Vaskohóban edzett nép
A Bibliában beszédes néven szerepel Egyiptom: Micrajim, azaz Nyomorgató. Másutt találóan „vaskohónak” is nevezi a Biblia a Nílus-parti országot, ahol a zsidó nép fogságának mintegy négyszáz éve alatt nem mindennapos megpróbáltatásokat állt ki. A Szentírás ugyanakkor alig néhány mondattal jellemzi csak ezt a hosszú és fontos időszakot, s egyelőre az Egyiptomban előkerült történeti források sem sokkal beszédesebbek.
II. Ramszesz szobra az egyiptomi Luxorban
Az egyiptomiaknak a legkorábbi időktől fogva volt kapcsolatuk a nomádokkal. Már az első dinasztia idején is óvniuk kellett határaikat a keletről beözönlő pásztorkodó népektől, akiket mágnesként vonzottak a Nílus deltavidékének dús legelői.
A hosszabb-rövidebb ideig itt letelepedő, az egyiptomi civilizációba beilleszkedni nem tudó és nem is akaró „ázsiaiakat” az egyiptomi források amu vagy saszu néven emlegették. A középbirodalmi Szinuhe-történetben a nomád állattartókról ezt a sommás megállapítást olvashatjuk: „Nincs olyan íjász, aki barátkoznék egy Delta-lakóval. Ki ültethetne papirusznádat egy hegyre?” Ez a mondás is jól mutatja, mennyire megvetették az egyiptomiak a nomád állattartó népeket, és – mint az József pátriárka történetéből kiderül – nem is ettek együtt velük, mert utálatos dolognak tartották. Bizonyára nem véletlen, hogy a „klasszikus” antiszemitizmus, vagyis az előítéletes zsidóellenesség éppen abban az országban született meg, amelyhez a legrégebb óta fűzi kapcsolat a zsidó népet.
Rabszolgából államfő
Hogy mikor is kezdődött valójában Izrael népének egyiptomi fogsága, arról megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint már akkor, amikor Ábrahám és Sára a Kanaánban kitört éhség elől ide menekült, és bizonytalan ideig itt tartózkodott. Ábrahám később azt a kinyilatkoztatást kapta, hogy kényszerű egyiptomi tartózkodása előképe volt annak a hosszabb ideig tartó fogságnak, amelyet a tőle származó nép fog elszenvedni: „Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig.” Isten azonban fiának, Izsáknak nem engedte meg, hogy Egyiptomba meneküljön a Kanaánban tomboló éhínség elől. Ábrahám dédunokája, a Jákób és Ráhel gyermekeként született József viszont már csaknem egész életét Egyiptomban töltötte. Igaz, ő sem jószántából.
Mivel a Biblia egyik legszebb és legépületesebb története eléggé közismert, most csak azokat a kapcsolódási pontokat vizsgáljuk meg belőle, amelyek a forrásainkból kibontakozó korabeli egyiptomi valósághoz illeszthetők. A Genezis 39. fejezete szerint Józsefet húsz ezüst sékelért adták el rabszolgának Potifár házához. A rabszolgák áraira vonatkozó dokumentumok alátámasztják, hogy a második évezred első felében valóban ez volt egy rabszolga átlagos ára. A zsidó ifjút Potifár a héber szöveg szerint „háza fölé” (al-bétó) rendelte. Egy Brooklynban őrzött egyiptomi papirusz – a középbirodalom időszakából – tucatnyi férfi és női nevet sorol fel, egy birtok sémi származású rabszolgáit és azok beosztását. Ebben is szerepel a „ház fölött (álló)” (hry-pr) kifejezés is, amelynek pontos és szó szerinti megfelelője található a héber szövegben. De legalább ennyire érdekesek a József történetében szereplő egyiptomi nevek is: Potifár, József gazdája; Aszenet, József felesége; Potifera, József apósa; és Cofnáth-Paneákh, József egyiptomi neve, amit a fáraótól kapott. Az első két név jelentése: „akit Ré adott”, az Újbirodalom idején vált igazán gyakorivá. Sokáig úgy vélték, hogy az Aszenet név is egy pogány istenség nevéből eredeztethető, de Kitchen bebizonyította, hogy az egy középbirodalmi névalak, melynek jelentése: „aki hozzád tartozik”. A Cofnáth-Paneákh ugyancsak a tekintélyes egyiptológus, Kitchen véleménye szerint azt jelenti: „akit úgy hívnak ip-ankh [aki ismeri az életet]”. Ez a névalak is előfordul a középbirodalomtól kezdve, a cofnát („akit úgy hívnak”) pedig kifejezetten sémita származású idegenek nevében gyakori elem.
