Az Echo Televízió képernyőjén a Magyar Gárda-avatást műsorvezető Pörzse Sándor beszélget Csurka Istvánnal. Az izraeliek plazákat, irodaházakat és lakóparkokat építenek Budapesten, de ez utóbbiak „töltöttsége”, mondja Pörzse Sándor, csak negyvenszázalékos. Miért? Kikre vár a maradék 60 százalék? Kik fognak ide beözönleni, minket innen kiszorítani? Hát mi lesz itt, Pista bácsi?
Pista bácsi sokatmondóan mosolyog, de azt mondja, ő nem tudja.
Én tudom.
A Magyar Jelen című folyóirat honlapján egy leleplező riport olvasható arról, hogy a körmendi gyerekgyilkosságot valójában ki követte el. „Magam is meglepődtem, nem akartam először elhinni, mi derült ki” – írja az oknyomozó riporter. Az derült ki, hogy nem a jogerősen elítélt Tánczos Gábor, hanem alighanem izraeli turisták követték el a gyerekgyilkosságot, rituális okokból. A riport párhuzamként megemlíti Tiszaeszlárt.
Első osztályú magyar értelmiségiek, first class rendszerváltók – Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Fekete György – a médiában gondosan nyilvánosságra hozatott levelet írnak az izraeli nagykövet asszonynak, amelyben a Peresz-mondatok kapcsán gyakorlatilag kódolatlanul, vagy inkább: gunyorosnak képzelt, arcátlan álszentséggel antiszemita uszításba kezdenek.
Néhány évvel ezelőtt – amikor még a Zsidó Fesztivál vagy a hanukka ünnepeit merték kivinni a budapesti utcákra -, beiratkoztam egy héber nyelvtanfolyamra. Valami keveset beszélek oroszul, angolul és németül, gondoltam, megismerkedek egy nem finnugor, nem indoeurópai nyelvvel is. Külön is érdekelt, hogy vajon csakugyan megbolondultak-e prédikátor, illetve korai nyelvtörténész eleink, amikor a magyar és a héber nyelv rokonságáról beszéltek? A református prédikátorok egy része olyan alaposan megtanult héberül, hogy egymás közt ezen a nyelven leveleztek, ha diszkrét üzeneteket kívántak váltani. Eljártak a rabbikhoz és tanultak a rabbiktól. A XVIII. század végén pedig a rokon népeket kereső nyelvészek egy része azt írta, megtiszteltetés volna nekünk, ha kiderülne, rokonságban állunk a héber néppel. Mi az egyetemen annak idején azt tanultuk nyelvtörténetből, hogy ezek a „délibábos nyelvész” őseink azért kívánták a magyart a héberrel rokonítani, mert valami elegáns ősökre vágytak.
Amennyire meg tudom ítélni, mi mindig lenéztük a világ összes népét, szólásaink csak negatív konnotációban említenek népneveket. „Becsehelt” – értsd, elvtelenül lefeküdt a hatalomnak. „Csehül áll” – értsd, rosszul. „Lengyelkedik” – vagyis filléres kicsinyességgel kupeckedik. Az angol az „bolond ánglus”, a német az labanc, az olasz digó, a románokkal, szlovákokkal, szerbekkel kapcsolatos fordulatokat idézni sem érdemes. És hát talán nem gondolkoztunk más sémákban a héber nyelvvel kapcsolatban sem. Kivételt képeztek azonban említett prédikátor és nyelvész eleink, persze csak azok, akik vették a fáradságot, hogy megismerjék a zsidó kultúrát, vagy annak azt a kicsike részét, amihez hozzájuthattak. A többség azonban először nem tájékozódott, hanem ítélkezett, és azután sem tájékozódott.
