KOLOZSI LÁSZLÓ
Hetedíziglen
Nem mondhatnám, hogy Lujza néni a szívem csücske lett volna – még akkor is óvatosan fogalmazok, ha azt mondom, ki nem állhattam sem őt, sem polák férjét, Witold bácsit. Pedig az ő háztartásukban szemlélhettem meg először a Beethoven-zongoraszonáta-lemezeket Arthur Schnabellel, és tekintve, hogy már igen fiatalon zongoristának készültem, ennek nem kevés fontosságot tulajdonítottam – a későbbiekben, ha szóba kerültek. Lujza néninek és férjének, Witold bácsinak remek gyűjteménye volt; nem túlzás tehát azt állítani, hogy alapvetően meghatározták az ízlésemet, a viszonyomat a nagy előadókhoz, holott zenét csak a legritkább esetben, akkor, ha kifogástalan alkalom adódott rá, hallgattak. Csak akkor tettek fel egy gondosan kiválasztott és eltörölgetett, az alkalomhoz és a napszakhoz egyaránt illő lemezt, ha sem külső zajok, sem a politizálásba torkolló viták nem zavarták a hangulatot: legfeljebb ha hosszú évek múlva gondolkoztam el azon, vajon ez azt is jelentette-e, hogy az abszolút zene eszméjének hódoltak, illetve hogy egy szonátától vártak (elvártak) valamit: érzelmet, megindultságot, összemosódó emlékképek előidézését. Tagadhatatlan, hogy nem volt rossz ízlésük, és a sznobság bélyegét sem lehetett rájuk sütni, hiszen kíméletlenül harcoltak azok ellen, akik azt állították, hogy nem unatkoztak sohasem klasszikus művek hallgatása közben. A zenészekben is a tartást becsülték mindenek felett; azt tartották a legnagyobbra, akinek interpretációiból sütött a józanság, a racionalitás és az emberi komolyság – Alfred Cortot játékát fájdalmasnak és erősnek minősítették, észre vétették velem, hogy mekkora lemondást tükröz előadásmódja, s ezt, a lemondást, követendő példának sem átallottak beállítani – azokat hallgatták elsősorban, akik felvételeikkel egy régi európai eszmény, a humanizmus mellett tettek minden hanggal hitet. Abban, hogy zenész lettem, szerepe volt a neveltetésemnek, nemcsak annak, amit hallgattunk a kegyes órákban, nemcsak a lemezeknek, amiket egyre sűrűbben vihettem haza, hanem annak is, ahogy hozzám szóltak, ahogy szavaikat megválogatták, ahogy ehhez a minden hang fontos eszményhez még egy levezető parfé elfogyasztásakor is ragaszkodni tudtak. Lujza néni a szegényebb időkben – a rosszul hitelesített időkben, ahogy ő mondta – is alárendelte még az olyan roppant egyszerű és egynemű feladatokat is, mint a terítés, magasabb szempontoknak: mintha egy mindig fegyelmet és tiszteletet követelő apának engedelmeskedett volna – ha ünnep volt, ezüsttel terített, ha egyszerű alkalom, ha csak egy szimpla meghívás – bár meghívásaik nem tetszenek ma már szimplának – miatt mentünk fel hozzájuk, akkor is előrukkolt legalább egy különleges jégsalátás tállal vagy egy utánozhatatlan (és kishitű anyám véleménye szerint fölülmúlhatatlan) szedres csokitortával. Emlékezetesen fogta meg a lemezeket. Azt állította, valószínűleg nem olyan alaptalanul, mint amennyire én zenésznek mondom magam, hogy a férje egyik nagynénje tartotta el a háború idején, egy bordélyban, az ott egy növendék prostiba bele is szerelmesedett Pjatigorszkijt. A szépreményű és sem a követelődzéstől, sem a füllentéstől nem tartózkodó érzékeny csellistát.
