Forrás: ÉS

JENEI LÁSZLÓ

Az olajozók

Gondolj bele, október eleje, szombat délelőtt, erős szél, mégis képtelenség bevinni az udvarról: bömböl, hogy mivel érdemelte ő ezt ki, miért nem fordult fel tíz éve, amikor még békében megtehette volna. A kerítésen könyöklő Zoltán szólt át a szomszédból, hogy tizenhét lesz az Ari néni, miért nem fordultál fel tizenhét éve. A javítás éppen jókor jött, mert szemmel láthatóan elgondolkodtatta anyát, az agyában kusza műveletek követték egymást, de kit érdekelt, legalább megrogyott egy kicsit a térde, és lehetett befelé húzni. Csak köpködni ne kezdj, hallottam még Zoltán megvetően hangsúlyozott tegezését, és ebben volt igazság, mert anya szerintem direkt úgy köpköd, hogy kiessen a fogsora, ami már egyébként is eltört a múltkor.

A szikkadt kis öregasszony szinte tajtékzott, amikor sikerült behajtanom mögöttünk az ajtót. Tíz vagy tizenhét, tényleg mindegy, és nagy balek volt, hogy belement, sikította is, hogy gúnyt űzünk belőle, és hiába csitítottam, hogy Zoltán volt az, én meg sem mukkantam, egyre csak rázta magát, előre akart vetődni, hogy a földön folytathassa a cirkuszt. Ha leengedem, végünk, ez annyira biztos volt, mint a halál, tegnap is a végtelenségig ordított a szőnyegen, hát hogyne, amikor már kényelmesen elhelyezkedett. Két kézzel akartam a hóna alá nyúlni, de ahogy befordult, a kezeim előrébb csúsztak, és szándékosan hozzám nyomta a mellét, vagyis azt, ami az volt valamikor. Ezt nem bírtam, és inkább hagytam eldőlni, össze is rándult a herém, hogy mi volt ez, és jött egy nyilallás az ágyékomtól jobbra a csípőmig, belül persze, ki tudja, miken vágva keresztül, mint egy veszett róka, abban a folytonos belső sötétségben. Annyira feldühített a sok apró bosszúság és a földön fekvő nyamvadt kis test látványa, hogy máris remegtem, be kellett lépnem a konyhába, hogy igyak valamit. Attól viszont sokkal jobban jártunk, mintha csak ittam volna, megláttam egy lábast a párkányon, tudtam, hogy a kinti virágaihoz teszi el állni a vizet, hogy kicsapassa belőle a klórt, s csak azután locsoljon. Ráöntöttem az egészet a fejére, nem lehetett több három-négy liternél vagy ötnél, de hát olyan mindegy, mint a tíz meg a tizenhét, a lényeg, hogy csend lett, csak a macska akadt bele a függönybe, ahogy felugrott a víz elől.

Ledobtam mellé egy törülközőt, és leültem, hogy segédkezhessek a cirkusz második felvonásához. Mit tehettem volna? Úgyis elmondja, akkor meg jobb, ha előbb ez jön, és ehetünk végre, vagy mit tudom én, ássak neki, kapáljak, cserepet igazítsak, valóban abszolút mindegy, csak valami szokványos módon tegyem szebbé az életét. Anya felült, de nem törölte meg az arcát, akkor sokkal könnyebb lett volna nekem, hogyisne, mást tanult ő a szüleitől, akkor még minden úgy volt jól, amikor látszott benne a megpróbáltatás. Néhány szál haja beleért a szájába, azt néztem, de nem azt láttam, mert közben észrevettem, hogy fent a szemüregének peremén még körkörösek a ráncok, de lejjebb, a parányivá érett szemgolyó felé haladva már sugarasak, elsimulók, olyan tölcséres, furcsán szűkülő, összpontosuló lett ott szegénynek, mint egy segglyuk, és ebbe a felismerésbe aztán, ahogy illik, bele is borzongtam. Oda nem is ment be a víz, nem ért le a szemgödör fenekére, beitta a turzásokkal tördelt lejtőn a bőre. Aztán mégis a haját néztem inkább, azt a beragadt néhány szálat, mert észrevettem, hogy megindul rajtuk a halántékánál egy vízcsepp, és tudtam, hogy addig, míg anya megemészti a váratlan elnémulását, nem fog szólni, mozdulni, hát én ezt a kis csillogó gömböt kezdtem figyelni, meddig juthat el. Elérheti-e vajon a száját, egyáltalán nem volt az olyan könnyű, én igenis gigantikus távnak láttam, de beérhet-e vajon a nyelvéig, megérezheti-e majd az ízét, egyáltalán odanyal-e a nyelvével?