Szeretnék arról beszámolni, hogy ezen a nyelvtanfolyamon (és pár éve még a fesztivál utcai programjain is) egészen másféle benyomást szereztem, másféle attitűddel találkoztam. Talán prédikátor és ősetimológus eleinknek gondolkozására emlékeztet ez, hiszen ők is tisztelték a zsidó kultúrát és életük szerencséjének tekintették, hogy kapcsolatba kerülhettek vele. Nyereségként könyvelték el a találkozást. Ezeken a tanfolyamokon – ha nem is nagyon sok, de jó néhány nem zsidó fiatal és idősebb ember jelent meg, akiket az érdeklődés hozott ide. Akik nem azért gyötörték magukat a finnugor és indoeurópai nyelvekben szerzett tapasztalatainktól lényegesen különböző héber nyelvvel, mert rokonaik élnek Izraelben, vagy mert esetleg ott akarnak dolgozni, hanem azért, mert vonzotta őket a zsidó kultúra. Én azt képzeltem magamról, hogy némiképp ismerem a Bibliát, s ebből fakadóan a Biblia népét is, és rá kellett döbbennem, hogy mennyire keveset tudok, és hogy mennyire nagyszerű az, amit megtanulhatok.
Nemcsak lexikális tudásról van szó, talán nem is elsősorban arról, hanem egy életbeállítódásról. Én úgy találtam, ez a kultúra realitásértékelő, örömközpontú, életcentrikus, nem tart kollektivista csodaváró, önhipnotizáló mámorünnepeket és fogékony az öniróniára, talán semmi másra nem fogékony annyira, mint erre. Nem gondolom azt, hogy a héber kultúra tudósa lettem, de azt igenis gondolom, hogy rendkívül nagy ajándékot kaptam az élettől, és sajnálom mindazokat, akik ebben nem részesülhetnek. Mégpedig azért nem részesülhetnek, mert csodaváró, önhipnotizáló mámorukat a gyűlölködés koordinátái között élik át. Ez is közösségképző erő, és némi szorongással regisztrálom ennek az új közösségnek a hazai megerősödését. Ezek a történetek soha nem önmagukban állnak, norwichi Szent Williamstól kezdve, aki egy inasgyerek volt, eltűnt, halálát a zsidókra fogták, jött a vérvád és a kiűzetés (Williams egyébként a mai napig szentje az anglikán egyháznak), az ogyesszai pogromokon át így nyúlik ív, amely a kezdeti antiszemita összekacsintástól ível, hát, tudjuk hova.
Azt nem tudom, ennek a szépen bontakozó ívnek mennyi realitása van ma Magyarországon. De azt tudom, hogy hova vezet ez és hová az a trend. Az egyiket talán egy eléggé ismert héber dallal lehet jelképezni: Hu osze salom bimromáv, jáásze salom alénu”, vagyis aki békét teremt a magasságban, a felhők között, az békét fog nekünk is teremteni. Salom alénu, nekünk és mindenkinek, akiket felemelt ennek a kultúrának a nagyszerűsége. Mindenkinek, aki képes ezt a szót: salom köszönésként mondani, az idézett ének lesz az élet- paramétere, azoknak pedig, akik a hisztériát választották, az a pokol jut, amivé az életet változtatják maguk körül.
Látom a Magyar Gárda soraiban a fiatalokat. Látom az antiszemita jelszavakat skandáló tömegben a lelkes arcú, égőszemű kamaszokat. Nem tudom, hány gyereket, tinédzsert, elkeseredett, csodaváró embert sikerült már bebolondítani, de azt tudom, hogy az utak véglegesen kettéváltak. Van, aki azt mondja, salom, ha zsidó, ha nem, és akármi történik vele az életében, azt emberként fogja átélni. És van, aki mást mond, vagy inkább: mást kiabál, és annak megfelelő életet él majd. Nem tudom, ezek fenyegetnek-e majd bennünket igazi veszéllyel valaha, de azt tudom, hogy saját magukat már most fenyegetik a tönkretett élet veszélyével.
Hát ez lesz, édes Pista bácsi. Támadhat ifjú seregetek, és biztosan lesz, akinek tönkreteszitek az életét. És hogy is mondogatták prédikátor felmenőink? A ti lelketek rajta.
A szerző a Köznevelés főszerkesztője