A zöld szalonban, mint megtudtam egy fülledt vasárnapon, valami gyermekded darab gyakorlása közben (akkor tudtam meg, azt is, hogy a darab, amit játszom, Mozart D-dúr rondója, gyermekded darab) egyszer játszotta Josef Hoffmann. Mégis nem kevés malíciával emlékeztek meg Hoffmannról, a játékát, azt a különös szokását – aminek (kétkedve kell fogadnom az ezzel ellenkező állításokat) nem lehetett az az oka, hogy nem tudta jól a műveket -, hogy vadul beleimprovizált akár Chopin-művekbe is, megszólták, és a legritkább esetben fordult elő, hogy az ő lemezét forgatta meg Lujza néni, legfeljebb csak akkor, ha illusztrálni akarta, hányfélét is tudnak mondani a zenészek egy olyan egyértelműnek tetsző műről, mint Mozart 21-es zongoraversenye. Schnabel volt a favorit, őt elkerülték a csipkelődő megjegyzések, sohasem állították pellengérre – szemben szegény Dohnányival -, és nem kotyogtak közbe (bírálatokat), ha ő muzsikált, még egy ujjfelemeléssel vagy pisszenéssel sem merték megzavarni.
Lujza néni szerencsére anyám (akinek nagynénje volt, vagyis az anyja testvére) szerint is „nagyon más volt, mint mi”; mindig ciklámen színű ruhákban parádézott, minden, amit hordott – legalábbis úgy emlékszem, minden – ciklámen színű volt, akárcsak a szobája, a függönyei, az autója, a fésűi, a láncai, a haja; vagy a viselkedése. Ha Szegeden tartózkodott gyakran – a kelleténél és az elviselhetőnél is sűrűbben – látogattuk meg, mert többnyire Krakkóban volt Witold bácsival, aki jogtörténetet tanított az egyetemen.
Witold bácsi a második férje volt.
Nincs számukra megváltás.
Mindig ezt gondoltam, de csak elég későn, tulajdonképpen Lujza néni halála előtt valamivel tudatosodott bennem, hogy ezt gondoltam: nincs számukra megváltás. Azok közé tartoznak, akik olyannyira mindent magukhoz mérnek, hogy azt gondolják, az eljövendő világ, a második eljövetel után létrehozott új föld és új ég, az ő igényük, urambocsá! az ízlésük szerint, lesz berendezve. Az ilyenek számára nincs megváltás. Azok a szigorúan összeszorított ajkak, azok a vizes, tulajdonképpen kifejezéstelen kék szemek. Amikben nem szikrázik fel a bocsánat. Elég egy rosszul megkötött nyakkendő ahhoz, hogy örökre meglegyen a véleményük, gondoltam. Az ilyenek, olyanok, mint a kutyák, gondoltam; nincs számukra megváltás. Az isten kezét fogják nyalni a túlvilágon.
Kamasz koromban megizzasztottak, sokszor tűnt katlannak a lakásuk, úgy éreztem, mindig túl meleg van náluk, de fránya anyám meg sem hallgatott, amikor jeleztem, nem tudok menni, mert félek, meg fogok hűlni, miután kilépek borzalmasan meleg otthonukból az enyhet adó Nagykörútra.
Lujza néni első férje, Baranya egykori főispánja – Madagaszkár felfedezőjének és uralkodójának leszármazottja – tífuszban halt meg, ha jól tudom, harmincéves korában.
Lujza néni Batthyány lány volt.
Nemegyszer mesélte el nekem, könnybe lábadt szemekkel, hogy a Szépművészetiben található Brueghel-képet valaha a család birtokolta. Anyámtól sokat hallottam az egyébként sem hétköznapi családunknak erről a heveny, szerencsére nem fertőző büszkeséggel emlegetett és legjelentősebb szárnyáról, de leginkább csak szomorú történeteket – vagy lehet, vidámakat, lélekemelőket is, de azok nem ragadtak meg emlékezetemben, elképzelhető, csak a borzalmakkal telehintett történetekre voltam tizenéves koromban fogékony. Az egyik távoli rokont, az aradi vértanú Batthyány szépunokáját, ezrek kérték ki a Szovjetunióból. Negyvenkilencvenben visszahozták Magyarországra, de csak sarusként tudott elhelyezkedni az államvasutaknál, és egy délelőtt, szegény pára, alig pár hónappal diadalmas hazaérkezése után, egy szerencsétlenül levezényelt tolatás közben, beszorult két vasúti kocsi közé. Még három napig élt, pedig mutatóba sem maradt semmi az alsótestéből. A fájdalom annyira gyötörte, hogy az utolsó leheletéig esdekelt azért, könnyítsék meg átjutását a túlvilágra. De nem tudták megtenni, senki sem tudta beadni neki azt az utolsó, könnyű halált