Amikor végigtörölt a tenyerével az arcán, el sem akartam hinni. Ez azért nagyon csúnya húzás volt anyától, és mondhatom, hogy teljesen váratlan is, annyi mindenen átrohanni, no nem, meg aztán nem is illett az ő elképzeléséhez, és ettől a bizonytalanság olyan panaszosan mozdult meg bennem, mint az éhség érzete. Miért kell folyton azt éreznem, hogy a világ szívességet tesz nekem. Például ide is úgy jövök. Ülök a buszon, és a sofőr bemondja, hogy a Kaszáló következik, ez a megálló neve, ahol soha senki nem akar felszállni, meg sem kellene állni, ha nincs leszálló. Hányszor képzeltem el, hogy ez a busz milyen szabadon, sebességéből semmit sem veszítve robogna tovább, suhanna el a megállót jelző oszlop mellett, ha én nem lennék. De nekem szólnom kell, hogy jelen, barma a világnak, én igenis itt akarom tiszteletemet tenni, azon a bokron átvágni, látja, majd fel az ösvényen, egy helyen megropogtatni a murvát, ahol átszelem a kocsiutat, majd még egy kaptató, és tovább, látja… Az a maga nagy szerencséje, hogy innen már nem is láthatja, mi vár rám. De ha itt tartok, nem is a busz, nyugodtan mehetek visszább, már a város koszos lakótelepének lakásában, fent a tizediken is azt érzem, hogy ha nem lépnék ki az ajtón, nem mondanám a tükörbe bámuló arcba, hogy na eridj, akkor odakint minden rendben mehetne, talán titkon számítanak is rá az emberek, hogy egyszer közbejön valami, és nem jelenek meg a liftnél. Még előbb meg ott a reggel és a felkelés, amikor eldönthetnék mindent azzal, hogy fekve maradok. Vagy még előbb…

Elmúlt éjszaka nem lehetett, mert rajta voltam a lányon, és igen jól ment, gyönyörű nagy voltam, kitartó és vastag, a mindenit, cseppet sem volt vitás, hogy elememben vagyok. Beállítottam a kamerát az ágyra, és vettem mindent, utólag viszont mérgelődhettem, mert hol itt, hol ott mindig kilógtunk a képből. És amikor nagyon ráztam a seggét, mozgott a kamera is, ezt valahogy rosszul kalkuláltam ki, hogy az ágy támlája nekiütközhet a polcnak, azon meg keresztben van a virágláda, s az lökdöste ütemesen az asztal lábát. Azt hittem, csak a láda zörög valahogy, elveszítettem a lánytól az eszemet, nem engedelmeskedett a testem, gyúrtam, de kegyetlenül. Sírt, amikor visszanéztem, ő nem is akarta látni, azt mondta, hogy perverz disznó vagyok, mire én, hogy kitalálhattál volna eredetibbet is, ezt a filmekben tízpercenként hallani. De olyat, hogy megtudd, mit csinál a segged, amikor élvezel, olyat nem látsz a filmben, drága. Én levetítem neked, mondtam, és majdnem újra elélveztem a látványtól, ő meg dacosan kuporgott a hátam mögött, és csak remélhettem, hogy átles a vállam fölött, bár ez sem lett volna túl eredeti, ez is benne van mindegyik filmben.

