Kardos András
Ex libris
Danilo Kis: Fövenyóra
című regénye szerencsés időben jelent meg ismét (eredetileg magyarul 1974-ben), mert a sorjázó mai aparegények világában egy olyan remekművel ajándékozza meg e tárgyban az olvasót, mely nemhogy elvenné kedvét az apával való számvetés olykor már valóban kissé fárasztó, megannyi regényének olvasásától, de összetettségében, megformáltságában és filozofikumában olyan magasra teszi a mércét a befogadó számára, hogy ha ezzel a regénnyel meg tud birkózni, akkor már képes akár sorozatban is az aparegények szemüvegén át látni saját világát vagy annak közelmúltját.
Ha szabad elöljáróban azon olvasók számára, kik még előtte vannak a Fövenyóra olvasásának, egy szerény javaslattal előállanom, akkor azt mondanám, hogy kétszer olvassák el Danilo Kis regényét, ám másodjára ne lineárisan, hanem a regény felosztását követve, az egyes szólamokat olvassák folytatólagosan. Ugyanis a regény (nem számítva a Prológust és a levelet tartalmazó utolsó fejezetet) négy, váltakozó „hangnemben” megírt „eljárás” együttese. Danilo Kis, teljes joggal, polifonikusnak nevezte a Fövenyórát, melyben négy eljárás (Útirajzok, Vizsgálati eljárás, Egy őrült feljegyzései, Tanúkihallgatás) komplikált, keretes szerkezetbe ágyazódik. A regény egy trilógia harmadik, utolsó darabja, mely az apa, E. S. életének 1942. évi világát tárja elénk, ám oly módon, hogy a regény „visszafelé” szerkesztett. Danilo Kis az utolsó fejezetben közli apjának a levelét, mely a családi perpatvarok, sérelmek és gyötrelmek felemlegetésével „tartalmi” vonatkozásban a regény kulcsa, ugyanis a négy szólamban ezt megelőzően elénk táruló pannon világ eseményei ebből a levélből szemezgetnek, s az olvasó csakis a vége felől tudja összerakni E. S. életének mozaikdarabjait. A levél egyébként állandóan íródik a regényben, s mindvégig magát a regényt is írja.
A regény egész formavilágát átszövi a Prológusban található Rubin váza ábrája. A platóni barlangvilághoz közelítő szoba világa, mely a petróleumlámpa derengő fényében tárul elénk, mintegy bevezetve minket a regény majdani világába (Újvidék, Kerkabarás, Budapest, nem szólva az álombeli tengerről vagy Triesztről) mintegy metaforizálódik az ábrán, mely egyben az apa-fiú viszonyszerkezetét is leírja (nem is beszélve ennek poétikai következményeiről: a narratív szerkezet szólamai az apa és fia váltott megszólításainak tükörrendszere.) Az ábra két fekete sziluettje, az egymással szembeforduló arcok a kettejük által kirajzolt fehér homokóra által összefogva a szembesítés formaprincípiumának a metaforáját alkotják. A fövenyórán át pergő időszemek pedig a szembesítés sorsanalízésének szűrőjén át mutatják az idő múlását, ami a pannon világban egyszerre függesztette fel és okádta ki magából történelem és privát élet laikus idejét.
Ebben az archeológiai regényben a holokauszt világával számoló egyelőre magyar csendőrök által uralt, az emberi méltóságából és normalitásából kiforgatott, szörnyűséges és pitiáner konfliktusainak hálójából szabadulni nem tudó apa egyszerre próbál meg áldozatként számot vetni mindezzel, és ugyanakkor próbálja felmutatni fiának a hagyatékot: „De ha más nem is, talán megmarad a kézzelfogható herbáriumom vagy jegyzeteim, vagy a leveleim…”
(Fordította Borbély János. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. 352 oldal, 1800 Ft)
Jánossy Lajos: Hamu és ecet
Azt mondta valahol Jánossy, hogy nosztalgikus realistának tartja magát. Nos, azon ritka írói önjellemzésnél vagyunk, amikor ennek felfejtése valóban közelebb viszi az értelmezőt a regényhez. A szavak bevett értelmében ez a regény se nem nosztalgikus, se nem realista. Hogy mégis megadhatónak vélek egy olyan „vad értelmet”, mellyel önjellemzése igen pontossá válik, ez azért lehetséges, mert Jánossy egész regénye maga is e fenti kifejezések sajátlagos elforgatásának eredője, ám anélkül, hogy itt valamiféle post… destrukcióról lenne szó.
