Nyerges András
Mint ökörszem a pagonyban
Elvett illúziók – Drozdy Győző emlékiratai. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Paksy Zoltán (a 3. részt szerkesztette Káli Csaba). Kossuth Kiadó-Zala Megyei Levéltár, Budapest-Zalaegerszeg, 2007. 469 oldal, 2990 Ft
Drozdy Győző memoárjából annak idején a rendszerváltást követő évek egyik legizgalmasabb (és fájdalmas gyorsasággal kimúlt) lapja, a Világ közölte a besúgó Stolte Lénárdról szóló részletet. A többihez (bánatomra) nem férhettem hozzá, mert az emlékirat a megrendelő Történettudományi Intézetben (áldott legyen a megrendelői buzgalom) hevert a mostani, példásan jegyzetelt, névmutatóval és dokumentumokkal gazdagított kiadásig. S bár néhol tetten érhető a szövegben a hatvanas évek elvárásaihoz való (visszafogott) alkalmazkodás, a mű forrásértékén, élvezhetőségén ez nem változtat. Hogy történelmi hűség memoár és élvezhetőség nem zárja ki egymást, annak jelzéseként hadd idézzem Drozdy stílusának néhány jellegzetes gyöngyszemét. Nála Horthy „tüdőfejű tengerész” (ki hinné, hogy Gábor Andoron kívül más is talált ilyen vitriolos jelzőt a lovastengerészre), „szervezetten szundikáló szociáldemokraták”-ról beszél, ami 1919 őszét illetően telitalálat, csakúgy, mint a „nemzeti hadseregnek csúfolt rabló- és herélőtársaság”. S mert Drozdy (páratlan személyes bátorsággal) így beszélt a parlamentben is, azért tűnik el egy időre Horthyék elől „mint ökörszem a pagonyban”. Írói vénáját jelezné mindez? Belletrisztikai kísérletei bágyadtak és erőltetettek, pompás erudíciója itt mutatkozik meg, a politikai jellemrajzokban. „A kommunisták a múltban illegális búvóhelyeiken olyanok voltak, mint operaénekes a pincében: nem volt akusztikájuk” – vajon ez a gyilkosan precíz, de empátiáról tanúskodó megjegyzés nem pótolja-e a párttörténetnek egy egész fejezetét? „Az 1945-ben kezdődő hőskorszak kisjancsijai, a még meg nem emésztett ideológia haszonélvezői egyszerre mind illegalitásban dolgozó partizánoknak adták ki magukat” – íme még egy, hosszas fejtegetéseket pótló, szarkazmusában is igaz megállapítás.
Drozdy az események formálásában részt vett már 1918/19-ben is, közszereplő volt 1920 után, és az 1945-ben létrejött, torzóként bár, de létező polgári demokráciának is fontos figurája lett. Sajnos, amikorra megbízták emlékiratai elkészítésével, erejéből már csak két rész megírására futotta, pedig az ő tanúságtétele hézagpótlóan fontos metszetét rögzítette volna a kor más szögleteinek is.
Ennek az embernek mindig az agresszív butaság, a népet lenéző pöffeteg gőg, az öngyilkossággal fölérő parasztellenesség volt (társadalmi berendezkedéstől függetlenül) az ellenfele, ebből következik, hogy politikailag szalonképtelen módszereket is mindenkor bevetettek ellene. Csakhogy Drozdy kedélye (ritka erény!) ravaszsággal is párosult. Amikor „Mária Terézia téri lakásán fel akarták robbantani, megvette a Baross utca 4. sz. házban a Gömbös Gyula alatti első emeleti lakást, odaköltözött, és ezt üzente az ébredőknek: – Nos, robbantsatok fel. De most már a vezéretek, Gömbös is repül.” Hasonló csellel játszotta ki 1944-ben a németeket: bujkálás helyett bevonult, mint 59 éves hadapródőrmester, s a fronton pedig (egy ellene szóló feljelentés szerint) „Drozdy a legnagyobb marhaságnak bélyegezte, hogy a magyar hadsereg az oroszok ellen harcol.” Magyarok Vasárnapja című lapját (mint az Új Nemzedék kajánul megírta) 1926 decemberében a belügyminiszter betiltotta, mert egyik cikkében „sírhelyosztásnak nevezte a földbirtokreformot”. Ifjúság című lapjának 1935. október 23-i számából a jezsuita Magyar Kultúra azért pécézett ki egy cikket, mert aszerint „az ősi bibliai