Olyan csinos ruhában érkezett a lakásomba, hogy menten keményednem kellett volna, mégsem nőtt azonnal, emlékszem, ezért vagy húsz percig nem is találtam a ritmust, nem ment a beszélgetés, mert eszembe jutott az a sok előrevágó cerka a pornókon, pedig hát azokat is előkészítik valahogy persze, de akkor is. Mondta a lány, csak mondta, és én elgondoltam, hogy újraosztanám a mesebeli három kívánságomat, amivel mindig jól elbíbelődtem, és egyet mégis megérne egy gombnyomásra, de mit is beszélek, gomb!, egyet megérne a szándékom csíráját észlelve azonnal álló fasz. A fasz a te pénzed, mondta mindig apa, amikor épp nem tudott adni, de nem úgy értette, hogy legyek kitartott, vagy dzsigoló, dehogy, egyszerűen csak annyit akart a tudomásomra hozni, hogy az nem más, mint egy támaszték, és ezért sosem kell szégyellni. Nem is szégyelltem sosem, még vizeltem is egyszer egy nő előtt, de amikor ez a lány belépett, nekem váratlanul fontos lett a gyors merevedés, pedig minek sietni, úgyis minden tuti lesz, ahogy végül lett is.

Nem abban a ruhában volt a lány, amiben délután. Ez is lehetett az oka, hogy meglepett az öltözékével. Délután farmerban volt, szépen dekoltált vékony piros pulóver volt rajta, a haja pedig felfogva, decensen, ahogy a helyhez illik, hisz ő is temetést intézni ment. Körülnézhettünk volna nyugodtan, mindenki az etikett szerint, elegánsan, pofa súlyba, vagy csak lehelni a szavakat, fel ne ébredjenek a hullák a pincében. Azért nem egészen normális dolog, hogy óvatosan is léptem, mintha fájna apának, pedig neki már nem fájt semmi odalent abban a pincében vagy raktárban, mindegy, neki az én elővigyázatosságom már túrót sem ért, és tőle akár táncolhattam is volna. A sorban állva méláztam ezen, a halottak feltételezett igényein, és az zökkentett ki, hogy a lány összefogott haja egy fejfordulata közben megérintette az arcomat. Egyből utána kért egy tollat, de nem adtam neki, mert egyszer már vertek át így, hogy a nagy töltögetésben elkavarodunk, és aztán hopp, nincs sehol az illető, pedig egy jóféle tollat adtam neki, amelyik sosem hagyott cserben. Rámutattam a pultra, nézzen előre, mert ott van egy toll a madzag végén, töltögessen azzal. Lehettem volna kedvesebb is, az biztos, de úgy látszik, hogy a lány is az ilyenre bukott, hogy ellent tudjanak neki mondani, hogy ne hulljon semmi sem olyan könnyen az ölébe. Szoktatták vagy szokott, olyan mindegy, de jól érezte magát ettől a szigortól, és, a pofiját láttam profilból, mosolygott, amikor megint a háta mögött voltam. Óvatosan léptem még közelebb, majd még jobban, azért mégis… ha nem is temető, de hát a gondolatok itt olyan feszesen egy irányba tartottak, hogy nehéz lett volna magyarázni, ha kikéri magának. Szóval óvatos maradtam, de ő vette a lapot, és elhelyezkedett a farával a combomnál, épp egy leheletnyit érintve, mert itt beszélni is csak mint a lehelet, de azért ott voltunk együtt a sorban, és már mindenféléken törtem a fejem, amikor ő következett. Oda kellett lépnie, az ablak felé fordulnia, és én végig azt figyeltem, milyen szépen csúsznak le az arcán a könnycseppek, miközben válaszolgat, egészen olyan volt, mint egy filmsztár, ahogy tűrte, amilyen gráciával elviselte.

