Hét év szünet után a héten újrakezdődtek az Egyesült Államokban a magas szintű tárgyalások az izraeli-palesztin békekötésről. Az annapolisi konferencia célja nem maga a megállapodás, hanem az 1991-ben Madridban elindított, majd Oslóban részleges megegyezést hozó folyamat felelevenítése és egy új tárgyalási menetrend kialakítása volt. Az alku bonyolultságát jelzi, hogy a főszereplőkön kívül további 48 állam – köztük 16 arab ország – képviseltette magát a rendezvényen.
A sok bába közt nem sok mozgásterük maradt az amúgy is gyenge hazai támogatással rendelkező izraeli és palesztin vezetőknek. A házigazda, George W. Bush igyekezett Bill Clintonhoz hasonlóan bátorítóan megerősíteni Ehud Olmert és Mahmúd Abbász kézfogását, ám kérdés, hogy a baráti gesztusok és bizakodó nyilatkozatok elegendőek lesznek-e ahhoz, hogy elérjék a kitűzött célt, a palesztin állam felállítását 2008 végéig.
Az amerikai kormányzat történelmi helyszínt és történelmi időpontot választott a konferenciához. A Maryland állambeli Annapolisban írták alá 1783-ban a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közti háború lezárásáról szóló békeszerződést. A békekonferenciára pontosan a közel-keleti brit mandátumterület felosztásának 60. évfordulóján került sor. Az 1947. november 29-én meghozott ENSZ-döntés két államra osztotta a Jordántól nyugatra fekvő területet. Ám a döntést a palesztin arab vezetőség azonnal elutasította, és fél évvel később kirobbant az első arab-izraeli háború. A hat évtizeddel ezelőtti döntést 56 állam hozta (33 szavazott Izrael létrehozása mellett, köztük az Egyesült Államok és a Szovjetunió), most Annapolisban szinte ugyanennyi nemzet próbált megoldást találni ugyanarra a problémára.
George W. Bush – elődjétől, Bill Clintontól eltérően – eddig távol tartotta magát attól, hogy személyesen közvetítsen az izraeliek és a palesztinok között. Bush elnöksége alatt egyszer sem járt Izraelben. Azóta, hogy Clinton 2000 nyarán még egy utolsó – sikertelen – kísérletet tett arra, hogy megegyezést hozzon létre az izraeli és a palesztin vezetők között, hét éven keresztül nem került sor amerikai közvetítéssel csúcstalálkozóra a két fél között. Személyes részvételét 2002 júniusában elmondott beszédében ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a palesztinok új, „a terrorizmusban való részvétel miatt nem kompromittált” vezetőket választanak. Bush a közel-keleti rendezést alárendelte a szeptember 11-ei támadás után megindított terrorellenes háború céljainak. Később az amerikaiak az intifádáért és az izraeliek ellen indított terrorhullámért felelős Jasszer Arafat halála után igyekeztek egy „békeútitervet” felállítani, amelyhez megnyerték Ariel Saron támogatását is. Úgy tűnt, hogy Mahmúd Abbász személyében Izrael rugalmasabb partnert talál a megegyezéshez, aki azt ígérte, hogy felszámolja a terrorizmus hátországát, és összegyűjti az illegális fegyvereket a Palesztin Hatóság területén. A volt izraeli kormányfő ezek után saját népével szemben is vállalta a gázai kivonulást, ám betegsége és a terrorizmust nyíltan vállaló Hamasz választási győzelme elsöpörte az éppen csak meginduló békekezdeményezést.
Újabb két év elteltével – elsősorban Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter kitartó fáradozásainak köszönhetően – a felek végre tárgyalóasztalhoz ültek. A The Washington Post értesülése szerint Rice azzal a feltétellel vállalta, hogy még 2008 vége előtt megpróbál tető alá hozni egy izraeli-palesztin megegyezést, ha Bush – aki 14 hónap múlva távozik hivatalából – „teljes mértékben elkötelezett emellett”. Az elnök végül felvállalta a közvetítést, és ennek eredménye lett az annapolisi konferencia. (folytatás)
