SZÉKY JÁNOS
Ex libris
Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története
Az amerikai irodalommal történetírás szempontjából a méret a fő gond. Az alapítás idején és a XIX. század első évtizedeiben az ország lélekszáma és irodalmának súlya nagyjából akkora volt, mint egy kisebb, félperiferikus európai nemzeté. A század derekára már egyenrangú volt a nagy európai nemzetekkel; a XX. század elején túlnőtt rajtuk, mára pedig jószerivel Európán is. Földrésznyi méretű irodalommal van dolgunk, mégpedig egy literátus, etnikailag, kulturálisan, sőt nyelvileg is tagolt kontinensével. Érdekes, hogy míg ez a sokféleség és kontinentális önazonosság az amerikai irodalmi tudatban is tükröződik – mint Bollobás Enikő írja, a „nemzeti narratívát” lassan ugyan, de fölváltja a „posztnemzeti narratíva” – a külvilágban, nevezetesen Európában mintha valamiféle nemzeti-kulturális, intézményes ellenállás, vagy óvakodás dolgozna az amerikai irodalommal szemben. (Legalábbis ha azt nézzük, a Nobel-bizottság milyen következetesen kerüli az amerikai szerzők elismerését, miközben a populárisan számon tartott esélyesek listáján rendszerint tízből három amerikai.)
Túl azon, hogy az Egyesült Államokban él és dolgozik a világ legnagyobb akadémiai közössége, az az amerikai tanulmányok és ezen belül az irodalomkritika forradalmának volt egy másik mennyiséginek mondható, eléggé prózai feltétele is. A két-háromszáz milliós országban olyan számú és olyan sokféle „jó” – technikailag hibátlan vagy virtuóz, újító – mű születik, hogy pusztán az ilyenek követése és feldolgozása az emberi teljesítőképesség határait közelíti. Nem véletlen, hogy az amerikai kritikai gondolkodás a kánonkérdések körül összpontosul, és századvégi forradalma is a kánonba való „revizionista beavatkozás” (Donald Pease) formáját öltötte. Bollobás a kísérletezés és a társadalmi reprezentáció kánonjával egészíti ki az irodalomtörténeti anyag klasszikus törzsét. Így a klasszikus modernségről szóló részben külön fejezetet kap a fehér férfiak kanonikus prózairodalmán kívül (Sinclair Lewis, Sherwood Anderson, F. Scott Fitzgerald, Hemingway, Faulkner) a női modernizmus (Gertrude Stein, Hilda Dolittle, Djuna Barnes és Willa Cather), valamint az „új néger reneszánsz”. A fordítások jóvoltából (itt az elfogultság is beszél belőlem) a magyar olvasó már megyőződhetett róla, hogy Az én Ántóniám vagy az Éjerdő épp annyira jogosult a remekmű státusára, mint az egyetemi tananyagban hagyományosan szereplő, sokszor kiadott és megfilmesített Hemingway-regények – de nagyon valószínű, hogy nem élt ezzel a lehetőséggel. Ahhoz pedig amerikanisztikai tanulmányok kellenek, hogy valaki tudomásul vegye a harlemi nőíró, Zora Neale Hurston, egy korábbi érából a déli fehér Kate Chopin nagyságát. Bollobásnak, a kritikusnak és tanárnak köszönhetem, hogy rengeteg hihetetlenül jó szerzővel ismerkedtem meg Equianótól Jerome Rothenbergig (hihetetlenül, mert nem hittem volna). Másfelől a kontinensnyi literatúra félelmetes gazdaságára, egyszersmind a kánon(ok) változékonyságára így is jellemző egy-két hiány. (Megjegyzendő, hogy Bollobás módszere már eleve tudomásul veszi a „teljes” irodalomtörténet lehetetlenségét.) Dokumentálhatóan a kézirat lezárása óta, a legutóbbi években kezdik a legnagyobb nevek közt számon tartani a delejes regényeivel mindvégig jelen lévő, hetvenes éveiben járó, jellegzetesen „fehér”, maszkulin, hagyományosan modern Cormac McCarthyt. Ugyanígy kezd utólag kiválni a kanonikus posztmodern epikával szorosan összefonódó „zsáner”, a science-fiction írói közül Philip K. Dick, aki filozófiai és elbeszélés-elméleti szempontból is érdekesebb nem egy mainstream szerzőnél.
