„Izraelnek vége, ha nem születik megállapodás a két állam, Izrael mellett Palesztina létrehozásáról” – jelentette ki az izraeli miniszterelnök. „Szíriának egyelőre nincs helye a békefolyamatban” – közölte az amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó.
Néhány nappal az annapolisi közel-keleti békekonferencia után a BBC elemzője megállapította: a konfiguráció lényegében semmit sem változott, de most már teljesíteni is kellene, a szándék erre megvan.
Kis híján elsikkadt egy évforduló is: hatvan éve, 1947. november 29-én hozta meg az ENSZ Közgyűlése 181-es számú határozatát, amely Palesztina felosztásáról, egy izraeli és egy palesztin állam létrehozásáról határozott. A testület a határozatot 33 szavazattal 13 ellenében hozta meg, tízen (közöttük Nagy-Britannia) tartózkodtak. A határozat nyomán teljes erővel robbant ki az arab-izraeli háborúk és konfliktusok sorozata.
Az évfordulóról nem feledkezett meg a Gázai övezetben hatalmat gyakorló Hamasz, felszólította az ENSZ-t, hogy vonja vissza a döntést, mert „nem szégyen a hibát kijavítani”. A Hamasz szerint Palesztina arab és muszlim terület, amely a Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjed. (A Hamaszról vagy a Gázai övezetről, a terület jövőjéről nem beszéltek Annapolisban.)
Nagy figyelmet keltett azonban Ehud Olmert izraeli kormányfő interjúja a Haarec című lapban. Olmert szerint „ha összeomlik a két-állam megoldás és dél-afrikai jellegű harcot kell vívni az egyenlő szavazati jogokért (a palesztinokkal), akkor Izrael Államnak vége”.
Olmert kijelentésének több rétege is van. Ha Izrael ragaszkodik a megszállt területekhez, nem számolja fel a határain túli településeit, akkor olyan helyzetbe kerül, mint az egykori dél-afrikai apartheid rendszer. Ha pedig teljes jogú állampolgárokként integrálja az eddig megszállt területek palesztinjait – vagy korlátlanul visszafogadja a menekülteket -, akkor rövid idő alatt kisebbségbe kerül saját hazájában. A palesztin népesség növekedési üteme csaknem a duplája az izraelinek.
Ehud Olmert felidézte, hogy négy évvel ezelőtt egy interjúban ugyanezt már elmondta, és ezzel indokolta azt is, hogy Izraelnek ki kell vonulnia a megszállt területek zöméről. Ha pedig a „dél-afrikai módszerhez” ragaszkodna, akkor az Egyesült Államokban lévő zsidó szervezetek esnének neki Izraelnek először: nem támogathatnak olyan államot, amely nem a demokrácia híve és nem ad egyenlő szavazati jogot polgárainak.
Annapolisban az izraeliek és a palesztinok megállapodtak abban, hogy ezentúl kéthetente találkoznak, a „bíró” pedig az Egyesült Államok lesz: egyik fél sem nyilatkozhat felelőtlenül. James Jones nyugalmazott tábornokot, a NATO európai haderőinek volt főparancsnokát nevezte ki biztonsági koordinátornak. Jones kinevezést Izraelben hűvösen fogadták: úgy vélik, a tábornok inkább tőlük vár engedményeket és kockázatvállalást.
Meglepetést okozott Stephen Hadley amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó kijelentése, miszerint a terrorizmust támogató Szíriának egyelőre nincs helye a békefolyamatban. Hadley szavait úgy értelmezik, hogy az Egyesült Államok ki akar zárni minden zavaró elemet – Golán-fennsík, arab presztízs-ügyek – a palesztinok és Izrael párbeszédéből. Washington arra szorítaná Izraelt és a palesztinokat, hogy mielőbb állapodjanak meg az elemi kérdésekben: Jeruzsálemről, a határokról, a menekültek, a zsidó telepek sorsáról és a vízelosztás módjáról, a többi már jönne magától, Bush elnök szerint a reményteljes kezdet után akár már 2008 végén. A Haarec által közölt felmérés szerint azonban az izraelieknek csak 17 százaléka gondolja úgy, hogy Annapolis siker volt, 42 százalék inkább kudarcnak tartja.
(MH)
