spektrumával elfogadtatni, és végrehajtásának mikéntjét, időrendjét megállapítani. A magabiztosan tájékozatlan veterán Amerika-ellenes magyar szakértő elemzésében nem jutott el a konferencia céljának és eredményességének felismeréséhez. A magyar olvasó tényszerű tájékoztatását egy cinikus „ugyannal” elintézte.
A konferenciától a palesztin állam tényleges megalapításáig hosszú az út és akadályokkal teli. Ezek a nehézségek azonban nem jogosítanak fel senkit arra, hogy felkészületlenül, felelőtlenül és irigységgel, vegyes gyűlölettel az Annapolisban elkezdett folyamat kudarcát kívánja, és előítéleteiben gyökerező kommentárjának csúsztatásaival olvasóit Amerika ellen hangolja.
Aczél Endrének nem ez az első írása, amely felfedi zsigereiben hordott, ki tudja hol szerzett Amerika-ellenességét. 2003. február 3-án a Népszabadságban a Columbia űrsikló tragédiáját „Sátán ujja, Isten ujja?” címmel publikált kommentárjának kegyeletsértő tartalma, kárörvendő hangja előítéletektől terhelt gondolkodásmódról árulkodott. Jelenlegi írása bizonyítja, hogy ítélőképessége és előítéletei változatlanul elmarasztalhatóak.
Meggyőződésünk, hogy jó ügyet szolgálunk, ha Aczél Endrének és szellemi elvtársainak, félreinformált olvasóinak figyelmébe ajánljuk, hogy az Egyesült Államok több mint negyven éven keresztül munkálkodott a szovjet birodalom felszámolásán. Ezen idő nagy részében Aczél Endre Amerika vereségét kívánta, jósolta. Ennek ellenére az amerikai erőfeszítések lehetővé tették Magyarország számára, hogy visszavonhatatlanul az Európai Unió és a NATO tagja lehessen. És ez még akkor sem kis teljesítmény, ha Aczél Endre múltból hozott előítéletei tisztánlátását, tárgyilagos elemzőkészségét károsan befolyásolják.
A hidegháborúban elért amerikai győzelem reményt adó példa az Annapolisban kinyilatkoztatott célok sikeres teljesítésére.
Gereben István az Észak-amerikai Magyar Egyesületek Koordináló Bizottságának volt ügyvezető titkára (1972-1990)
Dr. Radványi Miklós a Nemzetbiztonsági és Védelmi Központ igazgatója
Gereben István és Radványi Miklós levelének durván személyeskedő fordulataival már csak azért sem foglalkozom, mert az őáltaluk alkalmazott címkézés a magyar sajtó egy részének kedvelt sportja lett, s bennem csak undort kelt. Néhány tárgybeli észrevételem azonban volna.
Gerebenék igazán nem gondolják komolyan, hogy Bush elnök hat éven át „készítette elő” az annapolisi kézfogót. Ha bármely szerzőtől egy ilyen tartalmú mondat beérkezne bármelyik amerikai szerkesztőségbe, az illetékes szerkesztő a röhögéstől lefordulna a székéről.
Az Annapolisban képviselt amerikai álláspont nemhogy előrelépés lett volna a múlthoz képest, hanem határozott visszalépés volt. Bill Clinton a maga idejében kiállt az eljövendő palesztin állam határainak az 1967-es határok „mentén” való kijelölése, valamint Jeruzsálem valamilyen formájú megosztása mellett. Bush bátorkodott ugyanezt nem megtenni.
A Szovjetunió és az Egyesült Államok afganisztáni háborúja jellegében tökéletesen elütött egymástól. A Szovjetunió nem a vele szövetséges afgán kormányhadsereg, hanem egy kiterjedt, külföldről támogatott gerillamozgalom ellen harcolt (eredménytelenül); az Egyesült Államok pedig – erős belföldi támogatással – egyszerűen szétbombázta a tálib kormányhadsereget (eredményesen).
Szaddám Huszein „egymilliósra becsült” hadseregét nem kellett csatában legyőzni, mivelhogy az gyakorlatilag semmilyen ellenállást nem tanúsított. Hogy az USA Bin Laden terrorszervezetét „majdnem hatástalanná sebezte volna” 2001-ben? Akkor kik követték el az iraki robbantások jó részét, a londoni metró- és a madridi vonatbombázást, az indonéziai diszkómerényletet?
Gerebenék ezt írják: „…az amerikai erőfeszítések lehetővé tették Magyarország számára, hogy visszavonhatatlanul a NATO és az Európai Unió tagja lehessen”. Nana. Azért volt ebben némi része Gorbacsovnak, a magyar reformereknek, ellenzékieknek, továbbá a demokratikus fordulatot követő magyar kormányoknak is, nemdebár?
És volna még három mondatom. Gereben és Radványi amerikai állampolgárok méltatlan személyemre túl sok szót pazarolnak. Nálamnál sokkal súlyosabb tekintélyű amerikai és európai publicisták nálamnál jóval szúrósabb, kíméletlenebb stílusban húzták rá a vizes lepedőt Bushra Annapolis és Irak miatt. Magyarázzák inkább nekik, mekkorát tévedtek.
Aczél Endre