Utána én következtem, és az sem volt egy lányálom. Amikor kimentem, és felszakadó boldogsággal láttam, hogy a lány megvárt, még mindig remegett a térdem. Mert szerintem a kérdések természete egyszerű, mindössze annyi telik tőlük, hogy elvárnak egy partnert, aki megválaszolja őket. De én szégyenszemre elfelejtettem apának egy csomó adatát, egyszerűen kiszaladt a fejemből, nem úgy, hogy na itt a vége, fogom, mindjárt előhúzom, vagy hogy itt van a nyelvem hegyén, nem, ez úgy ment el, mintha előtte sosem lett volna bent. Egy vadidegen ember adatait kérdezték tőlem, és hogy még jobban elborzadhassak magamtól, rájöttem, hogy akár a kutyám elkaparását is intézhetném, mert egyszerre még azt sem tudom, valójában emberről van-e itt szó. Nem voltam tisztában a helyzettel, egyszerűen kiszaladt alólam a világ, kiszakadt belőlem minden szerzett tudásom, de nem csináltam ebből tragédiát, mert ez a nem megfelelés kóros nálam, és már korábban is előfordult. Néha egy szimpla eldöntendő kérdésre sem vagyok képes válaszolni, mert elfelejtem, a teljes kitörlődésig elfelejtem, hogy van ez a kettősség, ez az igen-nem logika.

Akkor tisztult le a kép, amikor megrázta a vállamat a sorban mögöttem álló férfi, siettetni akart, nem is sejthette, mennyire hálás vagyok neki ezért. Megvolt hirtelen minden, a faj, a név, a szituáció, az időpont is, tudtam már, hogy előző nap történt mindez, és láttam a kötelet is, milyen feszes, és vissza tudtam emlékezni rá, mennyire felbosszantott, hogy máskor az ember mindig mindenhol kést lát, no de ha kéne. Nem tudom, hogy én késtem-e sokat vagy már mindnyájan nagyon nagy késésben voltunk jóval előtte is, tény, hogy élt még, amikor levágtam. Nem lehetett a testet tartani a művelet közben, mert akkor a nyiszálástól bemozgott volna a kötél, hiába rajta a súly, ha csak egyetlen ponton van rögzítve. Ez világos volt, ezért egyik kezemmel a kötelet tartottam a tarkója mögött, a másikkal vágtam, és csak amikor már leesett, akkor ugrottam le hozzá, és próbáltam széthúzni a nyakán a csomót. Sikerült, de én nem láttam változást rajta, se jobban nem lett tőle, se rosszabbul, szép csendesen feküdt. Én a színén sem láttam eltérést, talán a nyakán kívül mindenhol, úgy egészében ugyanolyan volt, mint amikor bosszús, és nem szól.

A mentősök nagyon hamar érkezhettek, mert közben a tálkájához bejött a macska tejet inni, és alig fogyasztott, máris rántottak el apa mellől. A macska ránk se bagózott, hogy ott feküdtünk a szoba közepén, ezen rágtam magam közben, nem csapta meg a halál szele, vagy mi, bár az is lehetséges, ha jól belegondolok, hogy nagyon is jól tudott ő mindent, csak éppen kedvére valóan alakultak a dolgok, az a büdös kis állati ösztöne működött neki ilyen puhán és visszafogottan. Akkor viszont nagyot fújt, amikor beszaladt a másik a hordággyal, és majdnem rálépett. A hordágyas ember sem beszélt sokat, egyikük sem, szótlan népség a mentősök, tették a dolgukat, aztán vitték is kifelé apát, nyomták bele a mentőbe, durr az ajtó, és kész. Nem tudtam, mi lesz, de amikor megragadtam a vállát, azt válaszolta az egyikük, hogy nem sok, haver, sajnos nem sok minden lesz. Azt nem volt időm megkérdezni, hogy mihez elég ez a kevés, mert a marha sofőr rosszul indult, a jobb hátsója belecsúszott a rengeteg nyárvégi záportól a pokolig leérő kerékvágásba, és hogy ki tudjon ugrani, meglöktem a lámpája fölött. Milyen sokat segítek ma apának, gondoltam hirtelen, és ettől végre rájöttem, hogy ez a nap nem egészen olyan, mint a többi, ez a sok segítség nem igazán hétköznapi. Apa ott fekszik a lejtő végén eltűnő mentőben, a motorzúgás is elhalt, ide a semmi közepére sziréna sem kell. Zoltánt láttam meg, kint állt a kisúton, a karjával arra mutatott, ahol a mentőt sejtette, majd a szokott gunyoros hangján átkiáltott a felső szomszédnak, hogy na, ezt sem kell már beolajozni, hogy a föld alá csusszanjon.