Az amerikai irodalom története lenyűgözően alapos és kiterjedt, de korántsem „népszerű” összefoglalás, hanem szigorú tankönyv, olyan egyetemi közeget feltételez, amelyet a magyar irodalomtörténeti összefoglalások nemigen. Nem csupán azért, mert kérdésessé teszi a kanonizációs hagyományt, és felhagy az irodalomtörténet mint regény metaforájával, hanem bemutatja az irodalomhoz hasonlóan sokrétű és dinamikus kritikai kultúrát is. Több mint tanulságos a holt klasszikusok recepciója, kritikai átértékelése és átértelmezése. Utóbbiak nemegyszer olyan mélységűek, hogy a hasonló „beavatkozás” a magyar oktatásban szentségtörésnek számít(ana). Ha az irodalomkedvelő mégsem mint tankönyvet, hanem mint enciklopédiát használja, „haute vulgarisation” gyanánt, akkor megeshet, hogy még egy lényeges ismerettel gyarapodik. Míg a nálunk uralkodó képzet az asztalrogyasztó regények sokaságát látja az amerikai életerő irodalmi tárgyiasulásának, szemben a kifinomult, „szép” európai irodalmakkal, ebben az összefoglalásban az olvasó a csodálatos amerikai költészet rendkívül érzékeny és mélyre hatoló értelmezéseivel találkozhat, Anne Bradstreettől Dickinsonon, Poundon át Olsonig és tovább.
(Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 874 oldal, 4980 Ft)
John Lukacs: Magyar írások
Lukacs professzor összegyűjtött magyar előadásait, cikkeit, apróbb és terjedelmesebb esszéit olvasva is az a benyomásunk támadhat, hogy a legsúlyosabb közlés maga a látószög: egyszerre nézi Magyarországot a konzervatívan szemlélt Amerika és a tiszteletre méltó magyar konzervatív hagyomány felől. Igaz, mint magáról mondja, „nem próféta”, de az erkölcsi szenvedély minden elemzését áthatja, s nyíltan megmutatkozik az Auer Pálról, Kovács Imréről írt nekrológban vagy a Romsics Ignác, Charles Gati könyveiről szóló recenziókban. A szenvedély magyar, személyes gyökereiről két hosszabb esszé – A magyar katolikusok és a zsidókérdés; Történetírás és regényírás , avagy a múlt étvágya és íze – tanúskodik.
Izgalmas végiggondolni, hogy amit Lukacs a liberális demokrácia válságáról, az új barbárság eljöveteléről ír – Amerikával a fókuszban – Democracy and Populism című könyvében (2005), mennyiben alkalmazható változtatások nélkül Magyarországra. Jelen kötetben az Állam, nemzet, nép, A nagy Tocqueville-problémák, az 1849-ről vagy az Európa-fogalomról szóló esszé közvetlenül érinti ezeket a tendenciákat – a liberalizmus betölti szerepét, s ezzel háttérbe szorul; nacionalizmus és szocializmus áll szemben egymással; mindez s a tömegmédia hódítása a populizmusnak kedvez, A 2002-es választások két fordulója között a Népszabadságban publikált cikke – Párt, állam, nép – pedig mégiscsak prófétai módon figyelmeztet: „A lényeg, hogy a szellemi (fontos ez a jelző, mert a „mi” és „ők” szembenállása már-már inkább szellemi, mint társadalmi vagy gazdasági jelenség) ellenségeskedés ne torzuljon tovább gyűlöletté.”
Tocqueville kiváló ismerője illúziók nélkül ír a „többség zsarnokságáról”, és Horthy-értékelésében ugyanilyen kérlelhetetlenül tárgyilagos: meghatározó történelmi személyiség lehet valaki úgy is, hogy erkölcsi erényei az államférfiúi képességek hiányával párosulnak, ahogy történelmi krízishelyzetekben a közönséges erkölcstelenség, árulás is sorsdöntő erő lehet.
(Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. 296 oldal, 2500 Ft)
Ádám Péter: Franciaország alkotmányos rendje és politikai intézményei
A címen azért érdemes elidőzni, mert a könyv lényegére és jelentőségére utal. A Francia-magyar kulturális szótár politikai párdarabjában Ádám Péter nem az alkotmányos berendezkedés általános kereteit, feltételeit, hanem a francia politikai intézményrendszert elemzi. A modern francia történelem Az emberi és honpolgári jogok nyilatkozatával kezdődött, és az Ötödik Köztársaság alkotmányának preambuluma le is szögezi, hogy a francia nép ragaszkodik ehhez a deklarációhoz. De maga az alkotmány meglehetősen szikár szöveg arról, hogy melyik politikai intézménynek mi a feladata. Az alapjogok több mint kétszáz éve meg vannak határozva, s nincs vita róluk – az intézményrendszer története viszont a kísérletek, kudarcok, újrakezdések, módosítások története. Magyar szemmel nézve azért tanulságos ez az áttekintés, mert az Alkotmány tabuként való tiszteletét egyoldalúan az alapjogok garantálásával szokták indokolni. Talán okkal, mert a hazai politikai kultúra állapota szükségessé teszi az alapjogok papírokkal, írott jogszabályokkal való körülbástyázását. Ennek a tabusításnak azonban az a következménye, hogy az intézményekről senki sem beszél. Egyfelől – hallgatólag – ugyanúgy kiterjed rájuk a változtathatatlanság elve, mint az alapjogokra. Másfelől ha az alapjogok netán konfliktusba kerülnének az alapintézményekkel – mint tavaly ősszel fizikailag is a Kossuth téren – akkor az utóbbiak járnak rosszabbul.
