Öt éve ítélték oda a legrangosabb irodalmi elismerést, a Nobel-díjat Kertész Imrének. A jeles alkalomra felolvasóestet rendeztek a Nemzeti Színházban, ahol a könyvbarátok, a tisztelők között számos neves értelmiségi is helyet foglalt. Kertész Imre K. dosszié című könyvéből olvasott fel részleteket, amely életművének egy nagyon fontos fejezete, hiszen az irodalom, a művek és a sors számos kérdésére próbál meg választ adni. A zsidóság, a Sorstalanság szerepére, és arra, hogy miért Budapesttől távol, Berlinben találta meg az alkotáshoz elengedhetetlen nyugalmat.
A bársonyfekete színpad az estén szinte teljesen üres. Nyílegyenes fénycsóva világítja meg a széket és az asztalt, rajta pohár és ásványvíz csillog. A díszlet sokat elárul: az este nem a művészbarátokkal folytatott kedélyes csevegésé és az adomáké lesz, ma író és műve egyedül áll majd a közönség elé.
Kertész Imre sietős léptekkel foglalja el helyét a színpadon, pillantása gyorsan végigfut a közönségen. Öt éve, amióta átvette a rangos elismerést, alig változott, ma mégis mintha fáradtabb lenne. „Hölgyeim és uraim a K. dosszié című könyvemből fogok felolvasni. Kicsit lámpalázam van, elnézést kérek” – mondja, felteszi a szemüvegét és bele is kezd a szövegbe. Néha úgy hat a teátrum falai között a mű, mint egy ima vagy egy fájú tanúságtétel: „Ha látszólag egészen másról beszélek, akkor is Auschwitzról beszélek” – hangzanak tompán a szavak.
Kertész Imrétől távol áll minden modorosság, szerepjáték. Előadásának drámaiságát éppen az adja, hogy nem ad elő, mintha magának mondaná a szöveget, magával vitatkozna, mérlegelné, súlyozná a mondatait.
„Kertész Imre az egyik legjobb felolvasó, akit valaha hallottam” – meséli a színház folyosóján Koltai Lajos filmrendező. „Sokkal nagyobb teret hagy megérteni a szöveget. Megnyitja azokat a csatornákat, amelyek segítségével közelebb férkőzhetsz hozzá, hogy megértsd a gondolatot. Most egy komoly fáradság látszik rajta, ez azonban paradox módon felerősíti a felolvasás drámaiságát.”
A közönség soraiból egy pisszenés nem hallatszik. Figyelem a feleségét, Kertész Magdát, kezét ölében összekulcsolja, arcáról a félelemnek és a szeretetnek olyan együttese sugárzik, mintha valaki a színpadról megpróbálná elhurcolni párját. Mintha az író egy idegen közegben lenne, ahol ismeretlen veszélyek leselkednek rá.
A színházi reflektor kiemeli férjét abból a csendes magányból, ahol a szavak patikamérlege súlyozza a világ jelenségeit. A lélek természetes létmódjából, amelyet sajnos manapság Berlinben talált meg a szerző.
„Öt éve Kertész Imre Nobel-díját nagyon szépen fogadták, manapság azonban a hiánya érezhető” – meséli Koltai Lajos filmrendező. „Sokan osztják a vélekedést, amely szerint az író nincs jelen úgy a magyar irodalomban, ahogy jelen kellene lennie. Az emberek nagyon könnyen veszik a távollétét. Elment, megtalálta az útját. Mintha így nem lenne útjában senkinek. Mintha kilépett volna abból a valóságból, ahová tartozik. Szerencsére ideális környezetet talált az alkotómunkához.”
Kertész Imre K. dosszié című könyvéből olvas fel, amely az életmű egyik legkülönösebb alkotása. Formája dialógus, az önmagának válaszolgató írás választ keres az alkotás, a művek, a sors számos néha megválaszolhatatlan kérdésére.
„A K. dosszié fogalmazza meg a legpontosabban a Kádár-rendszer egy nagyon lényeges vonását. Az időszak nem pusztán a szocializmus megcsúfolása volt, hanem valójában a Horthy-rendszer egyfajta továbbélése is. Sajnos ezt a tulajdonságát bizonyos értelemben nem tudtuk levetkőzni. A mai napig érezhető az a feudális gőg, amely jellemezte ezt az országot valaha” – vélekedik Petőcz András költő, író a felolvasás végeztével.
Ha jól számolom, négyszer hívják vissza. Először mintha rossz ajtón próbálna kimenni, legvégül egy hölgy tereli vissza. Hálásan és alázatosan fogadja a közönség elismerését, de mintha terhes is lenne számára az ünneplő sokaság. „A legnagyobb varázslat a színházban az igazságnak és a hitelességnek a költészete” – vélekedik a felolvasás után Marton László, a Vígszínház igazgatója, akit az élmény még sokáig a teátrum falai között tart. „Ennek a rendkívüli műnek váratlanul feltárult a szerkezete, a gondolati váza és ott állt mögötte valaki, akinek az igazsága és varázslata mindnyájunkat elbűvölt.”
A színház folyosóit, lépcsőit kígyózó emberek sokasága tölti meg. Mintha audienciára várnának egy fejedelem előszobájában. A sor vége a színpadra kanyarodik, ahol Kertész Imre nekilát, hogy kézjegyével lássa le az eléje rakott köteteket. Könyvekből – természetesen – nincs hiány, akad olvasó, aki majd az egész Kertész-életművet szorongatja hóna alatt dedikálás céljából.
„Ha azt mondom, hogy Kertész Imre jó felolvasó, az önmagában nagyon üres kifejezés. Önmagát tudja nyújtani azokban a pillanatokban, amikor felolvassa műveit. Önmagát nyújtja akkor is, ha megbotlik a nyelve, ha elakad és visszatér egy korábbi szövegrészre – meséli Petőcz András, akit szintén maradásra ösztönöz az este. Pedig a felolvasásnak már vége.
Népszava Online
