Hahner Péter
Az önkínzás mestere
Jeffrey Meyers: Orwell. Egy nemzedék fagyos lelkiismerete. Fordította Magyari Andrea, N. Kiss Zsuzsa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. 444 oldal, 3500 Ft
Az emberek többsége általában arra törekszik, hogy minél jobb életkörülményeket teremtsen magának, kényelmesen, egészségesen, s lehetőleg minél tovább éljen. Jeffrey Meyers életrajzából megtudhatjuk, hogy a XX. század egyik legnagyobb angol írója mindennek pontosan az ellenkezőjére törekedett: „Orwell élete alapjában véve egy sor irracionális, néha életveszélyes döntésből tevődött össze.” (374. o.) Ifjú korában bejuthatott volna az oxfordi vagy a cambridge-i egyetemre, ő azonban inkább a burmai brit gyarmati rendőrség tagja lett. Mire megfelelő beosztást és fizetést kapott volna, innen is kilépett. „A következő tizenöt évben, míg írói karrierjét építgette, … napról-napra élt, … s nem keresett annyit, mint amennyi a kezdő fizetése volt Burmában.” (95. o.) Mindent elkövetett annak érdekében, hogy kiszabaduljon a tisztes polgári világból, s középosztálybeli családja legnagyobb megdöbbenésére a nyomorgó csavargók életmódját választva járta be Párizst és Nagy-Britanniát. „Rendőrből csavargóvá válni elég radikális vállalkozás volt”, jegyzi meg teljes joggal a szerző, aki azzal magyarázza Orwell életének váratlan fordulatait, hogy az írót irracionális, mélyen gyökerező bűntudat gyötörte, „amely a múltban elkövetett bűnökre alapult, és csúf púpot formált a hátán, melyet mindenhová magával kellett cipelnie”. (100. o.) Az olvasó számára nem egészen világos, mi lehetett ez a bűn. Talán a családja által biztosított polgári jólét vagy a gyarmati elnyomásban való személyes részvétel? Annyi azonban bizonyos, hogy Orwell nem kegyelmezett önmagának. Arthur Koestler szerint „valami szigorú nyerseség áradt belőle, ami fordított arányban állt azzal, hogy milyen közel állt Orwell az adott emberhez: magához könyörtelen volt, a barátaival szigorú, a rajongóival közömbös, azokkal pedig, akik távoli perifériákra szorultak, megértő”. (289. o.) Így igaz: elviselhetetlen életkörülményeket teremtett például szeretett első felesége számára, a spanyol polgárháború katalán anarchistáinak oldalán viszont kis híján az életét is feláldozta. Ahelyett, hogy a londoni írók körében telepedett volna le, egy rozoga házat vásárolt egy eldugott faluban, ahol zöldséget termelt és boltot nyitott. A fővárosba csak a bombázások idején költözött be, amikor mindenki menekülni próbált Londonból. „Minél nyomorúságosabb volt az étel, annál jobban felvidult. Habzsolta a szétfőtt tőkehalat a keserű répaszósszal, és társait mazochista megjegyzésekkel bosszantotta.” (227. o.) Minden könyve „szembement az aktuális politikai áramlatokkal” (294. o.), ráadásul mélyen megvetette és állandóan kigúnyolta a baloldali értelmiségieket, „az elpuhult és esztelen szocialistákat, a vegetáriánusok nevetséges csapatát, az egészséges étel megszállottjait, a gyümölcsléivókat, a sarut viselőket, nudistákat és homoszexuálisokat”. (221. o.) Az Állatfarm lelkes fogadtatása után nem tudta elviselni a sikert, s bár utálta Skóciát, a Belső-Hebridák legkietlenebb szigetére költözött. Az ottani életkörülmények végleg tönkretették beteg tüdejét. Ő volt az a házigazda, aki a látogatóba érkezett rokonait egy csónakból belefordította egy rendszeresen keletkező, közismert tengerörvénybe. Miután a halászok kimentették őket, nem kért hazaszállítást, s a hajótörésből megmenekült vendégei kénytelenek voltak mezítláb megtenni három mérföldet az éles sziklákon át. Tüdőbaján még az utolsó pillanatban beszerzett új gyógyszer, a sztreptomicin sem volt képes segíteni: oly heves allergikus reakciókat váltott ki, hogy Orwell inkább elosztogatta a maradékát betegtársai között, akik – vele ellentétben – meg is gyógyultak. „Egyszóval ő volt a legreménytelenebb ember és a legboldogtalanabb ember, akit valaha láttam”, vonta le mindebből a tanulságot egyik kortársa. (211. o.) „Elhatalmasodó bűntudatának végül a megsemmisülés volt az egyetlen gyógyszere” (327. o.). Valószínűleg az 1984 a világirodalom egyik leghíresebb regénye, amelynek legépelése gyakorlatilag végzett írójának legyengült szervezetével.