hozó injekciót, se az orvosok, se az elcsigázott nővérek, akik inkább messze kerülték a szobáját, így az egyik legnagyobb magyar hős utolsó rokona – hiszen a családnak az az ága kihalt vele – olyan kínok közt halt meg, egy ismeretlen eredetű damasztkendővel a kezében, hogy görcsben voltak a lábujjai is. Egy másik történet magáról a hősi halált halt miniszterelnökről szólt. E szerint a történet szerint Batthyány Lajos nem az aradi várbörtönben lelte emlékezetes halálát; hanem túljárt az osztrák pribékek eszén, elszelelt október hatodika előtt, és halálhírét csak a kétségbeesett udvar keltette, akinek, ahogy a forradalmat, úgy a forradalom legendáját is el kellett fojtani. De hiába tettek poharat negyvennyolc lángjára, Batthyány Lajos minden éjjel visszajárt Ferenc József császár ablaka alá, hogy ott magyar dalokat dúdoljon, mint akinek jobb dolga sincsen, ámbár a császár, aki maga is elhitte Batthyány halálhírét, mindvégig abban a csalfa hitben élt, hogy csak a rossz lelkiismerete játszik vele, a levert forradalom szelleme. Anyám úgy mesélte, hogy a szerencsétlen sorsú Rudolf trónörökös is azért menekült el, mert minden éjjel hallotta a megkínzott magyarok énekét, s már fiatalon tudta, hogy egyetlen uralkodó sem úszhatja meg vérengzés nélkül. És éppen az teszi a jó uralkodót, hogy nem hisz a minden éjjel hallott hangokban.
Lujza Mária Jozefa Paula Antónia – hiszen így hívták Lujza nénit – az isten háta mögötti Zalacsányban született, állítólag olyan könnyen, hogy az anyja – dédanyám – csodálkozott, amikor meghallotta a sírását. Az első férje, a főispán – ez a lobbanékony feltaláló, aki számos találmánnyal gazdagította a távközlést – erőszakos volt vele. A nem messzi Léttordára már egyedül költözött, pontosabban menekült. Azt gondolta, de tévedett, hogy egy kis településen jobban el tud rejtezni, mint egy olyan terebélyes városban, mint Budapest, ahol végül is kikötött, és sokáig élt. Huszonhat évesen egy, meglepő módon, szőke kisfiúnak adott életet. Ajnározta, majomszeretettel vette körül első szülöttjét, a legjobb orvosokhoz járt vele, hónapokat töltött miatta Párizsban, de a kisfiú, roppant elszántsága és roppant kétségbeesést tükröző erőfeszítései ellenére nyolc hónapos korában, szívelégtelenség miatt, meghalt. Lujza néni minden este, pontban hétkor, kinn volt a temetőben, és meséket olvasott a sír mellett, ciklámen ruhában. Akkor szokott rá a ciklámen ruhákra, mert nem akart feketét viselni. Tíz évig nem ment férjhez. Mindenki azt hitte, hogy már bezárult a méhe. De Lujza néni, legalábbis anyám így mesélte, minden este, lefekvés előtt, a megszületendő gyermekéért, és gyermekéhez imádkozott – ez volt az a szokása, az állhatatos imádkozás, amihez mindvégig ragaszkodott, és amire az életét is építette – a háború után ismét teherbe esett: a fia csellista lett, minden előzetes tervük és ellenkezésük ellenére. Nem lepett meg, hogy akármennyire is zeneértő volt, viszolygott a zenészektől. Tőlem azért is, mert zenész lettem, meg azért is, mert renitensnek számítottam. Nem lehettem részese a nagy terveiknek. Lehet, nem voltak nagy terveik. De, ha lettek volna, nem lehettem volna a részesük.
Fia második koncertjét Lujza néni türelmetlenül várta, és állítólag örült az elmarasztaló kritikáknak, nem is sejtve, hogy azok fia végzetes és elkerülhetetlen elzülléséhez vezetnek. Csöndben törlesztette a fiú adósságait, olykor mormogott, szinte csak magában valamit, és minden előítéletét beigazolódni látta. A halála után úgy beszélt Gáborról, mint nagy tálentumról, de mindenki tudta, hogy csak merő udvariasságból, mert valójában lekötelezte volna az, aki lebeszéli második fiát a csellóvonó húzogatásáról. Anyám szerint látszott, hogy igazi úrinő: el tudta játszani, hogy valóban szenved léhűtő fia halála miatt, de úgy, hogy mindenki sejtette, mi is az igazság. Hogy nehezére esett tudomásul vennie fia jellemét, notórius ragaszkodását a – lám – lesüllyedéshez vezető művészethez.
