M. J. Akbar: „Nem gazdagodhatsz meg azon a napon, amelyen gyilkolsz. A Korán azt mondja: ne ölj. Mert megölni egy embert olyan, mint kiirtani egy egész közösséget, illetve megmenteni egy embert a haláltól egyenlő egy egész közösség megmentésével” Fotó: Kertész Gábor Az indiai M. J. Akbar a delhi székhelyű The Asian Age és a Deccan Chronicle című napilapok alapító-főszerkesztője, volt parlamenti képviselő és nemzetközileg elismert író. Művei, mint az első indiai miniszterelnök, Nehru életrajza, vagy a kasmíri viszályt, az iszlám és a kereszténység konfliktusát elemző írásai olyan rajongót is megnyertek, mint a Nobel-békedíjas Henry Kissinger. Legutóbbi könyve, a Vértestvérek című indiai családregény százötven éven és három generáción keresztül vezeti kézen fogva az olvasót. A történet kulcsfigurája egy fiú, az író nagyapja, aki hinduból muszlimmá lett. A regény valódi főszereplője azonban India és a begyógyíthatatlan sebet ejtő kettészakadás, az önálló muszlim állam, Pakisztán létrejötte. A magyarországi könyvpremier alkalmából Budapestre látogató író a Gerbeaud cukrászdában meggyes pite, almás rétes és flódni fölött mesélt arról, hogy számára a világ legtermészetesebb eseménye volt, amikor indiai kiadójától telefonhívást kapott: könyve megjelenik Budapesten.
– Egy cseppet sem csodálkozott, hogy a Vértestvéreket magyar nyelven publikálják?
– Boldog voltam, de nem ért váratlanul. Hittem ugyanis abban, hogy ha a Vértestvérek bárhol értő szívre talál, az éppen Dél- vagy Kelet-Közép-Európa lesz. És lám, szinte egyszerre mutatják be a könyvet Olaszországban és Magyarországon. Tudtam, hogy a magyar nép tisztában van az érzelmek hatalmával. És ami még fontosabb, ki is meri mutatni azt, amit érez. Az ember, aki fél az emócióktól, tulajdonképpen saját magától fél, és szüntelenül lélektani fátyol mögé bújik. Ez azonban veszélyes fátyol. Mert viselője nem a világ, hanem saját maga elől rejtőzködik. Az ilyen ember rendszerint azzal védi magát, hogy gúnyból és szatírából kovácsol előnyt. Az ilyen ember hajlamos arra, hogy a felsőbbrendűség bélyegét viselje magán. Másrészt azért sem ért váratlanul a magyar kiadás, mert mindig is úgy éreztem, hogy a magyarok és az indiaiak között erősebb kötelék van, mint gondolnánk. Nézze csak meg, hogy esszük most a süteményeket! Éppen úgy, mint Indiában: megosztjuk, amink van. Öntudatlanul. Mindent elárul egy kultúráról az, ahogyan a népe az ételhez viszonyul. A közép-ázsiai vagy akár az iszlám hozzáállása az ételhez teljes egészében az egyenlőségről szól. Az asztal az egyenlőség szimbóluma. Akármilyen kevés is van, megosztod. E nélkül nincs testvériség. Magányos dicsőséged persze még lehet. Mint vezető, kifejleszthetsz egy briliáns puskát vagy akár egy még zseniálisabb nukleáris rakétát. De emberi társadalmat soha.
– A könyvhöz saját családja, élete és emlékei szolgáltattak alapot és ihletet, mégis, hol az a bűvös határ a képzelet és a valóság között?
– A regény alapja tulajdonképpen a családom története. Gyakran kérdezik tőlem: akkor ez most fikció vagy valóság? Azt szoktam válaszolni, hogy nem tudom. Én csak azt tudom, hogy ez az igazság. Az igazsághoz vezető út már kommunikációs kérdés. Számomra a fikció szerencsésebb választás, mint a valóság. A valóság ugyanis rendezetlen. A tények kuszák. Totál káosz. A fikció nem az. A fikció nem más, mint az agyunk által tökéletesített valóság. Éppen ezért a fikció az alapvető igazság. Nem a naplómat írom, ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy pusztán önnön vágyaim kielégítésére szorítkozzak. Nekem az olvasó érdekeit kell szem előtt tartanom, vagyis nem lehetek sem unalmas, sem zavaros. A tények túltengése pedig zűrzavarhoz vezet. Az írás ideális esetben a mondanivalód esszenciája. Úgy is mondhatnám, hogy a tények halmaza olyan, mint egy búzatábla. Az írás pedig a kenyérsütés. Ez az újraalkotás gyönyörű folyamata. Az írás épp így működik. Veszed a lényegi igazságot, és a valóság fölé emeled. Erre való a könyv. Az írásban nem létezik nagyobb erény, mint az egyszerűség, vagyis ha ragaszkodsz a történeted velejéhez. S az üzenet? Abban nem hiszek. Az mindig gyanús. Szentbeszédtől, prédikációtól bűzlik.
