Csicsery-Rónay István
A háború után a moszkovita magyar kommunisták vádolták a magyar népet kollektív felelősséggel mint Hitler „utolsó csatlósát”. Most tanúi lehetünk annak, hogy – a Magyar Hírlapban megjelent vélemények tanúsága szerint is – bal- és jobboldal egyaránt vállalni kész az akkori demokratikus és a győztesek által de jure elismert kormányzat, sőt az egész magyar nép kollektív felelősségét a németek kitelepítése ügyében. A tényekkel szöges ellentétben.
Azt természetesen el kell ismernünk, hogy a kitelepítés végrehajtása közben súlyos törvénytelenségek, embertelenségek fordultak elő. Ezeket nem lenne szabad ma sem elévültnek tekinteni. De kövessük most azt a küzdelmet, amelyet a magyar kormány vívott a győztes nagyhatalmak ellen.
1945. május 14-én a koalíciós pártok egyértelmű határozatot hoztak arról, hogy „Magyarországon nincs svábkérdés, csak német fasiszták kérdése van”. 1945. május 26-án az ideiglenes kormány ennek alapján felvetette, hogy szükséges volna mintegy 200-250 ezer, a hitlerizmus szolgálatába szegődött sváb eltávolítása. 1945. június 19-én a kormány egy amerikai emlékiratra válaszolva kijelentette: „Az Ideiglenes Nemzeti Kormány határozottan elítélte és magától elutasította a nemzetiségek kollektív felelősségre vonását.”
1945. július 1-jén a kormány rendeletet bocsátott ki járási bizottságok felállításáról a hitlerista svábok kiszűrésére. Az első hónapban hetvenezer személyből csak mintegy tíz százalék vétkest találtak. Csehszlovákiában ekkor már – szörnyű kegyetlenkedések közepette – javában folyt a németek kiűzése, miközben Magyarországról egyetlen németet sem telepítettek ki. Ekkor jött mint derült égből a villámcsapás: 1945. augusztus 1-jén a győztes nagyhatalmak potsdami értekezletének határozata. Idézem: „A három kormány minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak vagy egy részének Németországba történő áttelepítésére vonatkozóan intézkedéseket kell foganatosítani.”
1945. augusztus 9-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) átnyújtotta a magyar kormánynak a határozatot, ami szerint a legrövidebb időn belül elő kell készíteni 450 ezer (!) német nemzetiségű kitelepítését. (Tehát kollektív büntetésre akartak minket kényszeríteni.) 1945. november 20-án az előkészületi munkálatokat végző tárcaközi bizottság kimondta:
„A magyar kormánynak az a korrekt jogi felfogása, hogy az igazolásokat kizárólag egyéni felelősségre vonás alapján hajtja végre. Elutasít minden kollektív felelősségre vonási gondolatot.”
1945. november 30-án a többszöri magyar tiltakozást semmibe véve a SZEB átadta a három nagyhatalom követeléseit a Tildy-kormánynak. E szerint ötszázezer (!) németet köteles a magyar kormány kitelepíteni; egyúttal megadták a végrehajtás kötelező ütemét is. 1945. december 1-jén – tehát már másnap – a Tildy-kormány éles tiltakozását adta át a szövetséges nagyhatalmak képviselőinek: „Ez alkalommal is a demokratikus Magyarország kormánya kijelenti, hogy meggyőződésével ellenkeznék magyar állampolgároknak tisztán etnikai származási ok miatti kitelepítése. Úgy ezt, mint a kollektív büntetésnek mindenféle faját helyteleníti. Ezért kívánatosnak tartja, hogy kitelepítés alá csak azok a németek kerüljenek, akik kifejezett magatartásukkal Magyarország ügyét elárulták, és a hitlerizmus szolgálatában állottak.”
1945. december 10-én az amerikai misszió vezetője sürgette a lebonyolítást a németországi amerikai zónába. 1945. december 15-én a külügyminiszter szóbeli jegyzéket küldött az amerikai és az angol kormánynak, közölve, hogy a kormány csak a bűnös németeket tervezi kitelepíteni. Ismételten hangsúlyozta: „A kormány nem alkalmazza a kollektív felelősségre vonás elvét.”
1945. december 28-án, miután a fegyverszüneti szerződés hatálya alatt álló magyar kormány már nem folytathatta tovább igen súlyos következmények nélkül a szembeszegülést, teljesítenie kellett az amerikai-angol-szovjet ultimátumot. De a kisgazda miniszterek többsége még ekkor is nemmel szavazott. Így hát 1945. december 29-én a három világhatalom kényszerítésére a magyar kormány a 12330/1945 ME-rendeletében kötelezővé tette a német nemzetiségű vagy német anyanyelvű németek áttelepülését.
1946. január 22-én azonban Gyöngyösi külügyminiszter Schoenfeld amerikai követnek küldött levelében kifejtette, hogy elvben ugyan a németek mind kitelepítésre lettek kijelölve, de mindegyiküknek módjában áll igazolni, hogy szembehelyezkedtek a hitlerista áramlattal, és akkor kivétetnek a rendelkezés alól. Ez nyílt szabotálása volt a rendeletnek, ám a koalíció nem kommunista pártjai „illegálisan” is ezerszámra vonták ki sváb párthíveiket az elhurcolás alól.
Így történt, hogy 1946 végéig csak körülbelül 138 ezer német kitelepítésére került sor. Tehát amíg Kelet-Közép-Európából tizenkétmillió németet űztek ki s közülük körülbelül kétmillió nem élte túl az örmény népirtáshoz hasonló embertelenségeket, nálunk számuk – a szovjetek által elhurcoltakon túl – még kétszázezer sem volt; halálesetekről pedig a kitelepítések során nincs tudomásunk.
Ami a hazai németekkel szembeni bocsánatkérést illeti, a végrehajtás módjáért nekünk, magyaroknak, de a nagyhatalmi ultimátumért Amerikának, Angliának és – a jogutód – Oroszországnak illik bocsánatot kérnie. Úgy hisszük, hogy ennek épp most jött el az ideje.
Csicsery-Rónay István, az FKGP külügyi osztályának vezetője 1945-1947 között