Gáborral egyszer kamaráztunk. A szédületes Brahms-vonósötöst játszottuk. Az első tételnél elakadt a kezem. Gábor nem átallott a próba után odajönni hozzám, és kielemezni a hibámat. Tudom, tudom, bólogattam. Attól, hogy rokonok vagyunk, még nem lesz jobb a véleményem a játékodról, mondta. „Egyenesen kötelez is a származás”, fűzte hozzá szárazon, és nem tudtam szavaiból nem kiérezni, mennyire gyűlöli az egész hercehurcát a családdal, mennyire az elevenébe vág, ha azt lobbantják a szemére, hogy neki könnyű, mert jó családban nőtt fel. A számon volt, hogy arra is kötelezve kéne érezni magunkat, hogy ne igyunk, ne kártyázzunk, ne éljünk úgy, mint a vaddisznó rokona, de nem mondtam semmit. Annyira Lujza nénit hallottam, amikor Gábor ezt mondta, „kötelez is”, hogy nem tudtam mit mondani.
A második férje kíméletesen bánt Lujza nénivel, és Lujza néni törékenynek titulált kiegyensúlyozottságával. Határozottan beszélt, és ha olyat találtam mondani, ami felsérthette volna azt a bensőségesnek mondott, valójában álnok, renyhe viszonyt, amit családnak hívtunk, vagy Lujza néni rettenetes önérzetét, a tenyerét a szája elé tette, és csöndre intett, mint egy koncerten; az ujjai idegesen lobogtak. Nem tudtam, hányadán állok vele, a szeme ilyenkor megvillant, és messze nem azt olvastam ki belőle, hogy tartózkodjam a szemtelen megnyilvánulásoktól, éppen, mintha lazán biztatott volna is, de ugyanakkor ő volt az, aki a leginkább forszírozta, hogy barátkozzunk előkelő európai családok tagjaival, amihez még szegény megalkuvó anyámnak sem fűlt a foga, pedig ha kenyértörésre került sor a családban, ő mindig Lujza néniék felé húzott, mintha tőlük várt volna megoldást égető anyagi, és családi – apám lelépett – gondjaira. Witold, ha megivott egy pohár sligovicát (egy is elég volt), terjedelmes elbeszélésekbe kezdett, melyeket élveztem – hogyne élveztem volna, hiszen az ellenállás éveiről, a háborúról szóltak – de már tizenéves koromban is felfogtam (illetve úgy sejtettem), hogy nagy hévvel elmondott anekdotáinak (három pohár után közvetlenebbül, a vállamat fogva beszélte el őket) a fele sem igaz, és az is szembetűnő volt, hogy münchhausenádáinak én vagyok legodaadóbb hallgatója, mások, a felesége is, csak legyintettek, ha – mondjuk – arról iparkodott meggyőzni őket, hogy a berlini állatkert elszabadult vadjai közül kettőt ő fogott be.
Az ellenállás alatt megismert néhány embert, akikből vagy akik ismerőseiből pártvezető vagy nagy hatalmú ember lett, de Witoldnak inkább csak nélkülözésben és mellőzöttségben volt része, mint privilégiumokban, nem kereste régi barátai kegyeit csak azért, hogy biztonságosabban éljen, ezért, ezért is, sokat korholta a sokkal hajlíthatóbb Lujza néni. Witoldot szerették a diákjai, holott egyáltalán nem volt kedves, nemhogy nem pajtáskodott a diákokkal, de egyenesen kerülte az olyan beszélgetéseket, amelyek nem a jogtörténetre korlátozódtak. Keveset publikált, fiatalabb korában még zene- és könyvkritikákat is, de később már tudományos cikkeket sem, a műbírálatot a háború után már egyenesen értelmetlennek, betiltandónak tartotta. Azt mondta, hogy a műbírálat az egyénről szól, a bírálóról, hogy tolakodóan csak egy olvasóról, és csak több év múlva döbbentem rá, szavai mennyire összecsengenek Goebbels szavaival, aki harminchatban betiltotta a kritikaírást. Witold bácsi már elég idős volt, amikor először találkoztunk. Szinte a nevetségességig kihúzva magát, háromrészes öltönyben, makulátlanul megkötött csokornyakkendőben jelent meg szegedi lakásunk nappalijában. Anyám azt mondta, régi vágású. Akkoriban még megriadtam az ilyen ridegen elegáns emberektől, hiszen én inkább a lumpenek felé húztam, és ha megkérdezték, miből akarok majd megélni, hisz nem tanulok, rendesen (igen pökhendien, belátom), azt válaszoltam, kártyából (holott az járt a fejemben, a zenélésből, mi másból, de sosem rukkoltam volna ezzel elő).