– Miért írta meg mégis a nagyapja, apja történetét?
– Soha nem született volna meg ez a könyv, ha nem hittem volna abban, hogy a történet metafora, méghozzá az emberi együttéléséé. Ebben a pillanatban az indiai muszlimok közössége ostrom alatt áll. Szerettem volna megvizsgálni, hogyan reagálunk ebben a helyzetben. Hogy a gyengeségeink és gyarlóságaink ellenére vajon hogyan tudunk mégis együtt létezni. Elvesztjük-e az emberségüket, és vajon a félelem hatására agresszív fenevadakká válunk-e? Arra kellett rájönnöm, hogy noha csakis az igazságot írom le, maga az igazság is változik. Három generáció elég volt ahhoz, hogy ez megtörténjen. Mire a nagyapám problémája elért az apámhoz, majd hozzám, egészen más megvilágításba került. A történelem megváltoztatja az igazságot. S bár a víz méreggé alakult, én ennek ellenére mégis hiszek abban, hogy az emberiség képes kiirtani a mérget.
– A könyvben a hindu-muszlim konfliktus azonban túlmutat önmagán, hiszen lehetne akár zsidó-keresztény, katolikus-protestáns, tamil-szingaléz, portugál-inka, fehér-fekete vagy fehér-vörös ellentét is.
– Ez a lényeg. Mindenki harcol a tudatába fészkelődött démonokkal. Megvan bennünk az a különös képesség, hogy előszeretettel misztifikáljuk a kis közösségeket. Mert nem logikus, hogy léteznek. Honnan van bátorságuk a túléléshez? Együtt élünk a világban. Az egyik muszlim, a másik katolikus, a harmadik protestáns, török vagy emigráns. Mindegy. Ha megnézzük a földgolyón dúló valamennyi viszályt, rá kell jöjjünk, egyetlen opciónk maradt: az emberség. Éppen ez az, amit a legjobban csodáltam a nagyapámban. A halál árnyékában született, éhínség idején. De nem hagyta, hogy beteljesedjen a végzete, azaz, hogy a balsorsa gyűlöletbe kergesse őt. Más utat választott: alkotó lett. Egy közösséget, egy falvat, egy egész társadalmat hozott létre. Rájött, hogy a konfliktus nem vezet sehová, mert a gyűlölet rossz megoldás. És nem a morális tényező miatt. Hanem azért, mert ha szívből gyűlölsz valakit, először úgyis saját magadat pusztítod el. A gyűlölet ezerszer több energiát igényel, mint a szeretet. A gyűlölet kifáraszt. Impotenssé tesz. A szerelem épp ellenkezőleg. Potenssé. Ezért születnek gyerekeink.
– Gondol néha arra, mi lett volna önnel és a családjával, ha a nagyapja annak idején nem tér át hinduból a muszlim hitre?
– Úgy gondolok az életünkre, mint egy hullócsillagra. Nem tudhatjuk, merre tart, mert megy a maga útján. Függetlenül attól, honnan ered.
– És a legújabb, a negyedik generáció? A gyerekeié?
– A dolgok a lehető legjobb irányban változnak, s ezt úgy hívják: józan ész. Nagyon is racionális oka van annak, hogy a hindu-muszlim viszály lecsendesülőben van Indiában. Az emberek rájöttek, hogy a konfliktus nem járhat együtt gazdasági növekedéssel. Nem gazdagodhatsz meg azon a napon, amelyen gyilkolsz. A Korán azt mondja: ne ölj. Mert megölni egy embert olyan, mint kiirtani egy egész közösséget, illetve megmenteni egy embert a haláltól egyenlő egy egész közösség megmentésével. A muszlimok nem angyalok. A katolikusok sem, a hinduk sem, és a magyarok sem. Senki nem az. Ha angyalok volnánk, akkor valamennyien a mennyországban üldögélnénk. Csakhogy a mennyországban nincs szükség könyvekre. A könyv ugyanis egyenes következménye annak, hogy réges-régen megkóstoltuk azt a bizonyos almát.
Csikós Virág
