A nép természetesen nem jó és nem rossz, nem erkölcsös, nem erkölcstelen, hanem olyan, amilyen. Olyan népszerű. A feddés, az intés, a ledorongolás néha nagyon is helyénvaló, azonban a társadalom és elit szembeállítása oly módon, hogy „a jónéphez képest politikai elitünk állapota egyenesen istenes”, azt eredményezi, hogy vezetőink egyből késztetést éreznek a népnevelésre.
A kitűnő Seres László nemrég lehangolóansötét képet festett hazánk lakóiról. Szerinte a magyar választó képtelen racionális döntést hozni, „Magyarország utál gondolkodni és dolgozni, ellenben apatikus, fantáziátlan, államhívő, rosszhiszemű, irigy és erkölcstelen”.
A nézet, amely e sorokban írva vagyon széles körben elterjedt, hízeleg ugyanis mindazoknak, akik azt szeretnék hallani, hogy nem a rossz döntések, nem a mesterségesen fenntartott torz nyilvánosság, nem az elavult, ám méregdrága struktúrák őrizgetése, nem a nepotizmus, a mohóság, az önkényeskedés, hanem „valami nagyon komoly mentális-kulturális probléma lehet az oka annak, hogy ilyen elementárisan elkúrtuk a rendszerváltás óta eltelt közel két évtizedet”.Nem csoda, hogy ezt a véleményt osztja a képviselő, a lobbista, az akadémikus, a médiaguru, a tömegiszonytól szenvedő népvezér, az elefántcsonttoronyba zárkózott mizantróp, és volt idő, hogy e sorok írója se tiltakozott volna ellene.
De ezzel ellentétben áll, amit a gyakorlat mutat, és amit jó másfél évvel ezelőtt fogalmaztam meg a sokat elbíró Népszabadság hasábjain: „a magyar nép korántsem olyan bölcs, okos és nagyszerű, mint ahogy azt a közélet prominensei nyíltan hangoztatni szokták, de korántsem olyan hülye, mint ahogy azt a közélet prominensei titkon képzelik”.
A szakirodalomban és a közhelypublicisztikában viszont csak a generált vágyakat hajszoló sokaság képe él, amelynek fejlődőképessége addig terjedt, hogy a bevásárlóturizmustól eljusson a TV Shopig. Eszerint a rendszerváltás = a gorenje fagyasztótól a médiafogyasztóig. Még Seres László is erre a közkedvelt klisére erősít rá, mikor cikkének mottójául a tévét bámuló rabszolgákról szóló Bizottság nótát választja. Rendben, akkor kezdjük itt.
Ül tehát az átlagmagyar a tévé előtt, s nézi Győzikét. De mi mást is tehetne, ha ezt mutogatják neki? Ám közelítsünk csak a kamerával! Mi történik ott, ahol a fogyasztói szokásokat nem a frekvenciaszűkösségre hivatkozással jogilag-politikailag bebetonozott, egymást másoló, és még a reklámok idejét is egyeztető monstrumok álkonkurenciaharca határozza meg? Mondjuk a kábelszolgáltatók területén, ahol a csomagba kerülést úgy-ahogy a verseny dönti el. Képzeljék el, itt az ismeretterjesztő műsorok indultak burjánzásnak, valószínűleg, mert erre volt igény. Ez azért meglepő.
A magyar társadalom sokkal összetettebb, rétegzettebb és jóval érdekesebb, mint ahogy az a róla szóló csevejből kitetszik.
*
Azonban, hogy ez kiderülhessen, szabadságra van szükség- ideértve a döntési lehetőség biztosítását -, továbbá a szabadságot garantáló szabályokra. Amennyiben a jogszabályok nem a szabadság rendjét védik, a nép akkor is elfogadja azokat, alkalmazkodik hozzájuk, ám sokszínűsége eltűnik a normák teremtette körülmények között. Például, ha felszámoljuk a jogot, akkor a dzsungel törvényei lépnek életbe, mégsem állítható, hogy eztán csak vademberekből és dzsungelharcosokból állna a társadalom, bár érvényesülni ez utóbbiak fognak.
Csakúgy, mint akkor, ha hagyjuk, hogy böhöm nagy autók- villogóval vagy anélkül- megálljanak a külső sávban, másodikként a parkoló autók mellet, gazdájuk pedig nyugodtan cseverésszen, mert ahhoz van kedve és kidolgozott izomzata, és ilyenkor sehol sincsen rendőr, mert az éppen munkájukat végző újságírókat molesztál. Ekkor úgy fog kinézni, hogy a közlekedő-, utazó- és átszállóközönség csupa tahóból áll. (Úgy is néz ki.)
Továbbá, ha megkülönböztethető alternatívák felkínálása helyett dajkameséket duruzsolnak a választó fülébe, és kampány címén mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát, akkor esély sincsen arra, hogy a közügyekről megfontolt felelős döntés szülessék. Amennyiben a magyar népet felelőtlen kiskorúként kezelik, úgy is fog viselkedni, azonban, ha hagyják, hogydolgait maga intézze, akkor még az is elképzelhető, hogy felelős felnőtt módjára jár el ügyeinek vitelekor.
A kilencvenes évek elején baloldalinak nevezett szociológusok és oldalfüggetlen pénzügyi tanácsadók zokogták tele folyóirataik oldalait és kutatóintézeteik folyosóit, hogy szerintük ilyen lakásprivatizációt még a világ nem látott. Egyébként tényleg nem, ám a házak összeomlásáról, teljes városrészek banki tulajdonba kerüléséről szóló jóslatok nem váltak valóra. Sőt. Az együttélésből származó gondokat a lakók százszor hatékonyabban oldották meg, mint korábban a tanácsi apparátusok, és saját megtakarított pénzükből ezerszer többet fordítottak felújításra, mint az állami IKV évtizedek alatt.
