Fotó: Népszava-archív Torokszorító élményként taglózta le az idei, hatvanadik cannes-i filmfesztivált Cristian Mungiu Négy hónap, három hét, két nap című játékfilmje. A Stephen Frears vezette versenyzsűri egyhangúlag a tiltott abortuszról szóló filmdrámának ítélte a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát. Hasonló hatást váltott ki a román alkotás az ezernyolcszáz tagot számláló Európai Filmakadémia döntnökeiből: múlt hét szombaton a berlini Aréna díjkiosztó gáláján a Négy hónap, három hét, két napot választották 2007 legjobb európai filmjének, egyúttal Cristian Mungiut az év legjobb európai rendezőjének. A Traian Basescu román államfő kitüntetését is élvező, harminckilenc éves forgatókönyvíró-rendező-producer Mungiut az új román film egyik zászlóvivőjeként ünneplik.
Manapság jó idők járnak a román filmgyártásra. A sikersorozat még a kilencvenes évek végén Radu Michaileanu holokauszt „meséjével”, az Életvonattal indult – a plágium árnyékában Roberto Benigni Oscar-díjat és cannes-i Arany Pálmát aratott Az élet szépjével. Újabb diadalmenet következett a Cristi Puiu jegyezte Lazarescu úr halála című groteszk kórházi Odüsszeiával. Majd jött Corneliu Porumboiu Bukaresttől keletre című reflexiója a 89-es forradalomról. Martin Scorsese és Wim Wenders lelkes ajánlásával járta be a nemzetközi filmfesztiválokat a Ceausescu-diktatúra végnapjairól szóló Hogyan éltem túl a világvégét.
„Mi, 89-esek, a rendszerváltás gyermekei” – mondja magáról Mungiu, ez a kezdetben angol-amerikai irodalmi tanulmányokat folytató rendező, aki a bukaresti Filmfőiskola elvégzése után rövid- és reklámfilmekkel kezdte a pályafutását. Radu Michaileanu és Bertrand Tavernier asszisztense volt az Életvonatban és a Conan kapitányban, mielőtt Nyugat címmel első játékfilmjét elkészítette. Amolyan könnyed hangvételű látleletet a mai Romániáról három ember egymást keresztező sorsa nyomán, amivel a Rendezők két hete szekcióban startolt Cannes-ban. Majd a Lost and Found című, 2005-ös keltezésű szkeccsfilmet követően nekilátott Mesék az aranykorból trilógiája első darabjának. Egy sokak számára bizonyára megemészthetetlenül kemény és nyomasztó történetnek 1987-ből, amelynek fókuszában egy egyetemista lány tiltott abortusza áll.
Mintegy félezer nő folyamodott az elmúlt negyven évben terhességmegszakításhoz Romániában, amit háromtól tíz évig terjedő büntetéssel sújtottak. Női ügy – egy Chabrol film címével élve, amelyet többnyire a terhes nők, a nem kívánt anyaságtól szenvedő áldozatok szemszögéből szokás ábrázolni.
Mungiu kamerája ezzel szemben megkettőzi a felelősségvállalókat. Gabita (Laura Vasiliu) és Otilia (Anamaria Marinca) szobatársak és barátnők az egyetemi kollégiumban. Gabita amolyan áldozati bárány, madárcsontú, megfélemlített. Az a típus, aki hagyja magát sodortatni az eseményekkel. Egyedül Otilia ismeri a titkát, és egyedül ő segíthet rajta, hogy megszabaduljon „szégyenétől”. Kettejük közül Otilia az életrevalóbb, mérhetetlenül eltökélt, gyakorlatias. Gabita passzivitása előhívja belőle a született harcost, aki lehetetlent nem ismerve, a legnagyobb tudatossággal szervezi meg az „angyalcsinálást”. Egy mindenre elszánt barátnő és egy mindenben önmagát alárendelő bajba jutott lány szembetalálja magát a „megoldással” egy bizonyos Bebe doktor személyében. Rászorultak és ügyeskedők néznek egymással farkasszemet egy bukaresti szálloda szobájában. Az alku tárgya nem a pénz, bármennyit is kínálnak a lányok: Bebe doktor ragaszkodik a természetbeni juttatáshoz. Női szenvedés a megszorult helyzetből profitáló férfival a „hóhér” szerepében.
Kihalt folyosók, málló vakolatú falak, nyomorúságos diákszállás, uborkás üvegbe gyűjtött bankók. Egy titkos esemény előkészületeinek feszültsége. Klausztrofóbiás helyszínek, megfélemlítő valóság, éjszakai atmoszféra. Csend és rettegés. Unott, bizalmatlan arcok, suhanó léptek, felhúzott kabátgallérok, kihalt utcák. Szappannal, cigivel lekenyerezett szállodai recepciósnők, gyanakvó taxisok. Egy tiltott abortusz és egy egzisztenciális elnyomásra épülő rendszer hosszú éjszakája. Nem kellenek szavak, hogy a süket csendből is értsünk: az egyéni tragédiák, a lányok sikoltó magánya egy diktatúrában élő nép társadalmi lenyomata. Cristian Mungiu a szereplők lényébe bevilágító kézikamerájának érdeme, hogy az első képsoroktól az utolsóig képes ébren tartani a figyelmünket. Közel két órán keresztül hideg fényekkel fojtogató atmoszférát teremt, szomorú belső ráhangolódást igényel hasonló valóságtartammal, mint a Dardenne fivérek vagy a tematikájában azonos Vera Drake-kel Mike Leigh. A színekben, hangokban, szemrezdülésekben kitapintható megfélemlítettség érzetére az abortált magzat látványa a kádban teszi fel a koronát. És onnantól, hogy a magzat útja a bukaresti éjszakában egy kukában végződik, nincs mit hozzátenni a cinéma vérité stílusában látottakhoz.
Női érzékenység, férfi keménység kérdésében a rendező álláspontja: „Azért akartam kemény filmet csinálni, hogy a nézőket rávegyem, hogy megnézzenek egy történetet, amit önszántukból nem akarnak sem hallani, sem látni. Nem a népszerűségre törekedtem. Sokkal inkább egy történet megértésére, amit évekkel ezelőtt olyasvalakitől hallottam, akivel megesett. A forgatókönyv írása közben sok korombeli nővel beszélgettem, akik átestek hasonló élményen. Annyira a hatása alá kerültem a történetüknek, hogy hat évembe tellett, míg elhatároztam, nem tartom titokban, filmet készítek belőle.” A film témáját illetően Mungiu a dolgok leegyszerűsítésének tartja a tiltott abortusz témáját. „Éppen azt szeretem ebben a filmben, hogy nem lehet igazán meghatározni a témáját. Éppúgy szól barátságról, szolidaritásról, és Romániáról a kommunizmus végén. Egyidejűleg jelen vannak benne ezek a témák, de számomra leginkább a választásokról szól, és arról, hogy próbáljunk meg felelősséget vállalni a döntéseinkért. Soha nem fogalmazódott meg bennem, hogy az abortuszról szeretnék filmet készíteni. Ez a történet emberekről szól, az emberi sorsok összetettségéről. Nagyfokú tisztességre és tisztaságra törekedtem, a szereplők méltóságának a tiszteletben tartására a legembertelenebb helyzetekben is.”
Szentgyörgyi Rita