Nem mérgelődtem rajta, minek, Zoltán csak azt bosszulja meg, amiért semmibe vettem, hogy ő a kertszomszéd, és nem lett beavatva a részletekbe. De már akkor teljesen le voltam kötve, hiszen csak lépnem kellett néhányat, egy-két ajtót nyitni és zárni, és azonnal láttam, hogy én vagyok az úr a házban, anya elment a mentővel. Sehol sem volt, körüljártam alaposan, csak apával mehetett el. Így ők most egy kasztniban vannak, és mit mondtak mindig: fiam, mindent tegyél meg az igazság érdekében. És az igazság, hogy én egyedül vagyok itthon, sokkal többet jelentett nekem, mint a szándékom tudatosulása előtt egytized másodperccel bunkóvá merevedő fasz. De hiába tudtam, hogy a mentőben vannak, mégsem én, hanem ők mondták, onnan messziről, egészen a túlvilág kapujából, hogy menjek középre, odatoltak, hogy álljak meg a közepén, a ház, a szobák egyikének közepén, és úgy nézzek szét, mint aki itthon van. Mindig itthon voltam, nyögtem bárgyún, mire közölték velem, hogy ennek, amit látok, én vagyok a folytatója. Én leszek, javítottam ki ösztönös érzékkel, de azért körülnéztem. Ezerszer láttam, és most az volt a feladatom, hogy másnak lássam. De mint ahogy nem lehet gyorsan jobb embernek lenni, erre egy ház sem képes, mert eddig sem a lényege voltam a helynek, hanem mint a kertnek a kerítés, csak a lehetőségeinek a határa.

De ami a legjobban fájt, hogy tényleg megéreztem a változás szagát. Hátulról jött, mint a jó szagok általában, azok mögülünk jönnek, a figyelmünk árteréből, és az a nevetséges érzésem volt, hogy ezek a frissen felismert, azonosított szagok egyenesek, ha lehet ilyesmit mondani, vagyis folyamatosan, egyenletes áramlással érkeztek, az érzetnek nem volt tetőpontja, csak következetessége. Megfogdostam mindent, ami hirtelen elém került. Ezüst cigarettatárca, ezüst öngyújtó, tűzköves, néztem, és áttettem a másik kezembe. Figyeltem a házat, honnan jön a víz, a gáz, a szagok, mi mire van csatlakoztatva, szoktatva és bejáratva, ennek nem volt alternatívája, ott kellett lennem annak a csontig ismert háznak a csontvázánál, teljes erőmmel jelen kellett lennem, mert az ember sok mindent hallott az életében, amiről azt hiszi, hogy a süketsége miatt nem is hallhatta. Az ilyesmit nagyon erősen kell venni. Komolyan oda kell figyelni. Ha az ember tudja, hogy van a hűség, és van ő, akkor máris ki van vele tolva.