A fáraó nevét egyébként sem József, sem a Kivonulás történeteiben nem említi a Biblia. Egyiptológusok egybehangzóan állítják, hogy a fáraó név (átírásban: pr 3, melynek jelentése: „nagy ház”) ugyan megjelenik már az Óbirodalom idején is, de önálló címmé csak a XVIII. dinasztia idején (vagyis az Újbirodalomban, Mózes korában) válik. (Az időrendi kérdésekhez lásd táblázatunkat.) A fáraó tisztségnév különösen a Ramszesz-dinasztia idején örvendett népszerűségnek: ekkoriban önállóan használták a dokumentumokban. Az i. e. 10. századtól azután megint nevekhez kapcsolódik a fáraó cím használata – a Biblia ezt is hűen tükrözi, gondoljunk csak Sesonk (Sisák), Nékó vagy Hofra fáraók nevére, akik valamennyien az izraelita királyság idejében működtek.
Akik elfelejtették Józsefet
József, akit a közelebbről meg nem nevezett fáraó második emberré tett országában – tisztségének pontos címéről és annak jelentéséről máig vitatkoznak a tudósok – ügyes gazdaságpolitikájával Alsó- és Felső-Egyiptom egész földjét a fáraó birtokává tette. Ennek a jótéteménynek következtében talán a tizenkét törzs fiainak is némileg jobban mehetett a sora Egyiptomban. Erre utalhat a lélekszámban és vagyonban is végbemenő hatalmas gyarapodásuk, amely már az egyiptomiakat is rémületbe ejtette. „Ímé az Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb nálunknál” – mondta a fáraó a Kivonulás előtt.
Ám az Exodus könyvének első fejezetében szerepel egy mondat, mely szerint József tettei idővel feledésbe merültek. Hihető az az elképzelés, hogy „József elfelejtése” egy olyan dinasztiaváltásnak volt köszönhető, amelynek során nemcsak az uralkodóház, hanem az egyiptomi történeti hagyomány láncolatában is szakadás következett be. Erre a legkézenfekvőbb lehetőségnek az úgynevezett hükszósz uralomváltás kínálkozik. A Második Átmeneti Korban (i. e. 1670 táján) egy görögösen Tutimaiosznak nevezett király (az egykorú források Dzsednoferré Dudimosze királya) foglalta el a trónt. Egy korabeli egyiptomi felirat így jellemzi őt: „Uralkodása alatt nem tudom mi módon, ránk viharzott az isten, és váratlanul kelet felől ismeretlen fajtájú emberek nagy bátorságra kapván, országunk ellen hadba indultak, és harc nélkül, egyetlen rohammal könnyedén elfoglalták, az ország uralkodóit leverték, majd városait vadul felégették, az istenek szentélyeit lerombolták, az ország lakóival a legellenségesebb módon viselkedtek, egyeseket lemészároltak, mások gyermekeit és asszonyait rabszolgaságra hurcolták.” A thébai uralkodó, Kamose egy évszázaddal későbbi feliratai is úgy említik a hükszószokat, mint „ázsiaiak”-at, akik egy „szíriai főnök” vezetésével „lerohanták Egyiptomot”. A görögösen „hükszósz”-nak, egyiptomiul hekau-haszutnak nevezett új dinasztia nevének jelentése „az idegen föld királyai” vagy „a puszták fejedelmei”. A nemrégiben előkerült régészeti adatok alapján ma már nyugodtan kijelenthetjük azt, amit régebben csak sejtettünk: a hükszószok a héberrel rokon nyugati-sémi nyelvet beszélő nomád hurriták voltak.
A hükszószokat I. Ahmose fáraónak, a XVIII. (egyben első újbirodalmi) dinasztia alapítójának sikerült kiűznie Egyiptomból. Ahmose lerombolta fővárosukat, Avariszt, majd a soron következő fáraók meghódították Saruhen városát (Gáza mellett), és megtörték a kanaáni föderáció erejét Megiddó, Hacór és Kedes bevételével. III. Tutmózisz (Thotmesz) kiterjesztette Egyiptom uralmát a Közel-Kelet nyugati felére, egészen az Eufrátesz folyóig, vagyis arra a térségre, amit Isten Ábrahám leszármazottainak ígért meg. Az egyiptomi befolyás azonban nem jelenthetett tartós és folyamatos megszállást, hiszen Merneptah fáraó i. e. 1209-ben hadjáratot vezetett „Retenu földje” (Kanaán) ellen, amelynek során – a későbbi Júdeai-dombság területén – „Izrael népét” is ostrom alá vette. A zsidók tehát ekkorra már nemhogy megkezdték az Ígéret Földjének elfoglalását, de tartósan letelepedett, földművelő életet éltek az ország központi részén.
