Demokráciánk kétségbeejtő állapota miatt lesül az arcomról a bőr. Egy lelkiismeretes kutató – nem mellékesen meggyőződéses pacifista -, Csapody Tamás újságcikke tudatta a közvéleménnyel, hogy a Rákoskeresztúri Köztemetőben, „56-os mártírjaink 301-es parcellájánál – van okunk szégyenkezni. Hőseink sírja mellett, a 298-as parcellában rémtettek elkövetőinek, nemzeti szégyenünk megtestesítőinek van kegyeleti nyughelyük. A „hazáért haltak vértanúhalált” hangzatos feliratú márványtáblán ugyanis népellenes bűncselekményeikért kivégzett tömeggyilkosok nevei is olvashatók, közöttük olyanoké, akik az 1944-es halálmenetben Radnóti Miklóst is meggyilkolták.
Visszaélve valószínűleg jó szándékú emberek tudatlanságával, főként az ugyancsak háborús bűnösként kivégzett, náci pénzen egykor „Zsidóságkutató Intézetet” alapító Bosnyák Zoltán hasonló elveket valló rokonának köszönhetően a kilencvenes évek elején a sírkertben „hőssé rehabilitálták” a gyilkosokat.
Hallottunk erről az ügyről, amikor morális érzékenységünk még friss volt, botrány is kerekedett, aztán szépen napirendre tértünk. Németországban, Franciaországban, Európa bármely demokráciájában egy ilyen leleplezés után vajon micsoda felháborodás támadna? Azaz nem – mert egy erős demokráciában mindez nem történhetett volna meg!
Ideje lenne, hogy olyan országban élhessünk, ahol a közvélemény mértékadói, politikai pártállásukra való tekintet nélkül valahára együtt mondanak ítéletet félmúltunk gaztettei fölött. Ahol a nemzeti szín, és a nemzeti kegyhely bemocskolása bűntett. Ahol nem egynapos szenzáció a felmagasztosult keretlegényekről írott újságcikk.
Szász István