A Witoldról kialakított rossz véleményemet jelentős részben annak tudtam be, hogy sokat ugráltatott, és katonásdit akart játszani velem, parancsszavakat ugatott ki a szobából, ha éppen mondjuk azzal voltam elfoglalva, hogy nézem a szemközti ház ablakába varródobozával kiülő lányt, részben annak, hogy egyszer durván leteremtett, mert a családi vacsora után nem vártam meg, hogy Lujzája álljon fel először az asztaltól. Az is baj volt, hogy kétszer szedtem a salátából, pedig nem is kínáltak újra. A körmöm pedig koszos. Anyám a konyhában megfogta a kezem, de nem engedtem, mutasd, utasított, amikor ránézett a körmeimre, elsápadt, hányszor mondtam, sziszegte, de én csak megrántottam a vállam. És ha játszanék valamit, kérdeztem. Legalább gyakorolok.
Chopint zongoráztam neki, hátha megenyhül; legnagyobb meglepetésemre a második keringő után odaült mellém, finoman bírálta a kéztartásomat, majd megveregette a combomat, és azt mondta, a játékodon is érezni, hogy nem lehet holmi szabályokkal kordában tartani; illetlenül játszol, toldotta meg, de mit csináljak, ki kell mondanom, nagyon érzékenyen. Németül beszéltünk. Egy pillanatra mintha elcsuklott volna a hangja. Ha nem ismerem, azt hittem volna, meghatódott.
Sajnálatosan megszaporodtak ez után a meghívások, és nekem rendre játszanom kellett, volt, hogy Witold bácsi a löncs előtt egy héttel kottákat is küldött, mint kiderült, nem Chopint szerette, hanem Johann Sebastian Bachot, és nekem a kutyanehéz kétszólamú invenciókkal sem lehetett szégyent vallani: nem tagadom, meglepett, milyen állhatatosan hallgat, de egyszer sem dicsért meg, viszont minden melléütésemet észrevette, és nem is hagyta szó nélkül.
Ha Krakkóban vendégeskedtünk, minden reggel dermesztően hideg vízben kellett megfürdenem, és át kellett vennem Witold bácsitól az expandert, hogy elvégezzek egy-két nélkülözhetetlen gyakorlatot, amivel akkor is bajom lett volna, ha Witold nem ezekkel a szavakkal instruál: csak a lányok miatt, hidd el, megéri. A város tetszett, de akkor sem maradtam volna szívesen, ha ott leszek hirtelen szerelmes. Azt sem tudtam persze megbocsátani, hogy rossz tartásomat korrigálandó folyton könyvekkel a fejemen kellett járnom, vagy seprűnyéllel a derekamnál. Witold bácsi jól szteppelt, de szigorúan csak négy pohár tüzes víz (ő hívta így) után, elég bizarr estékre emlékszem: szorongtam, kényelmetlenül éreztem magam, mintha az ölembe tett pulóverrel takartam volna, hogy bevizeltem, és valaki felszólított volna – ellentmondást nem tűrő hangon -, hogy álljak fel. Witold bácsi Krakkóban olyan képtelen történetekkel állt elő – a belvárosi séta roppant kedvezett anekdotázó hajlamának -, hogy még anyám is elhűlt: hallván, hogy ismerte Kurt Weillt, Erwin Piscatort, Brechtet, hogy egyszer táncolt Marlene Dietrichhel, aki úgy vezette őt, mint egy dúvad, hogy kétszer végigfutotta a Boston maratonit, és rumot ivott San Juanon Hemingwayjel. Szegény anyám, amikor este, lefekvés előtt, megkérdeztem, hogy Witold bácsi ismerhette-e Weillt, akiről körülbelül annyit tudhattam akkoriban, hogy ő írta a Bicska Maxi-dalt, azt mondta csöndesen, mintha azt gondolná, a falnak is füle van, Witold akkor is hazudik, ha kérdez.