Az apa visszatérő szavai a regényben az unheimlich és az unangenehm. A 68 után felcseperedő fiú világát könnyű és érdektelen volna az apa fenti szavaival leírni, noha ennek igazság- és élménytartalmát a regény egy percig sem vitatja. Továbbá könnyű és érdektelen volna kihasználni a „rendszerrel” szemben álló család, kiemelten az orvos apa és a világ „szembenállását”, elhelyezve e térképen a részben a családi értékvilágot elfogadó fiú szembenállását. S mindez természetesen szintén „igaz”, ámbátor semmit sem mond a regényről. Könnyű és érdektelen: mindez azt sejteti, hogy itt „mélyebb” rétegek vannak jelen, amelyek valami módon nehézzé és érdekessé teszik a regényt.
Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az önjellemzéshez, s mintegy abból kiindulva és oda megérkezve értelmezzük a Hamu és ecetet, végig kell gondolnunk egy igen ódivatúnak tűnő, ám jelen esetben megkerülhetetlen „formaproblémát”. Az idézőjel annak szól, hogy e regényben formaproblémává válik valami, ami eredendően nem a forma, hanem az élettapasztalat problémája. Még pontosabban: önélettapasztalat. Németh Gábor a regényről szóló recenziójában ezt írja: „Nem kisebb dologról, mint az élet szentségéről van szó, tulajdonképpen függetlenül attól, hogy van-e isten vagy nincs. Hogy feltesszük-e az összes lehetséges kérdést, vagy elfogadjuk, hogy egy nagyobb erő eleve megkíméljen a kérdezés fájdalmától.” A regény főhőse, és egyben írója, „megkísérli a lehetetlent – saját életét élni.” Németh kétszeresen fogalmazza meg a formaproblémát: egyszer mint az élet szentségét, másszor mint a saját élet élhetését. Azt nagyon pontosan regisztrálja, hogy Jánossy számára nagy a „tét”, méghozzá irodalmon inneni vagy túli. E vetületben a formának éppen az a terhe, hogy miként tudja a regény világába stilizálni ezt a szó szerinti életproblémát.
A regényforma feladottsága nem egyezik a formán kívüli téttel: A Németh Gábor által megfogalmazott „tét” transzcendens a formához képest. A regényforma kihívása Jánossy számára a következő dilemmát rejtette: az önélettapasztalat strukturálatlan anarchiája, mely egyszerre tartalmazza egy önállóvá válni akaró élet, egy nagyon erősen az apához kötődő, bár tőle leválni kényszerülő létezés, valamint egy együttesen megvetett, bár eltérő nézőpontokból látott világ megélésének együttes felmutatása. Másképpen: ezen élet formába öntésének dilemmája a kísértetjárás mint az élet feltételezettsége. S mindezt oly módon kell megformálni, hogy maga mögött tudja az egészséges-beteg létezés alternatívájának nem pusztán „korszerűtlen”, de a panaszkodáson és közhelytartalmakon soha nem túlmutató alternatíváját. A kísértet mint formaprincípium csábít az önsajnálat lepusztult világának sokadik utánformálására. Ám e regény világában a kísértetek köztünk járnak: a tét éppen az, hogy ne csupán a tőlük való menekülés és leválás mint „fejlődés” jelenjen meg, hanem e körkörös kísértetiesség, mely mint e világ kötőszövete bent található lélekben és testben, családban és „rendszerben”, idegenben és ismerősben egyaránt. A regény indulásakor, abban az emlékezetes jelenetben, mikor a fiú a kaszinó előtt egy apjával való éjjeli véletlen találkozásról álmodik, mely persze soha nem jöhetett létre, lévén az apával nem lehetett a véletlen váratlanság értelmében találkozni, de hajnalban főként nem, nos akkor felsejlik, hogy a fiú kísértete az apja, s hogy minden, ami eddig és eztán történt vele, csakis az apakísértet szellemjárásának lesz köszönhető.
(Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006. 280 oldal, 2600 Ft )
Lackfi János: Halottnéző
„Megráztam a fejem, és benyitottam apám szobájába, a frissen porszívózott padlószőnyegen kis kupac faforgács állt, és a gerendába behajtva egy erős vaskampó, amelyet a hintának csinált apám, apám mindig kitalált valami újat, hogy a dolgokat megfelelően tárolja, és tudtam azt is, hogy ami ott lóg, az csakis az Angliából hozott, elnyűhetetlen tengerészzsák lehet, amibe elképzelhetetlenül sok minden belefér, semmiképp sem az apám.” Ez a regény utolsó bekezdése, utolsó szava pedig az „apám”. Ha van regény, melyet a vége felől lehet csupán értelmezni, nos akkor a Halottnéző biztosan ilyen, ami egyben azt is jelenti, hogy a regény kétszer olvasandó el, egyszer mint novellafüzér, másodszor, immár a vég ismeretében mint regény. Az utolsó bekezdés, melynek elemzését későbbre kell halasztani, első olvasásra legalább két módon értelmezhető. A fiú elé táruló jelenet szcenírozása az apa öngyilkosságára mutat, a kupac, a vaskampó, hogy valami ott lóg stb. Ugyanakkor a szöveg megad egy másik jelentéssíkot is, hiszen a fiú beazonosítja azt, ami ott lóg: „az csakis az Angliából hozott, elnyűhetetlen tengerészzsák lehet”, tehát „semmiképpen sem az apám”, noha a zsákba „elképzelhetetlenül sok dolog belefér.” Függetlenül attól, hogy a regény egésze ismeretében hogyan értelmezzük az utolsó bekezdést, az a tény, hogy a regény végén az apa öngyilkosságának lehetőségével szembesülünk, de akárhogy is az utolsó szó az „apám”, ezzel a befogadás magára kell vegye az „újraolvasás” terhét, mert a regény formátlan formája egy olyan dimenzióval gazdagodik, melyet ugyan sokféle módon, közvetett és közvetlen elemek sorozata készített elő, ám ez az előkészítés csak utólag, sőt csak a második olvasatban revelálódik: a lineáris olvasatba be van kódolva ugyan a regény vége, ám ez egy fedett kód, melyet éppen a formátlanság formája rejt el. „A férfi az ablaknál állt, a villámlás szaggatott fényébe tartva a megfejtendő írásjegyeket tartalmazó papírt s a végre elkészült rostélyt, mely mint zárba illő kulcs, ím felnyitotta előtte a titkok ajtaját.” Fokozzuk a homályt: ez az idézet egy olyan romantikus regényből származik, melyet maga a regény tartalmaz, s melynek (több hasonlóan „testidegennek” tűnő kalandregénnyel, szovjet krimivel stb. együtt) első olvasatra szervetlen jelenléte (ezek persze csak néhány oldalas „betétek”, „részletek” e testidegen regényekből) maga is igényli, hogy mint Valleyrac, e romantikus regényrészlet tudós hőse, megfejtse „egy-egy keveréknyelv varázslatos hieroglif rendszerét”.