A bátyám is ezt érezhette először, amikor aznap reggel megérkezett. Jött vizitre, a csomagtartó akkor sem volt üres, volt abban minden. Hajnalban indult Pestről, megállt még valahol, ahogy ő szokta mondani, néhány megfigyelés céljából, és aztán felhajtott a bazi nagy gépével a murván, és beállt a kapu elé. Én a busszal hamarabb érkeztem, nyitottam neki a kaput, aztán pakoltam ki a sok szart, ami később majd megy be a sufnikba, és azt a keveset, ami viszont nélkülözhetetlen, és csak tőle kaphatták meg. Hogy fáj-e nekem, ezt kérdeztem magamtól, míg pakoltam. Ameddig vissza tudok emlékezni, éveken keresztül csak ezt kérdeztem, és a válaszom az volt, hogy fájt, de ez a fájdalom nem korlátozott semmiben. Előjött néha, de eddig szerencsére egyedül voltam olyankor, emlékezni pedig lehetetlenség rá, pontosan annyira szégyellem, hogy elfedi. Pakolás közben is szégyelltem magam, de hamar készen voltunk, és máris bent ültünk a nappaliban, hogy nemsokára átüljünk az étkezőbe, és ebédelni próbáljunk. Marhalábszár volt, a macska tekergett a lábunknál, de eltűnt, amikor a bátyám az orrához nyomott egy csipetnyi frissen reszelt tormát. Apa hümmögött, de nem szólt. Mi, mármint a családom tagjai, lélekben mindig szikárabbnak bizonyultunk a többieknél. Szikárabbnak, és én attól féltem, hogy emiatt gyengébbnek is. Kiszolgáltatottnak, mint a bohócok, akik összeölelkezve elvegyítik az arcuk festékét, és nem tudnak róla, hogyan néznek ki, amikor szétválnak. Apának egyébként is volt egy nagyon saját pillanata, csak rá vonatkozó jelentéssel, a sértődés sarokpontja, ahonnan ő, persze a mi hibánkból, mindig visszahullott az általunk alig ismert múltjába, de javára írható, hogy ezt nem akarta elmesélni, ránk üvölteni, a fülünkbe zokogni, nem, megfordult, és elment aludni.

A vita tulajdonképpen rövid volt, nem mondott itt senki olyat, amit a rádióban naponta hallani, kommunista, Sztálin-Rákosi, zsidó, és még az sem hangzott el, hogy hazaáruló lenne. Habár a bátyám mindezt ki akarta fejezni, volt benne érzés, és csak azt közölte apával, hogy az idő old meg mindent. Erre sokan építenek a pesti pártsejtben, hogy generációs váltás következik be, és akkor lesz egy társadalmi robbanás, meg egy csomó mozgás az alsó rétegekben, így mesélte legalábbis a bátyám, hogy csak ott lesz. Jönnek felfelé az alsó rétegek, és amilyen hülye vagyok, én közbevetettem, hogy apa már hová jöjjön fel, mire a bátyám viccesen megjegyezte: a szektásak sehová sem mennek, csak kihalnak. Apa ekkor felállt, és kiment, ahogy szokott, és csak később tudtuk meg, amikor a bátyám már elutazott, hogy nem lefeküdni indult. Ki gondolta volna, hogy a kötél? Ennyire nem számítana az, hogy mit olvasott életében az ember?