A hükszószok kiűzése után – ugyancsak az Exodus első fejezete alapján – még nehezebb helyzetbe kerültek Izrael fiai, mint a velük szemben cseppet sem barátságos „pásztorkirályok” uralma alatt. Az új fáraó tömören így jellemzi a helyzetet: „Íme az Izráel fiainak népe több, és hatalmasabb nálunknál. Nosza, bánjunk okosan vele, hogy el ne sokasodjék és az ne legyen, hogy ha háború támad, ő is ellenségünkhöz adja magát és ellenünk harcoljon és az országból kimenjen.” Az az aggodalom, hogy az országot elhagyó zsidók tömegei majd az Egyiptom ellen harcolókkal kötnek koalíciót, igen érthető a hükszószok kiűzése után. Az Újbirodalom időszakából származó egyiptomi források is megerősítik azt a képet, hogy az ország telis-tele volt sémi nevet viselő lakosokkal, akik még a távoli Thébában is jelentős számban mutathatók ki.
A Biblia szerint a zsidók kényszermunkásként elsősorban vályogvetéssel foglalkoztak. III. Ramszesz vezírjének, Rekhmirének sírján ennek is fellelhetjük képi ábrázolását: a sémita hadifoglyok – akiket tízezerszámra ejtettek ebben az időben – vályogvetőként dolgoznak építkezéseken. Az elnyomatás legvégső fázisában az egyiptomiak megkettőzték a napi kvótát, sőt még szalmát sem adtak a vályoghoz. Életszerűen illusztrálja ezt a helyzetet a 4. számú Anasztaszi-papirusz, amelyben egy munkafelügyelő így panaszkodik: „Kenkenentóba vagyok kihelyezve, felszerelés nélkül, és sem munkások nincsenek a vályogvetéshez, sem szalma a környéken.” Manfred Bietak osztrák régész kutatásai igazolták, hogy a XVIII. dinasztia idejében hatalmas arányú építkezések folytak a Nílus keleti deltájában, Avariszban és a Bibliában is említett Pithom, illetve Per-Ramszesz környékén. Az egyiptomiak erődöket építtettek és templomokat is újíttattak fel a térségben. A Louvre-ban őrzött papirusztekercsből pedig az is kiderül, hogy az egyiptomiak időnként rendkívüli szünnapokat engedélyeztek a kényszermunkásoknak, vallási célokból. Deir el-Medineh lakosai például engedélyt kaptak arra, hogy „áldozhassanak isteneiknek”. Így tehát Mózes kérése a fáraóhoz: „Bocsásd el az én népemet, hogy ünnepet üljenek nékem a pusztában” – egyáltalán nem számított rendkívülinek.
De mikor is ment végbe a Kivonulás?
Ez a kérdés a tudósokat és a laikusokat egyaránt régóta foglalkoztatja. A legtöbb népszerűsítő és tudományos könyvben is tényként tálalják, hogy a Kivonulás II. Ramszesz fáraó alatt (i. e. 1279-1213) történt. Csakhogy a Biblia – Királyok első könyve, hatodik fejezet – egyértelműen leszögezi, hogy a Kivonulás és a jeruzsálemi Templom Salamon alatt történt felépítése között négyszáznyolcvan év telt el. Eszerint az Exodusnak valamikor az i. e. 15. század közepe, második harmada táján kellett végbemennie, és nem kétszáz évvel később. (James Jack a 20. század első évtizedeiben asszír források és a Biblia egybevetése alapján az i. e. 1445-ös időpontot javasolta.) Ezzel szintén összhangba hozható Jefte kijelentése a Bírák könyve végén, aki a következőt válaszolja az ammonitáknak, akik felpanaszolták, hogy Izrael fiai elfoglalják földjüket: „Míg Izrael Hesbonban és annak mezővárosaiban, Aroerben és ennek mezővárosaiban és az Arnon mellett való összes városokban háromszáz esztendőn át lakott: miért nem foglaltátok el abban az időben?” Ha Jefte bírói működését az i. e. 1100 körülre tesszük, akkor a 300 évre való hivatkozás megfelel a „korai kivonulás” feltételezhető i. e. 15. századi dátumának.
