Színház
Itt még ruhában láthatók A lelkek pornográfiájának szereplői (Fotó: T. Ammerpohl)
Amikor belépünk a nézőtérre, a színpadon már fel-alá járkálnak a szereplők.
Ez bemelegítés, egyúttal meditáció is: láthatóan elmélyednek magukban, és ezzel fölkészülnek az előadásra. Aztán őrült módon rohanni kezdenek, csaknem nekicsapódnak a falnak meg egymásnak, majd hihetetlen tempóban fordulnak, és közben kezdik eldobálni a ruhadarabjaikat. Végül anyaszült meztelenül nyargalásznak előttünk, közszemlére teszik testi hiányosságaikat és erényeiket, tulajdonképpen totálisan kiszolgáltatottak lesznek a nézőknek. Nem véletlenül A lelkek pornográfiája a Trafóban játszott kanadai előadás címe.
Nincsen összefüggő történet, inkább mozgással, tánccal és szövegtöredékekkel bemutatott etűdökről van szó, melyekben a rendező, író Dave St-Pierre – aki a világhíres Cirque du Soleil társulatának is koreográfusa – kemény, de játékos próbáknak veti alá a színészeit. Fizikai értelemben is alaposan megizzasztja őket, de ennél jóval nagyobb az a lelki megterhelés, amelyet a tabukat döntögető szituációk jelenthetnek.
Van, amikor már-már megalázó helyzetet kell átélniük, máskor inkább nekünk mutatnak jókedvűen fityiszt, bátran kísérleteznek bármivel, polgárpukkasztással, totális sötéttel, véres fekete humorral. Miközben öncélúaknak tűnhetnek – és öncélúak is – bizonyos jelenetek, ebben a produkcióban mégis a színházművészet határait feszegetik.
Arra kérdeznek rá, mi az, ami még megtehető a színpadon, amitől még nem károsodik a színész. Hétköznapi gúnyákban játszanak, a szereplők többször leveszik a ruhájukat és többször felöltöznek.
Valószínűleg túlzottan is beleszerettek a saját bátorságukba és teherbírásukba. Mutatnak valami meglepőt, aztán rendszerint még valami ahhoz hasonlót, ami már nem hökkent meg, sőt esetleg unalmas. A diákos szertelenség, a heves tettvágy nem feltétlenül párosul önkorlátozással, megfelelő ritmusérzékkel. Ha a százötven perces produkció fele ilyen hosszú lenne, ütős, szellemes előadásnak örülhetnénk.
A testi és lelki lemeztelenedésről szól a tel-avivi Beit Lessin Színház Mikve című produkciója is, amit a Vidám Színpadon láthattunk, szintén a Kortárs Drámafesztivál keretében. A mikve rituális fürdő, melyet a vallásos zsidó asszonyok a menopauzájukig havonta látogatnak, hogy megmerítkezzenek és megtisztuljanak. A darabban a fürdő előterében, és akár magában a vízben is eszmét cserélnek halálosan komoly dolgokról, vagy éppen csak diskurálnak, tereferélnek, mint mondjuk a fodrásznál.
Hadar Galron 2004-ben bemutatott darabja óriási siker, már több mint ötszázszor játszották. Olyan, mint egy sorstragédia és egy könnyed, trécselős bulvárvígjáték furcsa keveréke. Van benne rejtélyes halál, csaknem bekövetkező végzet. De ami ezeknél is fontosabb, középpontba kerül a tradíció, a feltétlenül megőrzendő hagyomány és a kor követelményei közötti riasztó ellentét.
Ebben a produkcióban is pőrére vetkőzik mindenki, ha nem is testi értelemben, de kifordul önmagából, leveti társadalmi álarcát, kimutatja a foga fehérét.
A szintén összeszokott társulat tagjai remekül eljátsszák, hogy akár szemmel is ölni tudnának, hogy bárkire gyanakszanak, aki él, hogy tulajdonképpen kibírhatatlan a létezés, de ezt a lezsernek mutatott, felszínes, rutinossá váló érintkezéssel leplezni próbáljuk. Hogy ez gyakran mennyire nem sikerül, azt dörgöli az orrunk alá a Mikve fanyar humorú előadása.
Dave St-Pierre: A lelkek
pornográfiája
Hadar Galron: Mikve
Kortárs Drámafesztivál
Trafó, Vidám Színpad
Bóta Gábor
