Népszabadság * Kállai R. Gábor * 2007. december 3.
Kép: Marabu Biztos igaz – elég sokan állítják -, hogy ahol egészséges a társadalom immunrendszere, erős a jogállam és éber a civil társadalom, ott az eufemisztikusan gyűlöletbeszédnek nevezett (neo)náci hőbörgés és fasiszta propaganda elszigetelt kuriózum marad. A mai Magyarországon azonban a szélsőjobb megtalálja-megtalálta azt a társadalmi hátországot, amelyben eszméi – ha e szóval illethetők szellemi termékei – befogadó közegre, követőkre és cinikus politikai támogatásra találnak.
Mivel akadnak még, akik ismerik a magyar történelmet, s van fogalmuk arról, hogy a szavakból tettek lehetnek – amúgy lesznek is -, újra felvetődött, hogy a jog eszközével korlátozni – esetleg költségessé tenni – kéne a véleményszabadság átváltoztatását a gyűlöletbeszéd szabadságává.
A polgári törvénykönyv módosítása a személyiségi jogok megsértése közé sorolná (az 1959. évi IV. tv. 76/A §-ként) azokat a sértő megnyilvánulásokat, amelyek faji, nemzeti, etnikai kisebbséghez tartozásra, vallási, világnézeti meggyőződésre, a szexuális irányultságra, nemi identitásra vagy a személyiség más lényegi vonására irányulnak, s személyek társadalmi kisebbségére vonatkoznak. E magatartásokért nem csupán a közvetlenül megtámadott perelhetne, hanem mindenki, aki a sérelem címzettjének tekinti magát, továbbá az emberi jogok védelmére alakult szervezetek is.
A köztársasági elnök az elfogadott törvénytervezetet aggályosnak tartván előzetes normakontrollra küldte az Alkotmánybíróságnak, és jobb ügyhöz illő buzgalommal kifogásolta azt korábban a Társaság a Szabadságjogkért is.
Az elnöki beadvány indoklása szerint minden alapjog az egyedi és megismételhetetlen individuumra van szabva, ebből következően, ha megsértenek egy kisebbséget alkotó embertömeget, akkor is csak az egyes személyek méltóságának sérelméről lehet szó.
A szigorú egyéniesítés követelménye elvben helyénvaló, a gyakorlatban viszont képmutató.
A közösségnek címzett sértő kijelentésnek (például: „minden roma lusta”) – amit mondjuk Pesten ír le valaki – az eredménye adott esetben ugyanaz, mintha a vidéki cégtulajdonos mondja azt, hogy nem alkalmazza X. Y.-t, mert lusta roma. Ez utóbbi kijelentésért a címzett a siker reményében pert indíthat, az előzőért nem, de ugyanúgy el kell kullognia a gyárkapu elől, hiszen – számos áttételen keresztül – az egész közösséget ért sértő kijelentésekből kialakuló előítélet miatt nem kapja meg az állást. Jó néhány kutatás igazolta, hogy az esetek jelentős részében a roma kinézet az egyént jellemző minden egyéb információ híján is elég ahhoz, hogy az illető ne kapja meg az állást.
A személyiségi jogok megsértése nem – vagy tipikusan nem – az egyéniség komplexitására vonatkozik, hanem egyes vonásaira, amelyeket – a nyelv már csak ilyen – olyan fogalmakkal írunk le, amelyek sokakra vonatkoznak, mondhatni csoportképzők. (A leleményesek, az ithakaiak és a királyok csoportjának közös metszete az egyedi Odüsszeusz.) A személyiségi jogok védelme körében például jelenleg is perelhető az egyenlő bánásmód megsértése, vagyis az, ha valakit kiejtenek az egyenlők csoportjából, és átsorolják egy másikba, tudniillik a diszkrimináltakéba. Egyik csoport sem rendelkezik mi-tudattal, tagjainak semmi közük egymáshoz, csupán rendelkeznek egy közös, lényegi tulajdonsággal, azzal, hogy nem vonják el némely jogukat, vagy azzal, hogy elvonják.
A törvényjavaslat indoklása szerint egy kisebbségi csoportot érintő sértés átsugárzik a csoport tagjaira, a köztársasági elnök szerint viszont „az átsugárzás megállapíthatósága a csoport és tagjai viszonyától függ: ennek rendkívül erősnek kell lennie ahhoz, hogy a csoportot ért sértést a csoport alanyi joga megsértésének lehessen minősíteni”. Nem világos, hogy e kifogás hogyan fér össze az identitásvállalás szabadságával és önkéntességével. Akit láttak szombaton buszon utazni, ne adj” isten, sonkás zsemlét majszolni, az nem kifogásolhat egy antiszemita újságcikket?
