Népszabadság * Székely Anna * 2007. november 24.
A jeruzsálemi Siratófalnáli
Kép: Székely Anna – Hölgyeim és uraim, dőljenek hátra kényelmesen társaságunk légkondicionált autóbuszának bársonyülésén! Ahogy elhagyjuk Beer Shebát és délnyugatnak tartunk Eilat felé, balról láthatják a vad és gyönyörű Negev-sivatagot, jobbról pedig… pardon, húzzák le kicsit a fejüket, kérem… jobbról éppen egy Hamasz-rakéta suhant el mellettünk…
Hoppá! A hófehér jeruzsálemi taxi zöttyen egyet, lehet, hogy egy kicsit elbóbiskoltam? A délutáni csúcsforgalomban araszolgatunk, kinn a késő őszben is 35 fokos hőség, a lábamban izomláz sajog Jeruzsálem lépcsőitől, a fejem a légkondicionált autóban is tüzel, a tartalma lüktető egyveleg. A drúzok egy csoportja összecsapott az izraeli rendőrökkel, tegnap kiderült, hogy a miniszterelnöknek, Ehud Olmertnek prosztatarákja van, még mindig tart a pedagógussztrájk, Condoleezza Rice sértetten hazautazott Ramallahból, mert úgy látja, valójában senki nem akarja itt a békét, a felek nem készítették elő megfelelően a november végére tervezett annapolisi békekonferenciát, tegnapelőtt meghalt az ország egyik kedvenc komikusa, egy itteni Rajkin, láttam a tévében, biztosan nagyot röhögött volna, ha megtudja, hogy halálának másnapján az egyik mobiltelefonos mamutcég országra szóló tűzijáték-fiesztát rendezett (persze, a saját népszerűsítésére), és tízezrek vonultak az utcára este mindegyik nagyvárosban, hogy bámulják az eget, miközben Gázából a Hamasz megint rakétákat lőtt izraeli településekre. „Mégván a nápi bétévő? Válámi ván, bárátocskák, dé ném áz igazi!”
Izgulok, hogy odaérjünk. Mindössze két és fél órám van már a városban, aztán vége. Tíznapos izraeli tanulmányút után indul haza a repülőgépem Tel-Avivból. És még nem láttam Chagall festett üvegablakait a Hadassah kórház kicsi zsinagógájában. Ez nem afféle bedekker-sznobéria, hogy kipipáljak minden nevezetességet, ismerőseim állítják, ezt tényleg látni kell. Ez testesíti meg Izrael lelkét, hiszen Jákob tizenkét fiát idézik az üvegablakok (Ruben, Simeon, Lévi, Juda, Zebulon, Iszkár, Dán, Gád, Aser, Naftali, József, Benjámin), akikből a tizenkét törzs, Izrael népe származott, és akiknek Isten a Biblia szerint szép sorban odaadta ezt a földet, hogy műveljék és sokasodjanak.
Vajon Chagall víziója segít megérteni, mivé lett az ember, mivé lettek az emberi kapcsolatok mára?
– Az egyik fiamat megölte Tel-Avivban egy palesztin bomba. – Moshe Katz, aki egy haifai szállítmányozási cégnél dolgozik, négy év után is nehezen beszél a tragédiáról. A szülei még a negyvenes években menekültek Szlovákiából Izraelbe, az édesapja kibucban kezdte, bizony ő is törte a földet, csapolta a mocsarat. – A mi családunk – mondja szomorúan – szó szerint a vérét és a verítékét adta ezért az országért.
– A zsidók beszélnek a terrorizmus fenyegetéséről? – fakad ki Ahmed, egy nemrég végzett arab informatikus tökéletes angolsággal, amikor beszédbe elegyedünk Jeruzsálemben, az óvárosi Jaffa-kapunál. – Palesztin menekülttáborok, megszállt területek, humanitárius katasztrófa. Ez ma már mind közhely. És megmutassam magának, hol volt az apám fűszerüzlete Ramallah közelében? Csettintettek egyet és felszámolták, mert túl közel volt ahhoz a védelmi falhoz, amit újabban építettek. Mehetett isten hírével.
A közvélemény-kutatások szerint Izrael immár 7 és fél millióvá növekedett lakosságának túlnyomó többsége békét akar, és úgy gondolja, jöjjön létre egy önálló palesztin állam is Izrael mellett. A hétköznapokon az állandó vegzatúra, a táskavizsgálatok és detektoros kapuk ellenére sem érződik félelem vagy türelmetlenség az embereken, de attól sokan tartanak, hogy az annapolisi konferencia eredménytelensége vagy vitatható részeredményei nyomán újból fellángolhatnak a terrorcselekmények. Csakhogy a béke megteremtésének lehetőségeiről nagyon is különböznek a vélemények. Ezt a hat pontot talán még egy diák is tudja, ha álmából felköltik: rendezni kellene a vitatott területek és határok kérdését, az önálló palesztin állam megteremtésének feltételeit, Jeruzsálem megosztásának ügyét, a palesztin menekültek helyzetét, a foglyok szabadon bocsátásának lehetőségét – és meg kellene egyezni a vízkincs megosztásáról is, mert jelenleg az arab területeken hektikus, bizonytalan a vízellátás.