Nincs számukra megváltás, gondoltam – Lujza néni halála után -, hiszen vitatják Krisztus létét; nem szavakkal, elvégre hívőnek vallják magukat, hanem a hozzáállásukkal, a világhoz, a másokhoz való viszonyukkal, a minden viszonyukban megnyilvánuló idegenséggel, amit ők oly szívesen tartásnak mondanak, holott, ez, amit tartásnak mondanak, olyannyira viszolyogtató, mint egy kellemetlenül magas frekvencián és erővel megszólaló hang, ami után nem lehet zene. A szeretet fehér fénye.
Olyan egyértelmű volt számomra, hogy Lujza nénit és a férjét semmi sem válthatja meg, még egy helyi villongásokkal tarkított polgárháború vagy hetekig tartó jégeső sem, vagy az sem, hogy bezár a kedvenc éttermük, ahová havonta egyszer jártak, mint az, hogy a Máté passió Bach műve. Nem tudtam elképzelni, hogy ez az óborokat szopogató jólét elmúlik valaha, ahogy azt sem, hogy az „összetört címerek” frissített kiadásán kívül marad nyomuk valahol.
Anyám egész életére rettenetesen hatott, hogy meg akart felelni, ezért nem volt hajlandó elválni; és apám, aki nem bírta elviselni, hogy anyámnak mindig a torkát szorongatja a sírás, ha beszélnek, és suttog, és azt suttogja, „nem teheted ezt velem, gondolj a családodra is”, Afrikáig menekült előle. Apám építész volt. Ugandába ment, hidakat tervezett, egy féreg a talpába befészkelte és egészen a térdéig rágta magát. Az utolsó híreim róla nem voltak túl biztatóak. A fogait úgy kezelték, hogy akkumulátorsavat csöpögtettek a korhadt gyökérre. Küldött egy képet. Azt hittem, nem ő az.
De egy percig sem hittem, hogy számára nincs megváltás.
Éppen ellenkezőleg.
Lujza nénit Léttordán temették el. A nagyanyám mellé, amit méltatlannak gondoltam. Witold bácsi, miközben mindenki a konyhán vagy a temetőben tüsténkedett, felöltöztette Lujza nénit az esküvői ruhájába, még a fátylat is rátette, és így tolta ki a ravatalozóba. Amikor mindenki mély megdöbbenésére levették Lujza néniről a szemfedőt, Witold bácsi azt mondta, „azért öltöztettem be, mert visszavontam a házasságunkat”. Anyám mélységesen megdöbbent. „Mi bajod van neked, Witold”, kérdezte németül, és Witold, mintha mi sem lenne természetesebb, a gyász legcsekélyebb jelét sem mutatva, azt mondta, inkább halkan, mint indulatosan, „egy büdös kurva volt”. Majd sóhajtott egyet, hátat fordított a megrökönyödött tömegnek, és kiment a ravatalozóból.
Akkor, abban a pillanatban is azt gondoltam, nincsen számukra megváltás. Az elföldelt ugyanúgy elveszítette esélyét rá, mint Witold.
Nincs számukra megváltás.
És bevillant, mint egy fogfájás vagy a moll hármashangzat – és ez még nehezebbé tette azt az egyébként is oly régóta kínzó érzést, amit jobb híján már gyűlöletnek is neveztem -, lehet ez örökletes is, s én ugyanúgy méltatlannak mutatkozom majd a megváltásra, mint ők. Nem elég annyit tennem, mint másnak. Hurcoljuk, évszázadokon át, amit a család elmulasztott, akár a Paula keresztnevet.
Nincs számunkra megváltás.