Franciaországban ilyen nincs. Ádám Péter könyve részletes példatár arról, hogy egy nagy hagyományú intézményrendszerben milyen hibák mutatkozhatnak, és hogyan lehet korrigálni őket. Akár a rendszer gyökeres megújításával is, mint az 1958-ban történt, miután nyilvánvalóvá lett a Negyedik Köztársaság csődje. Mondani sem kell, hogy az 1946-os alkotmány pedig a Harmadik Köztársaság sok évtizedes válságot követő katasztrófájára válaszolt. Mindamellett a mostani alkotmányos rendbe több olyan jogszabály illeszkedik, amelyet a második világháború előtti válsághelyzetek feloldására hoztak, és senkinek sem jut eszébe, hogy örök érvényű törvényekre hivatkozva vesse el őket. A jelenlegi rendszer is éppen azért életképes, mert alkotmányát gyakran módosítják: „ez nem a szklerózis jele. Épp ellenkezőleg, annak bizonyítéka, hogy rugalmas, eleven, „fejlődőképes” szöveggel van dolgunk.” Hozzátehetjük: nem csak a szöveg rugalmas és eleven.
A rugalmasságnak persze feltétele a republikánus érzület és a politikai tudás. A franciáknak például nem kell külön magyarázni a szabad mandátum elvét. Ahol él a „mandat impératif” tilalma, ott képtelen gondolat a képviselők befolyásolása a Ház előtti tüntetéssel, és legalábbis illetlenség az „ezzel a választóimnak (= egyetlen választókerület pillanatnyi érdekcsoportjainak) tartozom” érve.
A szerző hangsúlyozza a hagyomány és újítás egységét – mennyivel vonzóbb, honpolgári szemmel, ez a szerves változékonyság a magyar szisztémánál, a gyakori szervetlenség és sértődékeny, rettegő mozdulatlanság uralmánál. A megírás eleganciáján túl azért is jó olvasmány ez a könyv, mert az írót leplezetlen, s ha van ilyen, racionális lelkesedés fűzi tárgyához.
(Corvina Kiadó, Budapest, 2007. 267 oldal, 3200 Ft)
Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében
John Lukacs egy helyütt a monarchikus, az arisztokratikus és a demokratikus elv egységére mutat rá az amerikai alkotmányban (elnök-Szenátus-Képviselőház), de ugyanígy a francia köztársaság felépítésében is megtalálható – ugyancsak több mint két évszázaddal a forradalom után – a sokáig veszélyesnek tartott monarchikus és arisztokratikus elem. Közhely, hogy a köztársaság nem azonos a demokráciával – Gombár Csaba megfogalmazása szerint a republikanizmusban „a hangsúly az együttélés akarására, s közösség iránti lojalitásra helyeződik az egyéni érdekkel szemben”. A kötet a 2006. február 1-2-én, a Magyar Köztársaság kikiáltásának hatvanadik évfordulóján tartott konferencia anyagát adja közre. A kiváló történelmi és politikai tanulmányok értékét nem csökkenti, sőt, a politikai retorika fajsúlyát növelte, hogy a köztársasági eszme nem sokkal később kampánytéma lett – nem sejtette senki, hogy a közjó és a közérdek fogalma mennyire nem számít semmit fél év múlva. Az előadók nem kényszerültek a magyar Harmadik Köztársaság alapjainak újragondolására. Kende Péter fölvetette a kérdést, hogy „a helyzet magaslatán álltak-e” azok az ellenzéki csoportok, amelyek a haldokló párthatalomtól „kikényszerítették-kialkudták” a jelző nélküli köztársaságot. A válasz: nem (a „magaslat” a rá- és előrelátás képességét jelenti), mégis sikeresek voltak, mert velük volt „az istenek kegyelme”. Ha ma olvassuk a tanulmányokat, könnyen azt gondolhatjuk, hogy a „kegyelem” elfogyott, és legalábbis – az együttélés szándékán kívül – megrendült az, amit Kende A köztársaság törékeny rendje című könyvében „a történelmi normalitás feltételének” nevezett. Annál tanulságosabb ma már, amit a szerzők az öt francia köztársaságról (Hahner Péter, Gazdag Ferenc, Johancsik János), Weimarról (Szilágyi Péter), a balvégzetű spanyol köztársaságról (Konok Péter) mondanak. A „fallibilitást” (hogy Soros György kifejezését használjuk) semmilyen ember alkotta rendszerből nem lehet kiküszöbölni, és igen ártalmas úgy tenni, mintha nem létezne.
(Napvilág Kiadó, Budapest, 2007. 412 oldal, 3200 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 48. szám