De lehet-e mindezt két olyan partner esetében, aki a saját belső ellenzékével és a veszekedéseivel van elfoglalva?
A védelmi fal Izrael és Ciszjordánia között
Kép: Székely Anna – Az izraeli gyengeséggel van itt baj, higgye el – állítja a fiatal Joszi rabbi. Hogyan egyezzünk meg a palesztinokkal, amikor még soha nem tartották be azt, amit ígértek? Oslo, Camp David? Mahmud Abbasz képtelen megfékezni a fanatikusokat, a Fatah korrupt vezetése szétesett, a szélsőségesek meg röhögnek a markukba. Az a szerencsétlen Sharon pedig visszaadta nekik Gázát. Aztán mi lett az eredmény, ahelyett, hogy értékelnék ezt a gesztust, a gyengeség jelének vették, vérszemet kaptak, a Hamasz puccsot hajtott végre, átvette ott a hatalmat, és most lövöldözik a rakétáikat izraeli településekre. Tudja, milyen vicc járja mostanában Sharonról Izraelben? Azért van kómában, mert se lenn, se fönn nem akarják befogadni… Jaj, a Teremtő bűnömül ne vegye…
Ahogy halad a taxi a jeruzsálemi dombokon, idő, tér, emberek, helyszínek bucskáznak egymásba, nem tudni már, vajon a múltban vagy a jelenben járunk. Új-Jeruzsálem házai egyszerre ókoriak és ultramodernek, és olyan természetességgel ülnek a kopár bibliai halmokon, mintha évezredekkel ezelőtt ültette volna őket ide a Jóisten. És a házak között a világ legtermészetesebb módján dübörög a huszonegyedik századi élet. Márhogy péntek délutánig, mert akkor leáll, és csak szombat este indul meg ismét. Bár Faddi, a kedves arab taxisofőr, amikor
erről társalgunk, némileg nehezményezi, hogy a Siratófal körül sok a lézengő, pénzleső, aki kihasználja a turisták hitét, állítja, rabbiruhába öltözött orosz bevándorlók osztják az áldást, amikor az út végén fizetek, bizony ő is rezzenéstelen tekintettel megvág. A szentélyben is volt vécé – mondta az ilyesmire a magyar származású Israel Petah-Tikván. Ezen a tájon talán még a szeretni vagy elítélni való emberi gyarlóságok is hitelesítik valamiképpen múlt és jelen egymásba folyását.
Az idő zökkenőmentes áttranszformálására azonban a politika nem képes.
Egy izraeli történész a minap különös dolgot mondott nekem. Szerinte az ország mai vezetői, a második-harmadik izraeli generáció tagjai a génjeikben már nem érzik, hogy ennek az országnak a léte tulajdonképpen a Biblián alapszik, s mivel nem vallásosak, tudat alatt elbizonytalanodtak, vajon tényleg joguk van-e itt lenni a zsidóknak egyáltalán. S ha nincs jól meghatározott öndefiníció, hogyan képviseljék szelíd erővel az ország érdekeit a világ előtt? Izraelben dúl a posztcionizmus, amely kiváló technokratákat és üzletembereket nevel, akik egyáltalán nem akarnak ideológiai kérdésekkel foglalkozni, és arra szinte soha nem gondolnak, hogy a nagyapáik azért jöttek ide, mert elüldözték őket Európából. A kormánynak pedig, amelynek állandóan a polgárok létbiztonságával kell foglalkoznia, máig nem jutott ideje társadalmi vitákon kiérlelt alkotmányt létrehozni, amely hivatott lenne teljes harmóniát teremteni a vallási parancsolatok és a modern, nyugati államberendezkedés között.
Befutunk a Hadassah kórházhoz. A zsinagóga zárva, Chagall pazar színei a külső üvegfalon át valahol messze, belül fénylenek ingerlően. A nagy festő tehát nem segít nekem az emberi-társadalmi folyamatok megítélésében. Marad Amos Oz, a világhírű izraeli író véleménye.
Ő úgy gondolja, a békére van esély, de ez a folyamat keserves lesz mindkét fél számára. Merthogy szerinte ennek a konfliktusnak a megítélésében nincs igazuk azoknak, akik az egyik félben angyalt, a másikban ördögöt látnak. Itt nem a jó és a gonosz áll egymással szemben, ahogy például az európaiak hajlamosak megítélni, ki-ki a maga ízlése szerint osztogatva a szerepeket. Itt valójában a sors kegyetlen iróniája folytán a jó és a jó néz farkasszemet, hiszen mindkét félnek jogos vallási, történelmi, emberi igazsága van, és mindkét fél joggal gondolja úgy, hogy ez a föld az övé. Akkor pedig nincs más megoldás: meg kell osztani, még akkor is, ha a megosztás után mindenki megcsonkítottan, a sebeit nyalogatva él majd tovább. A kompromisszumos élet azonban még mindig jobb, mint a halál.
Tel-Aviv, 2007. november
