Dérczy Péter
Amikor még jó volt
Követési távolság
Kóbor Tamás: Ki a gettóból. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2007. 242 oldal, 2950 Ft
Kóbor Tamás nevét a szélesebb olvasóközönség aligha ismeri, de irodalomtörténész körökben sem túl gyakran említik személyét és életművét. Pedig jellegzetes alakja annak a liberális író-újságíró világnak, mely az 1867-es kiegyezés után alakult ki, és művei szinte emblematikusan tükrözik az ez idő tájt rohamosan változó Magyarországot, azon belül is Budapest életét, noha ő maga pozsonyi születésű, s csak gyerekkorában kerül a fővárosba. Jelképes talán, hogy születési dátuma éppen a kiegyezés éve, s írói tevékenységének legsűrűbb szakasza arra az időszakra esik, melyet szokványosan a „boldog békeidőknek” nevezünk 1867-től 1918-ig (bár inkább volna helyes 1914-ig számolni). Életének íve innét indul, magában foglalja az I. világháborút, a Horthy-korszakot, hogy végül 1942-ben érje a halál, akkor, amikor már javában tart a II. világháború, de ami esetében ennél is fontosabb: a magyar állam eddigre már meghozta a magyarországi zsidóságot sújtó úgynevezett zsidótörvényeket. Kóbor Tamásnak így nem sok illúziója lehetett élete végén a magyarországi zsidóság sorsáról, de a végső pusztulást szerencséjére már nem érte meg, mint annyi sok író- és sorstársa. Élete, és bizonyos mértékig munkássága, tökéletes lenyomata az I. világháború előtti közel ötven év új magyar irodalmának, illetve új magyar társadalmának, e kettőnek pedig mi más is volna a szimbóluma és egyben valóságos tere, mint Budapest. Krúdy Gyula 1923-ban így ír Kóbor Tamásról és koráról: „Az elmúlt, ma már csak emlékeiben élő Magyarországnak liberalizmusa, szabad véleménynyilvánítása és közszabadsága tette lehetővé, hogy kitűnhessen újszerű észjárásával, meglepő gondolkozásával egy göndör hajú magántisztviselő, akinek valódi nevét sem ismerték, és a poggyászában nem hozott egyebet, mint alig elolvasható betűkben rejtőző világos elmét és agyafúrtan kimélyített, liberális meggyőződést”, s ehhez még hozzáteszi, hogy „azt a tehetséges Budapestet írta meg, amely szinte egyetlen ölelésből származott, amidőn a régi városi polgárság és a száz esztendeje itt lakó zsidóság Ferenc József megkoronázása után ölelkezni kezd az ország különböző vidékeiről idevándorló magyar fajtával”. A Ki a gettóból – mely 1901-ben született, folytatása a Hamupipőke őnagysága 1911-ben – lényegében ezt a történetet, illetve e történetnek egy szeletét meséli el, mutatja be.
A cím részben szimbolikus, hiszen Budapesten bár voltak olyan városrészek, negyedek, amelyekben döntő többségben zsidó polgárok éltek, a szó szoros értelmében vett gettó nem volt. Kóbor Tamás, aki újságíróként, publicistaként elkötelezett liberális volt és egyúttal a zsidó asszimiláció híve, e családregényében az asszimiláció és az elzárkózás, vagy akár úgy is fogalmazhatom, a modernség és az ortodoxia problémáit fogalmazza meg a széppróza eszközeivel. Hozzáteszem gyorsan, hogy a regény meglehetősen egyenetlen, kompozíciója széteső, sok az ismétlődés s ahhoz képest, hogy családregény a műfaja, erősen kamarajellegű: az elbeszélői nézőpont alig mozdul ki a család mindenkori lakhelyéről. Így a mozgalmas, robbanékony Budapestről sem ez a műve ad megkapó képet Kóbornak. A család tagjai és a körükben felbukkanó figurák kevéssé plasztikusak. Kóbor Tamás inkább a líraibb, rövidebb prózaformák ismerője és tehetséges képviselője (s persze leginkább tárcista, publicista). A kompozíciós és néha nyelvi nehézségek ellenére a Ki a gettóból érdekes és tanulságos olvasmány, elsősorban nem esztétikai szempontokból. Magyarország, Budapest és a zsidó (kis)polgárság életének azt a pillanatát kapja el és mutatja be – ráadásul szinte születése pillanatában, szinkronban és első kézből -, amikor már túl vagyunk a zsidó emancipációs törvényen, az ország és Budapest beláthatatlan fejlődésnek indul, többek közt a zsidó (kis)polgárságnak is köszönhetően, s még távolinak tűnik 1882, a tiszaeszlári vérvád éve, mely először oszlatja szerte a(törékeny) nyugalom és béke illúzióját, nem is beszélve a későbbi fejleményekről.