Csak egy év múlva hallottunk Witold bácsiról, amikor betört a Szépművészeti Múzeumba. Anyám ment el érte a rendőrségre, és anélkül, hogy szemrehányásokat tett volna, vagy feleslegesen kérdezősködött volna, valószínűleg azért is, mert gyötörte a lelkiismeret, hogy nem kereste meg, hazahozta – Szegedre – az öreget, akit a viszontlátás után semmiképpen nem mondtam volna öregnek. Kinéztem belőle az újabb reggeli mosdatásokat. Witold bácsi id. Pieter Brueghel Keresztelő Szent János prédikációja című képét akarta megrongálni. Azt a képet, amin jól felismerhetően ott volt Lujza néném. A megtértek csoportjába, a kép készítése idején már anabaptista id. Pieter Brueghel odafestette hitbéli társát és annak családját, Batthyány Boldizsárt. A gróf az akkori Európa egyik legnagyobb szelleme volt, könyvtárának egyik leghíresebb darabja, a pannóniai flóráskönyv, levelező partnerei között tudhatta korának legérdekesebb és legműveltebb alakjait, többek közt John Deet, a mágust, aki Rudolf Prágájának, vagyis Prága virágkorának legismertebb mágusa volt. S bár csak érteni szeretett volna az aranycsináláshoz, mégsem volt rang és vagyon nélküli ember. Az ő alakját, Witold bácsi szerint, a mágiát mélyen megvető, azt a világ mérgének tartó Brueghel az elkárhozók közé festette: ő az egyik cigány, a kép egyik legnagyobb, hiszen a nézőhöz legközelebb ülő alakja. A tenyérből jósoló, vagyis a csillagokra hagyatkozó cigány előtt ül egy csöndes jószág, egy fekete, bozontos kutya, akit Witold bácsi figura diabolikának, vagyis ördögi figurának titulált. A kép jobb oldalán, egy tölgy alatt üldögélnek a megtértek, az igazak. Még az sem tisztázott, Keresztelő Szent János van-e a képen, vagy valaki más, akit Krisztus éppen megkeresztel, mindenestre a legvalószínűbb, hogy a kompozíció azt a pillanatot ábrázolja, amikor Szent János vízzel megkereszteli Krisztust. Mivel Brueghel vízkeresztséget ábrázol, bizonyosak lehetünk abban, hogy a kép már megtérése után készült. A keresztelést nem templomba vagy zárt helyre teszi, ahogy a korabeli németalföldi festők, hanem ki, a szabadba, és olyan távolra, mintha nem is a keresztelés lenne a képen a leglényegesebb. Mintha eltávolodtak volna már az alakok a keresztségtől, és a kép azt akarná ábrázolni, hogy ki mire jutott kis idővel a lélekmegváltó esemény után. Hogy ki, mennyire, hogyan állja a hitét. A Szent János beszédét hallgatók közt kevés olyan van, aki minden porcikájával figyel, aki valóban ott van ebben a kitüntetett eseményben, de az az alak, aki feltűnően hasonlított Lujza nénire, az a fejkendős hölgy, a kevesek közé tartozik, a többi esetlen, dologtalan, henye szemlélő közt a nyugodt és diadalmas megtért, akinek a sorsa révbe ért. Ez bosszantotta fel Witold bácsit, aki, lám csak, hasonlóképpen gondolhatott rá, mint én. „Ő nem lehet ott”, mondta. „Ki akartam kaparni a képről. Ilyen egyszerű. Ezért mentem be a Múzeumba, ezért akartam elhozni a képet, és ezért kaszniztak be.”
Witold bácsi akkor már egy kis létszámú, de annál vehemensebb szekta tagja volt. Volt egy fekete kutyája, amit az elmondottak után furcsállhattam volna is, azzal sétált a városban naphosszat. Ki a Széchenyi térre, a platánsorra, majd végig a Kárász utcán, hogy megpihenjen az egyetemi könyvtár előtt a szökőkútnál, majd a Szukics antikvárium felé vegye útját. Hogy az antikvárium épületét megkerülve jöjjön vissza a házhoz, ahol, amióta az eszemet tudom, éltünk. A kutyára nem kellett póráz. Fegyelmezetten járt-kelt, egy mutatóujj-felemelésre is reagált, mindig feszülten ült, figyelve, a remegésig engedelmesen. Witold bácsi visszaszokott a cigarettákra. Köhécselt. Barna bőrkesztyűjét, aminek olyan erősen kesztyűszaga volt, a szája elé emelte, és köhintett. Mintha ez is a viselkedés program része lenne. Olyan volt, mintha csak hitében változott volna, de egyebekben nem. Osztottam anyám véleményét, hogy a viselkedése merőben színpadias. Melankóliája tettetett. Az összképet – hogy egy pökhendi alak – csak az rontotta el, de az igencsak, hogy fennhangon, magában beszélt. Ha kellett, ha nem, azt hangoztatta, hogy végidőket élünk. Izrael helyzete mindent elárul. Idézett az Ezékiel 38-ból, miszerint hat király jövel, és azok közrefogják Izraelt. Mint az Brueghel híres képén is látható. Magógot Iránnal azonosította, Tógarmát Egyiptommmal, Góment Kínával, Róst, azt igazán nem volt nehéz, Oroszországgal. Méseket és Talált, ha jól emlékszem, Törökországgal. Azt mondta, Izrael a közeli jövőben hétéves békét köt az Új Római Birodalommal, az egyesülő Európával, aminek az elnöke lesz az Antikrisztus. Egy szír zsidó, aki teljhatalomra tesz szert, és ígéretét megszegve asszisztál majd a zsidó állam elpusztításához. Idézte a Jelenések könyvének 16. fejezetét.