A formátlanság formája persze nem titkokat rejt: ennyiben itt nem megfejtésről van szó, hiszen éppen hogy nem fogunk az elrejtett kód megfejtésével valamely végső igazsághoz eljutni. De arról igen, hogy az újraolvasás átírja (igaz nem felülírja) az első olvasatot, a regény ugyanis oly módon van megformálva, hogy csakis ezen az úton tárul fel ama „rejtett dimenzió”, melynek jelei már először is a szemünk előtt vannak, csak nem vesszük őket észre, vagy ha igen, egészen másképp olvassuk és értelmezzük őket.
Ez a regény az apa hiányának regénye (Bárány Tibor kitűnő írásának kulcsszava ez), a formátlanság formájának disszeminált, ám virtuálisan megidézett, noha gondosan lefedett középpontja. Ebben a regényben a „gondolatok továbbfutnak”, a hetvenes-nyolcvanas évek kádárizmusa nem teszi lehetővé, hogy rendezett „osztályfénykép” készüljön, az élet formátlansága és széthullottsága a tizenéves kamasz világának egységes nézőpontbeli elrendezettségét teszi lehetetlenné. Ám ez a látszatra lazán összefüggő novellahalmaz csupán ugyanannak a formátlan megformálásnak a következménye, mint például, a többek által is felemlített perspektívaváltások akár egy bekezdésen belül, vagy a fentebb is említett, folytatólagosan az egyes fejezetekbe néhol beépülő „betétregény” részletek. Az iskolai történetek, szomszédolási ügyletek, szerelőepizód, az egy fejezet erejéig megjelenő naplóforma, a három el nem küldött levél fejezete, tanárnők, osztálytársak rokonok, szomszédok fel-fel bukkanó figurái, nos mindeme személyek és epizódok e világ tárgyainak, épületeinek, utcáinak, építkezéseinek, kocsmáinak fel-felmerüléseivel együtt egy centrum nélküli világ szétesettségének, élhetetlenségének, perspektívátlanságának szorongásos víziói. Lackfi értelmezésem szerint nagyon is következetesen jár el, mikor e szétesettséget a formátlanság formájában ábrázolja: a forma következetessége e regényben éppen az ábrázolás következetlensége, a beazonosíthatatlan mert identitása vesztett elbeszélői hang többszörös perspektívaváltása. A középpont hiánya a perspektívák megtörésében és állandó egymásba csúszásában formálódik. Paralógiának nevezem, ha a kamaszhang, az őt követő kommentár és a regényrészletek folyamatos fénytörésbe állítják a lehetséges perspektívákat. Az értelmezés nehézségei a végigvihetetlen szólamok torlódásából keletkeznek, ám a második olvasat, elfogadva a vége felől koncipiált hiány formateremtő formátlanságát, éppen ezen paralógiát használja a széttöredezettség hiányszerkezetének követésére. E világ szövetét a „végig elmenni” képtelensége jelenti. A vágások és törések logikája csakis a paralógia mentén szerveződhet. Az értelemzavar nem „hiba”, hanem e szövet felfejtésének formátlan formája.
(Noran Kiadó, Budapest, 2007. 232 oldal, 1999 Ft)
Kiss Yudit: Apám halálának nyara
Regényformában megírt családtörténet, közelebbről a kilencvenes évek végén agydaganat következtében elhunyt apa hosszúra nyúlt betegségének története, még pontosabban e betegség ürügyén a család, elsősorban Anna, a főhős viszonya a kommunista professzor apához, s mindezen viszonyok beágyazottsága a történelemben, a zsidó család holokauszt-szenvedése, az új világban való helykeresés, a gyermekek fokozatos öntudatra és világra ébredése, a rendszerváltás okozta megrázkódtatás, Anna Genfbe települése, az apa halála, a gyász stb.