Itt úszik bele a képbe egy másik történeti probléma: a habiru-kérdés. Az i. e. 14. század második feléből fennmaradt úgynevezett Amarna-levelekben (a Ramesszida fáraók és különböző királyságok, illetve kanaáni városállamok vezetőinek levelezésében) szinte mindenütt szó esik a habirunak (vagyis hébernek) nevezett népességről, akik pusztítják, fosztogatják Kanaán városállamait és azok földjét. Az Amarna-levelek keltezése elég biztosnak látszik, így azok, akik nem fogadják el a korai Kivonulás dátumát, természetesen tagadják a zsidó honfoglalók és a habiruk bárminemű kapcsolatát, míg a 15. századi Exodus hívei legalábbis megvizsgálandónak tartják a kérdést. A kanaáni királyok szinte kilátástalannak tartják a habiruk elleni harcot. Bár az Amarna-levelekből kibontakozó háború időben valóban egybeesik a zsidó honfoglalással, mégsem azonosíthatjuk egyértelműen azzal. A habiruk vezetőjét például Abdi-Asirtának hívták, ami annyit jelent: „Astarté szolgája”. Elképzelhetetlen, hogy egy zsidó hadvezér ilyen nevet viseljen! A kérdést tehát egyelőre nyitva kell hagynunk, bízván abban, hogy a régészet előbb-utóbb erre a rejtélyre is megoldást fog találni.
(A szerző történész)
Londonban látható az átkot hozó fáraó arca
Világ körüli útra indult a leghíresebb egyiptomi fáraó: amerikai nagyvárosok után most Londonban látható Tutankhamon arany szarkofágja. A kiállítás szenzációja, hogy a nagyközönség most láthatja először magát a múmiát, amelyet eddig csak tudósok szűk köre vizsgálhatott. Tutankhamon sírját 1922-ben fedezte fel Howard Carter brit archeológus.
Hamar kiderült, hogy a múmia magas rangú királyi vér, aki hirtelen hunyt el, és némi sietséggel temették el, sírját valószínűleg másnak szánták. A sír Luxor közelében, a Királyok Völgyében nyugszik, mintegy 5000 műtárgyat, többek között egy arany arcmaszkot is rejtett. Tutankhamon halálának rejtélye a múmia 1968-as röntgenvizsgálata után tovább mélyült. Akkor a vizsgálatot végző liverpooli kutatók azt gyanították, hogy a fáraót megölték, mivel csonttöredékeket találtak a koponyában, ami erős ütésre utalt.
Tutankhamon átka okozta a hiedelem szerint Lord Carnarvon – Howard Carter expedíciója mecénásának – halálát. Carnarvon 1923-ban halt meg vérmérgezésben és tüdőgyulladásban, melyet egy fertőzött moszkitó csípése okozott. Ám az átok létezésére igen kevés a bizonyíték. Carnarvon halála előtt már évek óta betegeskedett, Carter pedig 65 éves koráig élt, azaz még 17 évet azután, hogy belépett a sírba. Ashraf Selim szerint ugyanakkor a legutóbbi vizsgálat során is történt „néhány furcsa esemény”. „Az áram hirtelen kiment, a CT nem akart elindulni, a csapattagok pedig megbetegedtek. Ha nem lennénk tudósok, hinni kezdenénk a fáraók átkában” – mondja Selim.
Egyiptomi dinasztiák
Archaikus kor (2955-2635) I.-II. dinasztia
Óbirodalom (2635-2155) III.-VI. dinasztia
Első átmeneti kor (2155-2040)
VII.-X. dinasztia – Ábrahám (2166-1991)
Középbirodalom (2040-1785)
XI.-XII. dinasztia – Izsák (2066-1886); Jákób (2006-1859); József (1915-1805)
Második átmeneti kor (1785-1552)
XIII.-XIV. dinasztia, Hükszósz uralom: XV. dinasztia (1652-1544) és XVI. dinasztia (1650-1550)
Thébai dinasztia: XVII. dinasztia (1652-1552)
Újbirodalom (1552-1070)
XVIII. dinasztia (1550-1295) – Kivonulás Mózes vezetésével (1445 k.)
Ramszesz-dinasztia: XIX.-XX. dinasztia (1295-1069)
Harmadik átmeneti kor (1069-656)
XXI.-XXV. dinasztia
Késő kor (664-332) XXI.-XXXI. dinasztia
Ptolemaiosz-kor (332-30)
