Az annapolisi megállapodás után már meg is kezdődtek a tárgyalások az izraeli és a palesztin fél között a békéről és a rendezésről. Ezek két legfőbb irányítója – a némiképp háttérbe húzódó Bush mellett – Ehud Olmert izraeli kormányfő és Mahmúd Abbász palesztin elnök.
A közel-keleti viszállyal foglalkozó politikusok között nagy karriert futott be az a mondás, amely szerint az ember csak az ellenségével köthet békét. Ezt szokták válaszolni azoknak, akik a két fél közti ellenségesség, mi több, gyűlölség mélységét látva reménytelennek minősítenek mindenféle egyezséget.
Nos, Olmert és Abbász nagyon sokáig ellenségek voltak. A mai palesztin elnök 1948-ban gyerekként szüleivel együtt menekült palesztinai otthonukból Damaszkuszba. Felnővén Moszkvában járt egyetemre, doktorátusát pedig a cionizmus témaköréből írta. Dolgozatában az európai neonáci ideológiával egybehangzóan azt állította, hogy a zsidók eltúlozzák a holokauszt tényeit (ő maga a hatmillió áldozat helyett „csak” egymilliót volt hajlandó elfogadni), továbbá azt, hogy a zsidóirtásnak a cionista szervezetek is részesei voltak. (Állításait később visszavonta.)
Olmert szülei a cionizmus radikális áramlatához tartoztak, magának Olmertnek pedig annak idején az arabellenes izraeli jobboldal vezére, Menachem Begin sem volt eléggé eltökélt. Olyannyira nem, hogy amikor Begin az első Camp David-i egyezmény értelmében a knesszet elé terjesztette a Sínai-félszigetről való kivonulás tervét, az ifjú Olmert ellene szavazott. Abbászt ma Gázában árulónak becsmérlik, és ha megteszi megígért engedményeit, ez a sors vár Olmertre is az izraeli szélsőségesek körében. Nekik kettőjüknek kell most békét kötniük.
Kepecs Ferenc