Miután apa kiment, a bátyám még mondott pár dolgot, amitől az égnek állt a hajam, de sajátos módon nem az egyes szavak jelentésével volt bajom, inkább a stílussal, ahogyan összeálltak. Így beszél az, aki felülről nézi a világot, gondoltam, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek. Azokat a nőket szerettem volna én is felülről látni, akiket a bátyám dugott abban a nagyvárosban, hú, az számíthat azért, hogy az ember így beszélhessen, így tudjon és merjen fogalmazni, számíthat, hogy mennyi nőt pipál ki egy nap. A bátyám nagy frász, ha a nőkről van szó, egy nappal korábban én is fent voltam nála, vártam egy óriási irodaház aulájában, ahol ilyen detektoros kapuk voltak, meg portaszolgálat, úgy őrizték őket, mint a rabokat egy börtönben. Már az épület előtti parkolóban hanyatt estem, mekkora limuzinok, milyen feketék és ezüstösek, más színű nem is volt, de parkolni ezek sem tudtak, sehol egy párhuzamos, és mindenhol volt még fél méter, egy méter a szegélykőig, habár ezeknek teljesen mindegy, hogy állnak be, a lényeg, hogy jelezzék, a hely az övék. Nem nagy ügy, csak bántott, hogy azért erre odafigyelhettek volna, nem olyan nagy dolog. Mondani akartam a bátyámnak, amikor végre méltóztatott lejönni, de utána szóltak telefonon, és beszélt még a portáról is. Nyugodt hangon mondta, amit mondott, ez egyáltalán nem az a hang volt, amit otthon használ, ezen a hangon lehetett lassan is beszélni, egészen más íve lett tőle a mondatainak. Végül felém fordult, és széttárta a karját, és egy pillanatra azt hittem, megőrült, hiszen sosem ölelkezünk, nem szoktunk ilyesmit, de megnyugodtam, mert a két karja így kitárva most azt jelentette, hogy erre-erre, csak tessék, kifelé. Kimentünk a parkolóba, ott váltott is a hangján, mert azt, hogy akkor irány a nők, ismét az ismerős tónusban adta elő.

Nem volt meleg nap, mégis ment a légkondicionáló, tizennyolc fokra volt beállítva, de hogy minek, arról fogalmam sincs, nem is kérdeztem, inkább azt kellett volna pontosítani, hogy miféle nőkre gondolt. Voltak neki ugyanis ezekből az extrákból, amelyek akár a kifinomult nagymacskák, olyanok voltak, tehát nem cicák, hogy jól értsük egymást, hanem nagyvadak, ragadozók, fasza erobikoktató csajok, akik hajladozással keresik a kenyerüket, mint az ősanyáink a földeken, csak ezek kicsit jobban kijönnek, mert vannak nekik komoly udvarlóik, így hívják őket, akik oltárnak látják a kimunkált testet, és áldozni kívánnak. A bátyámnak volt ilyenje, nem is egy, ő is mondta nekem, amit apa korábban, hogy tanuld meg, kölök, ne csinálj semmit az igazság érdekében, de ő megtoldotta, igenis minden követ mozgass meg, ha egy jó szaftos punciról van szó. Hát azok biztosan megfelelően szaftosak lehettek, de én már sosem tudom meg az igazságot, mert mi nem oda mentünk. Fölmentünk egy lakótelepi lakásba, amelyik annyiban különbözött az enyémtől, hogy ez a nyolcadikon volt, és ott egy nagyon csinos, de harmincnál semmi esetre sem fiatalabb nő nyitott ajtót. Öt perc múlva már a szobában voltak, bezárták az ajtót, de hát úgy is mindent lehetett hallani, és én csak ültem a konyhában, kevergettem a kávémat, amit nem is kellett volna keverni, hiszen sosem iszom cukorral, ráadásul rég ki is hűlt, aztán amikor eluntam a bezárt ajtó bámulását, kinéztem az ablakon. Ott is ugyanolyan tízemeletes tömbök voltak, mint az én lakótelepemen, sok volt belőlük, és amikor lenéztem az utcára, feltűnt, hogy a parkolók is egészen hasonlóak, az autók típustára is, a kukák, az ostorlámpák, a füvön kijárt ösvények is, egyszóval már kezdtem volna magam otthon érezni. Furcsa, hogy mennyi elég az embernek. De nyílt az ajtó, nem volt időm ezen gondolkozni, körülnézett a bátyám, mintha csodálkozna rajta, hogy egyedül vagyok. Beszólt a nőnek, hogy mi van, mire hallom, hogy nem ért rá a barátnője. Ez van, mondta a bátyám ábrázata, egy kis fintorral érzékeltette, hogy nem jött be a számítása, vagyis hát neki bejött, a többi meg… Éreztem, hogy gyűlik bennem valami haraghoz hasonló, és talán azért is volt ez így, mert az előbb olyan otthonosan kezdtem magam érezni, és azt nem lehet a harag bármilyen csekély jelenléte nélkül, mert azt a lehetőséget én nem ismerem, már ha az emberek közt van, aki ismeri. Nyugodtan haragudhattam, hiszen tudtam, hogy mindig elütjük valamivel, és tíz perc múlva már el is ütöttük, pár utcával feljebb megálltunk egy elegáns étterem előtt. Szólt nekem, hogy normális legyek, bementünk, a bejárat mögött egy dögös nő ült, nagyon elegáns volt, kérdezte, hogy foglaltunk-e asztalt, s amikor mondta a bátyám, hogy nem, akkor meg azt kérdezte, hogy eszünk is, vagy csak italt fogyasztunk. Csak iszunk, válaszolta a bátyám, pedig korgott a gyomrom, de nem szóltam. Én egy sört kértem, a bátyám teát, kihoztak neki egy díszes fadobozt a forró vízhez, tele volt filterekkel, beszarás.