Letagadhatatlan: az első regényét író Kiss Yudit e családtörténet megírásával, közepén a szocializmus elkötelezett híveként élő-haló apával, a professzorral és lányával, akinek mintegy a „fejlődését” is magában foglalja a regény, a zsidó sors kommunista „variánsának” megírásával valóban kibeszéletlen, ha teszik, megíratlan, de mindennapjainkat nagyon is belengő, fontos „problémahalmazhoz” nyúlt. Ez még akkor is fontos, ha már most le kell szögeznem: az Apám halálának nyara problematikus regény. Mint látható, semmi esetre sem „témája” okán: annál kevésbé, mert a központban álló apa-lány kapcsolat, a szocializmus magyar variánsának első nemzedéke és a fokozatosan a kiábrándulásig, sőt némelykor az ellenzékiségig jutó gyerekek „nemzedéki”, sőt „történelmi” konfliktusa, az ennek mélyén meghúzódó érzelmi háború, nem csupán velünk élő „aktualitása” okán égető kérdése korunknak, hanem éppen a feldolgozatlanság, a kibeszéletlenség miatt, éppen úgy, mint a saját zsidósághoz való eltérő viszony, belejátszik a ma világába, kínokat és sebeket okoz, sőt továbbörökíti mindezeket. Ám pontosan ezen okokból messzemenően nem elég, ha ma valaki erről kíván regényt írni, sőt éppen Kiss Yudit könyve rá a bizonyíték, még az sem elegendő, ha a forma centrumában jól megválasztott szereplők és azok jól megválasztott konfliktusai állnak. Az irodalom visszavág: éppen akkor válik fontossá a forma, mikor az anyag látszólag szinte önnön súlyánál fogva jótáll az egész műért. Valójában fordítva áll az ügy.
„Tudom persze, hogy merő véletlen, de a nyughatatlan mítoszteremtő, aki a fejemben lakozó szocialista realista társbérlője, szeretné hozzátenni, hogy ennek a vonatútnak a végén ismertem meg azt az embert, akivel azóta is élek.” Ebben a mondatban sok minden benne van abból a formaeszméből, mely a szerzőt a regény megírására késztette. A szerző, mint ebből a mondatból is kitűnik, okos és ironikus is, a regényben többször is visszatér a „fejében lakozó szocialista realista”. A fenti két tulajdonság azonban csakis úgy érthető, ha mind a kettőt mind a két jellemzett tulajdonságra értjük. Vagyis, persze, hogy ironizál a fejében lakozó szocialista realistával, ám akkor ironizál a mítoszteremtő nevű társbérlővel is, s ez az okosságra is igaz, vagyis, hogy a distanciált önjellemzés csakis így érvényes. Van ebben a mondatban nem csupán egy fölényes viszony önmagához, de ott lappang benne az a totalizáló alkat is, amely mind a két lakónak (mítoszteremtő és szocrealista) egyként sajátja. A totalizálás azt jelenti, hogy a regény nagy biztonsággal kezelt anyagát, mintegy átfogja és formálja a minden lényeges láttatásának igénye. Az előzőekben a pályaudvaron hangzik el az apa szájából: „Már megint ellenünk fordulnak.”, vagyis az apa, aki a „zsidókról mindig harmadik személyben beszélt”, most először (miután a parlamentben hordót ajánlottak a zsidóknak) „ki merte mondani, hogy ki ő, és ezáltal ki vagyok én”. Holló Annát letaglózza az apa kijelentése, s a vonat indulása után (konferenciára menet) még órákon át állt kábultan a folyosón. A kábulat leírását egy féloldalas elemzés előzi meg arról a közösségről, ahová ezentúl „odatartoztunk”, majd a döbbenet leírását követi az elsőként idézett mondat (igaz, elkülönítve). Ebbe a nagyon is fontos és katartikus jelenetbe, illetve köré mindent beépít az író, ami egyáltalán fellelhető a tájékon, sőt épp itt érzi szükségét a mégoly distanciált önjellemzésnek is.
(Noran Kiadó, Budapest, 2007. 262 oldal, 2499 Ft)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 47. szám