Ha Orwell nem ilyen kíméletlen önmagával szemben, talán nem is lett volna képes ennyire kegyetlen tisztánlátással felmérni kora divatos baloldali eszméinek veszedelmes következményeit. Ha nem áll a spanyol polgárháború bukásra ítélt harcosai közé, aligha szerezhetett volna oly közvetlen ismereteket a sztálinista titkosrendőrség kíméletlenségéről. Így viszont az elsők között ismerhette fel, hogy a kommunizmus „lelkünk megkaparintására törő, hitvány kis ortodoxia”. (397. o.) Hemingway azt állította, hogy 1944 nyarán a felszabadított Párizsban ő kölcsönzött a kommunisták bosszújától tartó Orwellnek egy 32-es coltot. A sztálinista szimpatizánsok azonban csak arra voltak képesek, hogy a brit könyvkiadás világába beszivárogva elérjék, hogy az 1984 kiadását 15-20 könyvkiadó is elutasítsa (301. o.).
Jeffrey Meyers könyve – nem utolsósorban a színvonalas fordításnak is köszönhetően – lenyűgözően érdekes olvasmány. Szellemesen megfogalmazott mondatain érződik szerzőjének vonzalma a fekete humor iránt. A brit középiskolák kapcsán például megállapítja, hogy „az angol felső és középosztály tagjai az egyedüliek a világon, akik rengeteg pénzt hajlandók fizetni bizonyos iskoláknak azért, hogy csemetéiket érzelmileg megnyomorítsák”. (28. o.) Az egyik jó nevű londoni orvost pedig így jellemzi: „Dr. Morland máig is arról híres, hogy mindkét nevezetes betege (D. H. Lawrence és Orwell – H. P.) meghalt.” (361. o.) A figyelmes olvasó olykor egészen elképesztő adatokat is találhat a kötetben: sohasem gondoltam volna, hogy a BBC munkatársai a második világháború idején a semleges Svédországon keresztül „jogdíjat fizettek Hitlernek, a Mein Kampfból való részletek közlése miatt”. (253. o.) Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a szerzőnek sikerült felejthetetlen portrét készítenie hőséről, akinek természete „az emocionális gátlásosság és az intellektuális széleslátókörűség egymásnak ellentmondó keveréke volt”. (294. o.) Meyers nem próbálja idealizálni őt, nem titkolja például a nőkkel kapcsolatos, sajátosan naiv elképzeléseit, s még főműve következetlenségeire is felhívja a figyelmet (344. o.) Megfelelően hangsúlyozza azonban az orwelli életmű számunkra is legfontosabb üzenetét: „1933 óta csaknem valamennyi baloldali író azt az esztelenséget műveli, hogy antifasiszta akar lenni anélkül, hogy egyszersmind antitotalitarista volna.” (199. o.) S kiválóan összegzi Mark Shorernek a 347. oldalon felidézett szavaival az Állatfarm és az 1984 jelentőségét: „Ennek a generációnak egyetlen más munkája sem tölt el bennünket a szabadságnak ilyen erős vágyával, és nem gyűlölteti meg velünk jobban a zsarnokságot”.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 48. szám