A regénynek az emencipáción kívül van azonban egy másik aspektusa is, amely a korszak sok alkotóját foglalkoztatta, s néhány alapműben, mint például A Pál utcai fiúkban, meg is jelenik, de Kóbor Tamás részben más tematikában jeleníti meg. Leegyszerűsítve úgy foglalhatnám ezt össze: a régi világ és az új, kapitalista világ ellentétét ábrázolja a Ki a gettóból a családfő, az apa és a külföldön tanuló, meggazdagodó nagyvállalkozó legidősebb fiú viszonyában. Az apa manufakturális apró kis bádogos műhelye természetszerűleg megy tönkre a gyárak, nagyüzemek mellett, ám Kóbor Tamás nem hagy kétséget, hogy az apa hagyományokon alapuló vallásossága és erkölcse fölötte áll a fiú kapitalista vállalkozói szelleméből következő, s ebben az esetben túlzottan is asszimiláns vallástalanságán és erkölcsén. Amiben persze Kóbor Tamás regényben megnyilvánuló szemléleti romanticizmusára is ráláthatunk, arra, a korszakban szintén gyakori nézetre, hogy az elmúló, a pusztulásra ítélt az mindig szebb; inkább szegénynek maradni, de megőrizni az erkölcsöt, és a Stadler család esetében a zsidó vallást is. A regény tehát nagyon sok problémát felvet, ami majd valójában később lesz részben irodalmi (az irodalmi modernség nyelvének megteremtésével), de főleg társadalmi ellentétek forrásává. Azt gondolom, hogy ez utóbbi, tehát a szociológiai szempontból a Ki a gettóból bizonyos értelemben kincsesbánya a kor kutatójának. Kóbor kitűnően ismeri a budapesti kispolgár, szegénységgel küszködő zsidóságot, s az ő regénybe emelésük (egyáltalán, valamilyen formában való megjelenítésük) kuriózum számba megy a magyar próza ekkori történetében. Nagy kár, hogy a regényben a „történetük” sokszor inkább esszészerű fejtegetésekben ábrázolódik, s kevés az igazán megragadó megrajzolt szituáció és figura; még a család gyermekei – pedig az ő nemzedékük áll valójában a regény középpontjában – is alig vannak egyénítve, élettel feltöltve: inkább illusztrációs bábok.
A kiadáshoz a szerkesztő, Kőbányai János mellékelte Kóbor Tamás néhány tárca jellegű írását a későbbi évekből, korszakokból. Ezekből (is) látszik, hogy a kisformáknak volt jó kezű mestere, éles látás, irónia, néha líraiság és mindig pontosság jellemzik novelláit, tárcáit. A Mikor először lezsidóztak című írásában gyerekkoráról vall, arról az időről, amelyről a regény önéletrajzi vonatkozásai is szólnak. Mennyivel jobb e néhány oldal, mint a regény idevonatkozó terjedelmes része, például az, amikor a zsidó mészáros gyerekeiről s persze önmagáról így ír: „szombaton a mészárszék zárva van, mert szombat van, és vasárnap azért, mert vasárnap van. Zsidónak lenni jó.”
A felhőtlen gyerekkor humorral, iróniával – visszatekintve 1939-ből.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 48. szám