Jóleshetett neki a numera, mert kérdezte, hogy iszom-e még egyet, és én ráálltam, majd azzal elnyomom az éhséget. Emlékeztem, hogy így volt ez a múltkor is, talán egy hónappal azelőtt, amikor nála voltam, enni csak az állomáson sikerült egy talponállóban. Kivitt a kocsival, nem szállt ki, csak megbokszolta a vállamat, és azt mondta, hogy szóljak, ha pénz kell, tudja ő, hogy milyen szar ez, az a szar a pénzben, hogy van is meg nincs is, és bár tiltakoztam, egy ötezrest nyomott az ingem zsebébe. Kikészíthette előre, ott volt a konzolon a napszemüvege mögött, onnan húzta elő, és egy gyors mozdulattal be is csúsztatta a bal zsebembe. Abból aztán vettem egy fél grillcsirkét, és befaltam. Nem esett jól, de mivel otthon nem volt kajám, meg kellett enni, ne éjjel jusson eszembe. Ez anya törvénye volt, nincs annál rosszabb, mint ha az embernek éjjel arra kell ébrednie, hogy éhes. Az botrány, mondta mindig szörnyülködve, az a tisztességtelen életre enged következtetni. Nem voltam biztos abban, hogy értem, miért nem tisztességes hirtelen és bármikor megéhezni, de annyi biztos, hogy nem komfortos, úgyhogy mindig ráhagytam. Apa is mindig ráhagyta, így esténként mindig nagy zabálások voltak gyermekkorunkban, ami természetesen nem egészséges, és el is hagytam később, és csak részben a pénz miatt.

Anyának voltak nagy marhaságai, amire csak később mertük figyelmeztetni, én is túl voltam már a negyvenen, amikor először visszaszóltam. Most már egészen más a helyzet, és azt gondolom, hogy azért lehet ez így, mert öregszem, és mind több jogom van nekem is a halálhoz. Ezt az ember megérzi, hogy nincs értelme már mindent hagyni. Nincs tétje sem a dolognak, a legtöbb dolognak az életemben nincs tétje, de akkor is, minek hagynám, ha megvan a saját véleményem. Ezt is nekem kellett volna mondanom, nem a szomszéd Zoltánnak, gondoltam, míg néztem, ahogy anya az arcát tisztítja a törülközővel, ahogy akkurátusan benyúl a tarkójához, és a füle mögé is, és még mindig nem néz rám. A haja még egészen vizes, de idebent meleg van, biztosan nem fázik meg, baja nem lesz, és legalább észhez tért. Hogy ordítozott! A fene ebbe a nagy hangoskodásba meg a bámészkodó Zoltánba is. Persze tudom, hogy anya miért csinálja ezt, apa miatt csinálja, azért mondja, hogy elkésett a saját halálával. Miért nem fordultam fel tíz éve, harsogta, miközben száraz zokogás rázta. Tíz éve vagy tizenhét éve, mi, lökött vénasszony, még arra sem emlékszik rendesen, mikor volt a rendszerváltás.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 47. szám