Márton László
Gondolkodó önérzet
Nicolae Steinhardt: Napló a boldogságról. Fordította Dankuly Csaba és Dankuly Levente. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2007. 683 oldal, 3400 Ft
A cím előszörre egy kissé félrevezetőnek látszik. Ami a műfajt illeti, Steinhardt műve nem napló, hanem inkább esszéregény, még inkább az esszé, a gnóma, a (Szent Ágoston-i értelemben vett) vallomás és a visszaemlékezés (azon belül a szenvedéstörténet) különös keveréke. Ami pedig a boldogságot illeti, az olvasó azt gondolná, hogy a Securitate vallatószobáiban és a késő sztálinista romániai börtönökben, melyekhez Steinhardt legszámosabb és legfontosabb emlékei fűződnek, vajmi kevés boldogság termett.
A könyvből – egyéb lényeges dolgok mellett – az derül ki, hogy ez tévedés: Steinhardt joggal tekinti boldogsága helyszíneinek a hírhedt szamosújvári és még hírhedtebb jilavai börtönt. Természetesen nem az elszenvedett kínzások, megaláztatások, pokoli börtönviszonyok, ezek miatti gyógyíthatatlan betegségek tették boldoggá, hanem az a tény, hogy mindezek (és főleg ezek okozói) együttvéve sem törhették meg. Akármilyen gyenge és kiszolgáltatott volt is, az elnyomó apparátus, illetve az evangéliumi értelemben vett gonoszság nem tudott erőt venni rajta.
Az Evangélium emlegetése már csak azért is kézenfekvő, mert a könyv szerzője hívő és gondolkodó keresztény, pontosabban olyasvalaki, aki ártatlanul szenvedve kereszténnyé válik. Steinhardt könyvéből a testi-szellemi-erkölcsi túléléstechnika mellett egy lelki és gondolkodói fejlődéstörténet is kiolvasható.
Nicolae Steinhardt a híres filozófus, Constantin Noica baráti köréhez tartozott. A kommunista hatalomátvétel után ő is, mint a régi román kulturális elit oly sok tagja, marginalizálódva élt Bukarestben. A negyvenes évek végi első nagy letartóztatási hullám elkerülte, az egy évtizeddel későbbi másodikba már belekerült. A Securitate eredetileg „csak” együttműködést kívánt volna tőle, de minthogy Steinhardt nem volt hajlandó sem jelenteni a barátairól, sem az ellenük indítandó perben a vád tanújaként szerepelni, csakhamar ő maga is a vádlottak padján találta magát. A börtönben megkeresztelkedett (ugyanis addig zsidó volt, bár zsidóságáról és a zsidósághoz fűződő viszonyáról nem sokat beszél a könyvben), választhatott az ortodoxia és a katolicizmus között (minden felekezet papjaiból nagy számban akadtak rabtársai), ő az előbbit választotta. Ötesztendei raboskodás után kiszabadult; a korai Ceau?escu-éra viszonylag szabad légkörében kezdte írni – nyilván titokban – azt a művet, melyről a jelen sorokat írom, és amely csak jóval később, a kilencvenes évek első felében látott napvilágot. Ezt már Steinhardt nem érhette meg, ahogy a diktatúra bukását sem: miután 1980-ban szerzetessé szenteltette magát, 1989 tavaszán meghalt.
Steinhardt rabemberi boldogságának másik forrása a börtönbeli közösségi élet. Ez egyrészt a szolidaritás reflexeit jelenti: az összezárt emberek egymásra vannak utalva, és – hogy úgy mondjam – tartoznak segíteni egymáson és megérteni egymást. Nem arról van szó, hogy a rabok többsége teljesítené a tartozásokat (bőven esik szó a börtönbeli bocsánatos és megbocsáthatatlan bűnökről), hanem arról, hogy amikor mégis effélére kerül sor, az a börtön lakóját boldogsággal tölti el, holott a köznapi életben jóformán föl sem tűnik. Ez persze részben a megfosztottság öröme (vissza-visszatérő motívum, hogy mennyire lehet örülni egy kis darab kivillanó kék égnek, egy szerszámként használható szögnek, egy matracnak, egy szelet kenyérnek stb.), de részben a szellemi létezésmód öröme is. Steinhardt könyvét olvasva az a benyomásom, hogy a hatvanas évek elején a román kulturális elit legjobb elméi börtönben ültek, és hogy a börtön nemcsak az élve elrothasztás intézménye volt, hanem egyfajta spontán kulturális csereprogramként is működött. Steinhardt visszaemlékezései jól érzékeltetik a raboskodás közben zajló roppant izgalmas viták, beszélgetések légkörét, valamint a verbális memóriagyakorlatok során mozgósított gigantikus – egyszerre aktív és produktív – tudásanyagot; és persze a sokszínű társaságot is. Képzeljünk el egy zsúfolt, fűtetlen (esetleg nyári hőségben pácolódó, bűzös) cellát, ahol egy vasgárdista, egy zsidó szabadkőműves és két (más-más felekezethez tartozó) teológus közös nevezőre jut egy művészetelméleti kérdésben, melyet egy ötödik résztvevő, egy fizikus valamilyen természettudományos elmélettel kapcsol össze.
Ehhez járulnak Steinhardt saját megfigyelései, elmélkedései, reflexiói; ezek hol aforizmák, hol kisebb-nagyobb esszék. Nemcsak tartalmuk miatt érzem fontosnak őket, bár Steinhardt igen érdekes dolgokat mond művészetről, tudományról és közéletről Cervantestől a korabeli hippimozgalomig (az individuum újjászületésének egyik lehetőségét látja benne), hanem elsősorban azért, mert olyan erejű szellemi szabadság érződik bennük, hogy az még most, évtizedek múltán is megrendítő.
Steinhardt a szabadság forrását (egyszersmind a modern individuum menedékét) a keresztény hitben látja, vagyis nem tartozik a dogmatikus hívők közé. A hitről és az emberi teljességről folytatott meditációi, melyek mögött minden pillanatban észlelhető egy csodálatra méltó emberi tartás, megszólítják a magamfajta agnosztikus olvasót is. (Kevésbé valószínű, hogy azokat is megszólítja, akik a „keresztény” megjelölést puszta felekezeti hovatartozásnak tekintik, vagy éppenséggel politikai címkeként hasznosítják, de ez legyen az ő bajuk.)
Az ember – akár sok könyvvel van dolga, akár kevéssel – nem mindennap olvas katartikus művet. Ez az.
Dicséret illeti a Koinóniát, amiért Steinhardt művét megjelentette, méghozzá szép kiadásban és élvezetes fordításban. A jegyzetekkel már nem vagyok maradéktalanul elégedett; mindenesetre jobb, hogy vannak, mintha még ebben a formában sem volnának. Nagyon hiányzik viszont egy eligazító célzatú kísérőtanulmány. Egy hozzáértőnek meg kellett volna írnia Steinhardt részletes életrajzát, és föl kellett volna vázolnia szellemi portréját. Jó lenne többet tudni Noicáról és köréről, vagy például arról, hogy a Vasgárdát miért támogatta annak idején egy sor kiváló román gondolkodó. Így válna az is érthetővé, hogy Steinhardtnak, zsidó létére, miért volt Vasgárda-szimpátiája.
Ezek azonban olyan kérdések, melyekre viszonylag könnyen találhatunk választ a könyvön kívül is. Maga a könyv, Nicolae Steinhardt műve ezeknél jóval nehezebb kérdésekre próbál válaszolni.
Márton László 1959-ben született, regényíró, műfordító
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 48. szám
