Az izraeliek többsége a felmérések szerint pesszimista az annapolisi csúcstalálkozó eredményeivel kapcsolatban. Miért?
– Igen, én is olvastam a Haarec közvélemény-kutatását, de ebben az is szerepel, hogy az emberek többsége békét szeretne. Ugyanakkor valóban sokan pesszimisták.
Nem ellentmondás ez?
– Izraelben a korábbi békepróbálkozások tapasztalatai miatt az emberek csalódottak. Az eufória rég elmúlt. Amikor a kilencvenes évek elején a Samir-kormány alatt először csillant fel a remény a békére, az emberek mindkét oldalon lelkesek voltak. Abban bíztak, hogy ha túljutunk a nehezén, minden jól alakul majd. Sajnos ez nem így történt.
1995-ben megölték Rabin miniszterelnököt, majd 2000-ben jött a második intifáda, ami azután kezdődött, hogy Ehud Barak nagy – igazán nagy – engedményeket tett Arafatnak Camp Davidben. Nem vagyok benne biztos, hogy ma ugyanolyan ajánlatot tudnánk tenni, mint Barak annak idején. Izrael két mérfölddel előrement, de Arafat ennek ellenére meggondolta magát, és ellenünk fordult. Elkezdődött az évekig tartó vérontás, buszok robbantak fel, Izrael szinte minden városát valamilyen terrortámadás érte ebben az időben. Hadd mondjam el erről a személyes tapasztalatomat. Jeruzsálemben élünk. Reggelente én vittem el a lányomat az iskolába, de délután egyedül kellett busszal hazamennie. Több busz is felrobbant már a lakásunk közelében, így egész nap ideges voltam, amíg nem hallottam, hogy rendben megérkezett.
Nagyon nehéz időszak volt. Nagyon reméltünk valamit, de ezt kaptuk cserébe. Nem csoda, ha az eufória és az optimizmus eltűnt. Ennek ellenére az emberek szeretnének békében élni, nyugodtan munkába járni, szabadságra menni, szépen élni. Nemcsak Izraelben, hanem a palesztin területeken is. Ehhez pedig béke kell. Ezért adunk újra és újra esélyt a megállapodásra. Persze óvatosabban, kevesebb eufóriával, realistábban, több gyanakvással. Sokkal nehezebb most a békét keresni, mint korábban, főleg mióta a Hamasz hatalomra került. A Gázai övezetből néhány hónap alatt több mint háromszázötven Kasszám-rakétát lőttek ki a déli városokra. Nem hiszem, hogy van még egy ország a világon, amely eltűrné ezt, miközben több ezer, Gázából kitelepített embernek még mindig nincs állandó lakhelye.
Hogyan lehet ilyen körülmények között a békéről tárgyalni?
– A Közel-Keleten mindenütt megerősödött a fundamentalizmus. A szélsőségesek Irántól a Hezbollahon át a Palesztin Hatóság területén működő Iszlám Dzsihádig jelen vannak. Ez a sötét felhő az egész térséget be akarja borítani. Tehát az egyik oldalon ott vannak az elveszített illúziók, a másik oldalon azonban egy minden eddiginél nagyobb fenyegetés áll. Irán a maga szélsőséges ideológiájával és az atomprogramjával olyan veszély, amellyel szemben senki nem maradhat közömbös. A csalódások és gyanakvások ellenére nemcsak Izrael, hanem a mérsékelt arab országok is felismerték azt, hogy az iráni fenyegetéssel szemben nincs más megoldás, mint az, ha mindenki összefog. A háttérben az Iránnal való szembenállás volt a közös nevező, és emiatt jött el annyi ország Annapolisba.
Ezért változtatott Bush elnök is a hozzáállásán? Eddig ugyanis nem vállalt személyes közvetítést az izraeliek és a palesztinok között.
– Kétségtelenül. Az iráni nukleáris fenyegetés nem vicc: Teherán az utóbbi években egyre gyorsabban igyekszik atombombára szert tenni. Minden korábban vállalt kötelezettségüket megszegték. (folytatás)