Witold bácsi csak addig lakott nálunk, amíg le nem zárult az eljárás. Talán a korára, talán a pozíciójára tekintettel csak ügyészi megrovásban részesítették. Nem voltak már barátai. Csak akkor érezte jól magát, ha zongoráztam neki, de egy este súlyosan kimaradtam, így nem játszottam el a megrendelt Liszt-darabot; iszonyú dühbe gurult: „tessék”, mondta, amikor belopództam az ajtón, éjjel egykor – a nagyszobában, a kereveten ült -, „tessék, a nagynénéd vére rajtad is kijött”.
Senkije sem volt, csak az a figura diabolika. Ami ott loholt mindig a nyomában, ha hátratett kézzel, egyenes derékkal rótta az utcákat. Azt gondoltam, amikor egyszer a távolból figyeltem, hogy azon a napon fog meghalni, amelyiken először nem tud ilyen egyenes tartást produkálni.
Nekem sosem mondta el, hogy mit tudott meg Lujza néniről, de anyám egyszer kikotyogta, már Witold különös halála után, hogy a temetésen is ott volt egy férfi, illendő távolságra, akit Lujza néni nem csak Mozart-elemzéseivel tüntetett ki. Ebben biztos vagyok, suttogta anyám, az ágyam mellett ülve.
Feküdtem, egy kotta volt a mellemre borítva, mintha már nem tudtam volna a partitúrát és magam az ébrenlétben tartani.
Sokáig nem hallottunk Witold bácsiról. Rövid vendégsége után csak hetvenhárom októberében, amikor az izraeli haderő visszaverte a szír csapatokat. A híradó elég sokáig mutatta ahhoz, hogy felismerjem az egyik tábornokban: akit mint lengyel származású parancsnokot emlegettek. Október hetedikén már csak a Budapest és Quay helyőrség maradt izraeli kézen, a Bar-Lev fennsíkon, ide érkeztek a tartalékos csapatok. Az Adan, illetve Ariel Saron vezette páncélos hadosztályok. A Budapest erődnek Witold bácsi adta a nevet. Az egyik képen Witold bácsi mosolygott egy visszafoglalt hídfőállás mellett, úgy október tizenkettedike tájban, átölelve a joviális Ariel Saront, akinek magyar feleségével rengeteg gulyást főzetett – mint megtudtuk anyám Izraelben élő barátnőjétől. Tőle hallottuk azt is, hogy Witold a következő évben összement. Gyakran voltak látomásai. Ezékielt emlegette.
Egyedül élt, már három kutyája volt: a halála után éhes kutyái lerágták az arcát. Meztelenül feküdt, hatalmas hőség volt abban az évben Izraelben, egy kék selyempaplannal letakarva, koszos talpai lógtak csak ki a paplan alól.
Megijedtem, amikor haláláról értesültem. Nem is értettem az ijedtségemet, olyasfajta ijedtség volt, mint ami a déja vu érzését kíséri. Mintha azt éreztem volna, hogy valami jóvátehetetlen fog történni. Láttam magam előtt, ahogy ott fekszik a szürke szobában, egy bérház emeleti lakásában a háborús hős, száznegyven centissé zsugorodva a harcoktól, a melegtől, a kortól, a fél arca megcsócsálva, az ágy mellett halomban csikkek és egy könyv; olyannak képzeltem – borostásnak -, mint Mantegna Krisztusát.
Arra gondoltam, hogy tévedtem, hogy lehet, mindenben tévedtem, nem csak Witold bácsi megítélésben, és ez volt, lehetett az oka annak a korántsem játszi könnyedségű félelemnek, amit órákon át tartó lebegés kísért. S amit felváltott egy meleg érzés, amit jobb híján reménynek neveztem. Valójában arra az érzésre hasonlít, amit akkor éreznék, ha egy nagy katasztrófa után, amiben számos helyen és számos ismerőssel érdekelve vagyok, kifüggesztenék a túlélők listáját, amin megkönnyebbülten olvasnám – sorban – az ismerős neveket; legelsősorban is a magamét.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 49. szám