Egyébként a sértő féltől sem várható el, hogy kifogásolható mondata vagy cselekedete mellé – Rejtővel szólva – közlekedési rendőrt állítson, s azonosíthatóan jelölje meg azt, akinek személyiségi jogait meg kívánja sérteni.
A kifogás szerint a javaslatban körülhatárolatlan a kisebbségek fogalma és köre. Ez igaz. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény 13 kisebbséget (szerb, német stb.) sorol fel, holott ezeken kívül is vannak nemzeti és etnikai kisebbségek (afrikai, arab, kínai stb.), hasonlóképpen vannak bejegyzett vallási felekezetek, a világnézetekről (ateista, hívő szabadelvű, marxista stb.) viszont nincs jegyzék, nem is lehet, arról még kevésbé, ki hova tartozónak tekinti magát. Ezt csupán a gyűlöletbeszélők szokták tudni.
Az is igaz viszont, hogy valamilyen szempontból mindenki (megsérthető) kisebbségi, így például minden baloldali és liberális naponta perelhetné az ellenoldali sajtót és a jobboldal szellemi vezéreit – feltéve persze, hogy e kör kisebbséget képez.
Meglehetősen életidegen az a kifogás, amely az egyén perbeli önrendelkezési jogát véli korlátozottnak, ha egyesek vagy a jogvédő szervezetek kéretlenül kezdeményeznének efféle pereket. Lehet kényelmetlen, esetleg ostoba egy ilyen per, de a személyiségi jogok védelmét nehéz túlzásba vinni.
Aligha jogos aggály, hogy parttalanná válnék a pereskedés, s milliós tömeg özönölné el a bíróságokat, mert egy csoportot, vagy annak néhány tagját valaki nyilvánosan megsértette, s ezt a többiek magukra vették – esetleg az emberi jogi kérdésekre érzékeny honpolgárok mindegyike. Az azonos jogviszonyból származó pereket a bíróság egybevonhatja, s egyetlen eljárásban állapíthatja meg a jogsértést, vagy annak hiányát. E nélkül valóban úgy járhatnánk, mint Krúdy, aki egyetlen tisztet sértett meg, s ezért az ezred egész tisztikara kihívta párbajra. (Igaz, a harmadik összevagdalt tiszt után a többiek párbaj helyett inkább leszereltek – a szabályzat tiszthez méltatlan gyávaságnak tekintette a megfutamodást.)
Jogos aggály viszont a kontraproduktivitás, azaz e törvényhely könnyűszerrel kifordítható, mint arra Papp László Tamás a Hírszerző.hu-n felhívta a figyelmet. A „tüntetnek a fasiszták” kijelentésre nem csupán az éppen békésen otthon sörözgető nácik reagálhatnak keresetlevél formájában, hanem azok is – példaként vegyünk egy teljesen kiagyalt esetet -, akik árpádsávos zászlók alatt üvöltözik ugyan, hogy „zsidókat Dunába, buzikat meg utána”, de magukat nem fasisztának, hanem nyilasnak, esetleg egészséges, jó magyarnak tekintik.
A törvényjavaslat legfőbb baja az, hogy egyszerre túl tág és túl szemérmes. Nem mondja ki, hogy a gyűlöletbeszéd – itt és most – egyirányú utca, a jobbos-szélsőjobbos médiában és megmozdulásokon szokott előfordulni, legirritálóbb, legveszélyesebb formája pedig a rasszista, az antiszemita és a neonáci beszéd, szimbólum és cselekvés. Sokkal tisztább lett volna az ilyen jellegű sértő magatartásokat nevesítve perelhetővé tenni. Valahogy olyanformán, hogy: „a személyiségi jogok sérelmét jelentik az önként vállalt csoportidentitás ellen irányuló rasszista, fasiszta vagy fasiszta jellegű sértő megnyilvánulások”. A normaszöveg cizellálását átengedem választott képviselőmnek azzal, hogy az ilyen magatartások törvényi tiltását Magyarország számára nemzetközi szerződések, elsőül az 1947. évi XVIII. törvény (a békeszerződés) is előírja. Kétség esetén, hogy tudniillik mi számít raszszistának, fasisztának, vagy fasiszta jellegűnek, bármely hiteles általános iskolai történelemkönyv kellően eligazíthatná a jogalkalmazót.
Bármennyire is érzéketlen a társadalmi realitások iránt a normakontrollt kérő elnöki beadvány, a jogszabály elutasítása – részben a normaszöveg hibái miatt – borítékolható. A beterjesztő elmulasztott egy újabb lehetőséget a pro- és egészen fasiszta diskurzus illő korlátozására. Marad minden a régiben, s ízlés szerint örülhetünk a véleményszabadsághoz fűződő jog újabb győzelmének, vagy elborzadva befoghatjuk a fülünket, ha túl hangos az ablak alatt a náci ordibálás.
Mondhatni, a kecske is éhen hal, s a káposzta is eltűnik.
A szerző író
