(avagy a legjobb gyakorlat és a „fél-tudás”)
NOL * Napi Győző * 2007. december 2.
Egy megállapítással kezdeném. Aki nemcsak kijelent, hanem tanulmányoz is (pl. a múltat is) az pontosan tudja,
Mottó
„…tűrhetetlen, folyton terveket és programokat gyártanak, de soha nem sikerült valamit igazán jól megvalósítaniuk…” Publius Hungaricus hogy a cseh vagy az észt polgári alkalmazkodóképesség már a létező szocializmusban is magasabb volt, mint a magyar. Hogy a szlovénről már ne is beszéljünk. Nemcsak a magyar elitet fertőzte meg a magyar felsőbbségtudat, hanem kritikusát is. Úgy látszik, a csőlátás sem korosztályspecifikus, nemcsak a nagy generáció „betegsége”. Argentína legalább joggal gondolta magáról, bizonyos korban (elég csak az Egy motoros naplójára gondolni), hogy központ és irányadó. És mi tényleg voltunk hasonló helyzetben. Sic! Csak nem az egy főre eső Nobel-díjas vagy olimpiai bajnok rizsára történik utalás? Mikor voltunk mi – mások által irigyelt – élvonal? Milyen helyi kisközösségek voltak azok, amelyek a frontra nem alkalmas két csendőrtől sem tudták megvédeni egy település lakosságának közel tizedét (a zsidókat) a „szétverésük” előtt 1944-ben.
A legyengültek kárára születő esélyek szánalmasak. Aki igazán nagyot akar alkotni, az nem csak túl lenni akar a dolgokon. Nem mások gyengeségeiből kovácsol erőt. Nem túl lenni kéne. Nem az egyszeri felbuzdulásban hinni. Ne felejtsük el, hogy például jóllakni sem lehet egyszer és mindenkorra. Hogy más igények periodicitását és állandóságát már ne is említsem. Nem az esélyeket kell megjátszani (vagy eljátszani), hanem a hosszú távra tekintő folyamatos munkába kell fogni. Meg kel tanulni élni napról napra, az új világban. Ez a szlovén, a cseh, az észt „polgárnak” evidencia. Nálunk relevancia!
Egy érdekes tény. A lengyel elit sem remekelt. És ennek meg is lett a következménye. A munkaképes korú lakosság közel tíz százaléka elhagyta az országot. Vajon miért nincs ez nálunk így. Csak nem azért mert mi (Publius Hungaricusostul) éppen olyanok vagyunk, mint az elit.
Az a kijelentés, hogy „A mostaninál lényegesen komolyabb tudással bíró elitre van szüksége hazánknak” engem egy régi viccre emlékeztet. Így szól. „Kérdés: Te cigány, nem látod, hogy nincs rajtad nadrág? Válasz: Had legyen!”. A tényleg szükséges érdemi viták hiányát nem emlegetni kell, hanem elkezdeni azokat.
Azzal mélységesen egyetértek, hogy követhető példák kellenek. (Nem bűnbakok megint, pl. az elit – kedves Publius Hungaricus.) Ezt a szerencsésebb társadalmakban best practice névvel illetik. Nem véletlen talán, hogy nincs igazán jó fordítása a fogalomnak. A „legjobb gyakorlat” nagyon iskolás. Ránk nem jellemző, hogy elfogadnánk a bevált járt utat. Mi mindig egyediek vagyunk.
Nagyon nem elég kimondani, hogy a helyi (kis)király meztelen. Nem más országlás kell, hanem működő mindennapi praxis. Nem új elit, hanem új „nép”. Nem a csatákban kell nyerni, hanem sok-sok napi (minennapi)győző kell.
Baromi nagy közhely, hogy „ez így nem mehet tovább”. Ezt már minden „gondolkodó” hosszú ideje tudja.
Ne feledkezzünk meg róla, hogy akárhányan indulnak egy versenyen, győztes csak egy van. Aki csak győzni akar, az soha sem gondolja komolyan, hogy a „részvétel a fontos”. E sorokat éppen egy kozmopolita nagyvárosban, Barcelonában írom. Az itteniek elég régen és gyakran szeretkeztek már a nemzeti kultúrával, mire megtermékenyítették azt. Nem volt az itt sem egy fáklyás menet. Néha a fél város életébe került. De kitartóak voltak. És ma már vannak sikerek (a kudarcok mellett!). Csinálják!
Kéretik tudomásul venni, hogy a globalizált világban mindenütt fogyasztók laknak, akik harcolnak azért, hogy termelők is lehessenek. Magától értetődő, hogy mindenkinek az a sorsfordító idő, amiben él.
Tisztázni kellene a teljesítményorientáltság és a sikerorientáltság közötti különbséget. Várom – a tényleg – tenni (és nem csak morogni) akarók álláspontját ez ügyben. Lelki szemeim előtt a teljesítményorientáció gyökeret ereszt és szárba szökken (az aktuális vezér meg morzsolgatja kezében a kalászt). A kezdeményezések sikeresek (nem jók, alkalmasak, értelmesek, megfelelőek, igazságosak, stb. hanem sikeresek!). És a világ majd csodál (megint – sic!) minket. Nekem nem ez hiányzik.
Jó pár ügyben tíz év múlva egyszerűen késő lesz, másokban meg korán, megint másokban időben. Már csak meg kell ezeket különböztetni. Az európai gazdasági térséghez való integrációnk nem vitatéma. Életszükséglet. A globalizációhoz való viszonyunk, a mi esetünkben, csak az alkalmazkodás lehet. Ez meg nyilvánvaló. Már most sem vagyunk döntési helyzetben. Ha az integrációt és az alkalmazkodást csináljuk, nem csak beszélünk róla, megérkezhetünk a lehetséges mánkba. Nem hitelesen újat mondani, nívós vitát provokálni kell, hanem tanulni és alkalmazni. Élni a meglévő „best practice-ek” kínálta lehetőségekkel. Akkor sínen lehetünk (a vonaton). Nem elég lépkedni, haladni kell.
Mindig van alternatíva. A mindenkori tetteink realitását az idő dönti el. De azt hogy teszünk-e, azt mi döntjük el! Hogy a nyolcvanas évek sem tartanak örökké eléggé evidens, hiszen már a következő század (a huszonegyedik) tízes éveihez közeledünk. Befejezésül még azt is megjegyezném, jönnek már a Publius Hungaricus utáni generációk. Például az én fiaim, az ő igazságaikkal! És nekik is kell a tér!
A szerző publicista (aki éppen 1981-ben, kezdett dolgozni)