mese, örök dicsőségére az embernek, úgy végződött, hogy az ember a tudást és a halált választotta. A cikkíró tudatlanságánál csak vakmerősége nagyobb, amikor az emberiség közmegegyezésével ellentétben az ember örök dicsőségének könyveli el, hogy a tudást (értsd alatta a bűnt) választotta. A főszerkesztő Drozdy Győzőnek ezért felelnie kell!” Ő az, aki Mindszentyvel annak az 1945-ös földosztásról vallott véleménye miatt nem tud közös platformra jutni, a bíboros ugyanis „elképesztő csökönyösséggel a földnek 5000 holdig való visszaadását követelte”. Rácsodálkozik viszont (már amíg módjában áll) arra, hogy „Rákosi szép, sovén, magyar lelke nem ismer nagyobb boldogságot, mint hogy a földkérdésben a nemzet többségének álláspontját teszi magáévá.” Mégis Drozdy a vörös posztó a kommunista képviselők szemében, az extra-tudatlan Kossa István például kijelenti, hogy „talpnyalója volt Gömbösnek, s mikor a szennyes hullámok összecsaptak a feje fölött, kimenekült Amerikába”. Kossa pechjére tudható, hogy mit művelt Drozdy Amerikában, hiszen a Szózat című fajvédő orgánum felháborodva számolt be a New York-i Central Operában mondott beszédéről: „A numerus clausus volt a törvény, amely miatt pirulnia kell a külföldön a tisztességes magyar embernek. Ebben a törvényben kulminál az ún. keresztény kurzus. Magyarországon évek óta dolgozik egy elszánt terrorista társaság, akik megbontják a nemzet egységét, s akiktől minden magyar ember utálattal fordul el, akik mesterségesen csinálják az antiszemitizmust. Ez a kurzus becstelenségével a világ megvetését vívta ki.” Drozdy vegzálását Révai József így sürgeti a Szabad Nép 1946. március 10-i számában: „Hányszor hallottuk már, hogy a kisgazdapárt vezetősége Nagy Vince, Vér Imre és a harmadik parlamenti „hős”, Drozdy Győző kizárására készül. Nem lett belőle semmi.” Aztán persze lett, s ahogy a fehér kurzus többször megpróbálta Drozdyt a mandátumától megfosztani (nem sikerült), 1947-ben ez is meglett. Hogy 1947 áprilisában Drozdy perdöntő tanúvallomást tesz a 68 orgoványi gyilkos perében, éppúgy nem íratik a javára, mint a zsidótörvények ellen vagy Bajcsy-Zsilinszky megmentéséért folytatott akciói. Följegyzi, hogy „az 1945-ös országgyűlésen ujjal mutattak rám az új kollégák. Nézzétek, ez az, aki nem akar magának semmi bónét”, azaz nem kér semmiféle stallumot, mégis túlzás, hogy egyetlen jutalma a Magyar életrajzi lexikon pótkötetében így fest: „politikai munkássága elismeréséül nyugdíjban részesült”.
Persze, aligha voltak illúziói megítélése felől. A fehérterror vezérpublicistája, Lendvai István „féregtani jelenségnek” nevezte (A Nép, 1922. december 16.), az 1930-as Magyar társadalmi lexikon pedig mint nemlétezőről, hallgatott róla. Ez az őszintén szerény ember, ha dicsekszik, azt is így teszi: „ki a fene emlékeznék meg rólam, ha magam nem írnám, hogy a legnagyobb felfordulásokat 1920-1947 között népgyűléseken és a parlamentben ennek a memoárnak az írója okozta”. Csalódást a könyv (eltérően más emlékiratoktól) nem akkor okozott, amikor torzított a valóságon – ilyesmin nemigen kaptam rajta. Azzal vált egy pillanatra kiábrándítóvá, ahogy a honi politikai morál hű tükreként viselkedett. Inszinuációja szerint Katona Jenő „Imrédyt nyaldosta körül, s a nyilasokkal volt szemező viszonyban”. Ennek tudniillik épp az ellenkezője igaz, de nem is ez a szomorú az egészben. Sokkal inkább, hogy Drozdy eljárása szinte pandanja annak a gyalázatnak, amit vele művel Az igazi szociáldemokrácia című könyv, melynek írója, Gábor Róbert őt nevezi ÁVH-s ügynöknek anélkül, hogy ezt bármivel is bizonyítani próbálná.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 47. szám