Hasonló megállapításra jutunk, ha a kistelepüléseket vesszük szemügyre, melyek tömeges csődjét a Kárpát-medence Cassandrái szintén megjósolták. Ezzel szemben az országos politikában, amelytől tisztes távolságban tartják a polgárokat, legalábbis a beleszólás lehetőségét a minimálisra szűkítik, az infantilizmus, a bornírtság és a folyamatos hazudozás uralkodott el.
*
Seres László ezt írja: „Nem feltétlenül az elit gonoszsága vagy korlátoltsága lehet az oka annak, hogy – kevés kivétellel – balról-jobbról a gyávaság, a gyámkodásra szoruló, késő-kádári választórétegnek való megfelelés kényszere dominál a politikai cselekedetekben.” Szerintem pedig de.
Emlékeztetnék, hogy a referendum-őrület sem spontán népi kezdeményezésként indult. A magas parlamenti küszöböt, azt a szerkesztési elvet, miszerint a kiegyensúlyozott tájékoztatás két egymásnak ellentmondó hazugságból áll, az átláthatatlan pártfinanszírozást- tehát mindazt, ami stabilizálja a jelenlegi vezetők és ellenzékük hatalmát- sem a közakarat tartja fönn, hanem a versenytől joggal rettegő elit. Az az elit, amelyik a maga teremtette körülményeket mint megváltoztathatatlan természeti jelenséget fogja föl, és mutatja be. Ha bedőlünk ennek trükknek, nyugodtan hirdessük mi is, hogy az ötszázalékos küszöb vetődéssel keletkezett, hogy közállapotainkkal nincs mit tenni, és szegény elit azért ilyen bárgyú, mert ez a tömegek kifejezett akarata.
Nyilván, aki az ellenkezőjét gondolja ennek, az sem állíthatja, hogy az emberek tökéletesek. A nép természetesen nem jó és nem rossz, nem erkölcsös, nem erkölcstelen, hanem olyan, amilyen. Olyan népszerű. A feddés, az intés, a ledorongolás néha nagyon is helyénvaló, azonban a társadalom és elit szembeállítása oly módon, hogy „a jónéphez képest politikai elitünk állapota egyenesen istenes”, azt eredményezi, hogy vezetőink egyből késztetést éreznek a népnevelésre.
„Orvost, gyógyítót” akarnak a nemzet mellé rendelni, megszabni, hogy a szabad jelölés folyamatában a nemi arányoknak milyennek kell lenniük, mit nem illendő mondani, és úgy általában meghatározni, hogy milyen az ideális embertípus. Ha kérhetném, csak ezt ne.
*
Először is: ha a választott vezető nevelni akarja az ő népét, akkor abból indul ki, hogy tökéletesebb a többinél, és ezzel felszámolja a polgárok közti jogegyenlőség ideáját.
Másodszor: a kiváltságosok azonnal több jogosítványt kívánnak maguknak, hiszen tökéletességük birtokában kötelességük minden eszközt megragadni a tökély terjesztésére. Hogy ez mennyire szükségszerű, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a liberális közíró, a szintén kitűnő Tóta W. Árpád néhány kattintással odébb már egyenesendiktatúrát tartott szükségesnek néhány hétköznapi reform bevezetéséhez. A kérdés csak az, hogy mi van akkor, ha a diktatúrát bevezetők nem is annyira tökéletesek, és nem csupán jótéteményeik elterjesztésére használják rendkívüli hatalmukat?
Harmadszor: az emberek viselkedésképtelenségére hivatkozás mindig remek alkalmat nyújt a tunya és tehetetlen szervezeteknek, hogy kibújjanak a munkavégzés alól. A bűnüldöző szervek széttárják a karjukat: sajnos semmit nem tudunk tenni a náci honlapokkal szemben, mert túl tágan van megállapítva a szólásszabadság joga, így nem lehet kigyomlálni a gyűlöletbeszédre való hajlamot.Kár, hogy a rágalmazást, a becsületsértést, a közösség elleni izgatást nem amerikai szerverek, hanem sajtóberkekben többnyire ismert magyar állampolgárok valósítják meg, azt viszont nem tudni, hogy a rendőrség, az ügyészség és a titkosszolgálat mi a lószart csinál.
Negyedszer: a folyamatos pedagógiai rizsa még azt a kevés ismertet is eltakarja, amit a magyar társadalomról tudunk. Önkéntes nemzetmentők évek óta azon sopánkodnak, hogy az egyszeri magyar belezuhant a nyugati dekadencia karjaiba, és itt csupa konzumidióta él. Az eurokrata gyorstalpalót frissiben elvégzett provinciális világpolgárok pedig azon szörnyülködnek, hogy errefelé elmaradott mucsaiak tenyésznek százezerszám.
Jegyezzük meg, ugyanannak az országnak, ugyanarról a lakóiról beszélnek. Azokról, akik végre megérdemelnék, hogy államuk ne vélelmezett bűnök elhárítására tett preventív intézkedések kiötlésén fáradozzon, hanem a személyes szabadságból, az emberi méltóságból, a tulajdon szentségéből levezethető jogokat védje, és a népfelség elvét ne csak alkotmányában rögzítse, hanem a gyakorlatban is engedje érvényesülni.
Közéletünk nem azért beteg, mert túl sok a demokrácia, hanem mert túl kevés. Népboldogítóból, akaratos, doktrinér emberjavítóból valóban sok van. Elviselhetetlenül sok.
