Ötven éve hivatásos fotós, aki mindent tud a képalkotásról
Népszabadság * Miklós Gábor * 2007. november 24.
Soha nem mutatott meg magából ennyit
Kép: MTI – Czimbal Gyula Ha valaki nagyon régen mondja a magáét, akkor jó esetben mindent tud arról, amit mondani lehet. Ha valaki ötven éve képeket készít emberekről, akkor majd hetvenévesen rájön arra, a falak, üres utcák, kövek többet mondanak minden emberi színészetnél. Minél is? Folklorisztikus eseményeknél, bohózatnál, tragédiánál, jelmezeknél és mindannál, ami körülvesz itt minket.
Aki ötven éve készít képeket, mindent tud a képírásról és a képekben láthatatlan, saját arca mögötti, személyről is. Mindent tud. De képes-e valaki kimondani a saját magára vonatkozó tudást?
Néha sikerül. A budapesti Zsidó Múzeumban, három teremben látható január hatodikáig Féner Tamás mindenféle díjakkal kitüntetett fotográfus kiállítása. Régebbi és újabb fényképei. A legutolsó teremben például a majd harminc éve készített fotók az akkori rejtőzködő zsidó életről: körülmetéléstől, menyegzőn át a temetésig. Könyvben megjelent, talán több kiadásban is. Bejárta a világot. Ünnepek, öregek, temetés. Fény/törések a kiállítás címe, s nem kell nagy fantázia, hogy a látogató rájöjjön, mit is jelez a szót megtörő ferde vonal. Egy nemzet, egy közösség, egy család, egy ember életének gyógyíthatatlan szakadásait. Rokonok eltűnését, az élet átalakítását, az ember küzdelmeit a múlttal, beismerésekkel és önmagáról szóló délibábokkal. A házak, amelyek másnak értékes ingatlan, neki gettó, halál és felszabadítás. A lakás, ahol a papa öklendezett, mert látta, ahogy ávóst lincselnek azon az őszön a közeli téren. A Velencei-hegység nevezetessége az Ingókő. Egy ponyvával letakart nyugdíjazott katonai helikopter a fotós kertjében. Szeretett volna repülni!
A végén pedig eljut az üres fekete-fehér városi tájakig, amelyek mindent elmondanak, s megteszi, amit a fényképírók ritkán szoktak. Magyarázatot fűz hozzájuk. Álltam a képek és mellettük lévő novellácskák mellett, s arra gondoltam: nem is tudom milyen régi ismeretség után soha sem tudtam meg ennyit erről az emberről, soha nem mutatott meg magából annyit, mint itt az üres Hunyadi térről, a Király utcai háztetőről, a velencei-tavi mólóról készített fotókkal.
Idemásolom az egyik legrövidebb Féner-szöveget:
Ingókő
„A Velencei-hegység ingókövei…” Itt az egyes tömbök egymáson helyezkednek el, s az egymás tetején heverő kőzetek kerekded alakja az, ami az instabil érzetet kiváltja. Ez az. Kerekded alak, instabil érzet. Itt a baj. Ez igazságtalan. A kerekded alakhoz piknikus természet dukálna. Ez az instabil érzet méltatlan egy piknikus kerekdedhez. Csak az a kérdés, ha a kerekded úgy érzi, nem épp legfelül van, sőt nemhogy nem egymás tetején, de inkább az alján, akkor mitől?”
Tényleg, mitől?
