Büntetés
Népszabadság * Bächer Iván * 2007. december 1.
Kép: Teknős Miklós Délidő volt, a menü szaka, nemigen akadt szabad hely, de hát én nem is szándékoztam leülni, enni; csak épp rossz szokásom szerint betértem a boltból jövet pár percre a pultot megtámasztani, és persze körbevizslatni, ki van benn, ki nincs.
Rögtön szemet szúrt az ablak melletti asztalnál ülő alak. Ismertem régen őt, Szentesi Kálmánt, kolléga, ha szabad ezt mondani, mindenesetre újságba ír ő is, ha szabad ezt is mondani. Mindenesetre bajos mondani mindkettőt, a kollégát és az újságot is.
Vagy húsz éve ismertem meg személyesen, nevét pedig még régebben, már egyetemista koromban felfigyeltem gondos helytörténeti dolgozataira. Egyik monográfiája ma is itt van a polcon, mögöttem.
Valami kiadóban futottunk össze, figyeltük egymást kicsit, elmentünk sörözni párszor, elég jót diskuráltunk, látván, hogy érdekel az ilyesmi, mesélt családjáról, mely igen színes, sváb, szerb, görög, mindenféle egyéb származék akad felmenői közt.
Nem lettünk jóba aztán, évekig nem láttam, nem is hallottam felőle, míg föl nem tűnt neve a szélsőjobboldali orgánumok hasábjain, melyeket azóta is ellát gyűlölettel bélelt közleményeivel.
Nem idegen tőle sem a származás szerinti különböztetés, tán visszafogottabb e téren, mint tollforgató elvbarátainak többsége, de azért ott van a csapatban ő is, az efféle műhelyekben elvárt minimumot hozza mindig.
Nem kívántam szóba elegyedni vele, köszönteni sem, elfordultam, és azon tűnődtem, miért szigorúbb az ember az iskolázott rasszistával, mint a neveletlennel.
De mielőtt valami eredményre jutottam volna, váratlanul fölállt, odajött hozzám, és köszönésre nyújtotta jobbját, melyet megszorítottam.
– Szerbusz. Nem ülsz le kicsit hozzám? – mondta láthatóan zavartan és szomorúan. Fogtam poharamat, és letelepedtem asztalához.
Két percig némán néztük egymást.
– Kihűl a rizses hús – hívtam fel végül figyelmét egy valós veszélyre. Erre kifakadt váratlanul:
– Ti is loptok!
Kicsit meghökkentem, de nagyon azért nem.
– Először is: én nem vagyok mi. Én én vagyok. Másodszor szomorú, hogy lopás esik mindenütt, hogy e tekintetben már rég megvalósult a nagykoalíció. Én ez ellen tenni nem tudok, én csak utálkozni, undorodni, és nagyon szomorúnak lenni tudok már. De én a lopást nem vezetem vissza származásbéli sajátosságokra, aminthogy semmi más vélt vagy valós emberi gyarlóságot sem magyarázok azzal. Ez a különbség miközöttünk. És ez a különbség nagy, nagyon nagy. Miközöttünk nem árok van, pajtás, de bizony szakadék.
– Ne beszélj így… Tudod, hogy én…
– Egy a tábor, egy a zászló, pajtás… Nem olvastam tőled soha olyas közleményt, mely a saját lapodban megjelent gyalázatos írások ellen szólalt volna föl. Te ti vagy.
– Ti nem értitek ezt…
– Megint ti-zel. De én nem is akarom érteni.
– Nem érted…
– Nem értem. Beszéljünk másról. Nőkről. Családról. Emlékszem, volt egy gyönyörű lányod. Egyszer bejött a kiadóba…
– Hát ez az – sóhajtott föl -, hát ez az. Ezt akartam neked elmondani éppen. Nem tudom, miért. Miért épp neked. Nem tudom. Mindegy.
Megint sóhajtott, előszedte táskáját, és egy fényképet vett ki belőle. Odaadta, néztem. A képen egy gyönyörű lány állott, rövidnadrágban, bakancsban, állig fegyverben: derékszíján pisztolytáska, gránátok, s egyéb titokzatos harci kegyszerek fityegtek, kezében jókora géppisztoly szegeződött a fotómasinára.
– Nocsak. Ez a lányod? Szépen kikupált…
– A lányom. Egyetlen lányom… Egyetlen édes lányom… Azt hiszem, soha nem figyeltem rá igazán… Mikor meg észbe kaptam, akkor már késő volt. Nem tudta megbocsátani, hogy szétmentünk Judittal. Tizenhét éves volt akkor. Soha nem bocsátott meg nekem. De azt nem hittem volna, hogy ilyen büntetést eszel ki… Talán emlékszel még, hogy mindig érzéke volt a nyelvekhez, nyelvszakokra is járt az egyetemen, már nem is tudom, milyenekre, huszonévesen beszélt már vagy hat-nyolc nyelvet. Egyebek között tanulni kezdett héberül is. Abba aztán egész komolyan beledolgozta magát. Egyre többet járt ki Izraelbe, végül föl is szedett egy zsidó fiút, de nem akármilyet, hanem feketét…
– Ha lúd, legyen kövér…
– Templomba járt minden péntek este. Rákapott a kóser kosztra. Aztán egyszer csak áttért a zsidó hitre egészen. Hivatalosan. Olyan zsidó lett a lányom, hogy a Theodor Herzl az elbújhat mellette… Végül alijázott, két éve már, hogy nem is látogatott haza, belépett a legharciasabb kibucba, és most itt van, nézd, így járkál, állig fegyverben, és rendszabályozza az arabokat…
Egészen megsajnáltam, próbáltam vigasztalni:
– Nézz oda, pajtás, annyi vér keveredik tebenned is, hát legalább most már van egy zsidó is a családban…
– Azért ez nekem… nem vicc.
– Miért mesélted el?
Megvonta vállát.
– Írjam meg?
– Tőlem – vonta vállát újra -, csak anynyi kollegialitás legyen benned, hogy a koordinátáimat elkened kicsit. Tudod, nem szeretném, ha rám ismernének a lapnál…
– Igyekszem, és meg van véve, köszönöm – mondtam. Elbúcsúztam tőle, és mentem. Az utcáról még láttam az üvegen át, amint búsan nekilát a rizses húsnak, ami már alighanem teljesen kihűlt.
