Szerelmes volt belé annak idején az érett francia férfiak java része. Ritkán adatik meg, hogy egy ország kormányának olyan szépséges miniszter asszonya legyen, mint volt 1974-ben az akkor negyvenhét éves Simone Veil. Pedig nem volt kacér divatdáma, inkább gyönyörű családanya klasszikus vonásokkal, akár a görög vázák portréi. Ma, nyolcvanesztendősen is őrzi vonzását, legföljebb a homlokán szaporodtak meg a ráncok.
Elérve ezt az ajándékba kapott kort, úgy érezte, ideje megírni emlékeit. Hiszen 1974-től 1979-ig volt egészségügyi miniszter, utána az Európai Parlament elnöke, 1998-tól pedig a francia Alkotmánytanács tagja. Gazdag pályafutása alatt annyi élményt halmozott föl, hogy valamennyi közérdeklődésre tarthat számot. Így jelentette meg a napokban a Stock kiadó az Une vie (Életem) című memoárt, több évtized politikai és közéleti krónikáját.
Simone Veil az 1920-as évek végén boldog és jómódú zsidó családba született. A papa, André Jacob sikeres építész, ízlésesen, választékosan öltözködő férfi, a mama, Yvonne Steinmetz ragyogó nő, ismerőinek Greta Garbót juttatta eszükbe. Négyen voltak gyerekek: három lány, egy fiú, valahányan édesanyjuk gyönyörködtetően vonzó vonásait örökölték. A legkisebb, Simone, a könyv írója és hőse anyás volt, rakoncátlan természet, amiért a családfő az asztalnál gyakran szigorúan fegyelmezte.
A tragédia, mint Európában csaknem mindenütt, Franciaországban is 1944-ben következett be. A Jacob família Nice térségében lakott, tavasszal valamennyi tagját könyörtelenül elhurcolták. Az anyát és két lányát előbb Mauthausenbe, majd Auschwitzba, az édesapát és Jeant, a fiút Litvániába. Denise, a harmadik gyermek az ellenálláshoz csatlakozott, később őt is elfogták és deportálták. Soha nem derült ki, mi lett a családfőnek és a fiúnak a sorsa, egyetlen visszatérő sem tudott hírt hozni róluk. Az édesanyát a tábor kegyetlensége és a megpróbáltatások megviselték, tífusz fertőzte meg, ott halt meg a lágerben, miközben a két lánya munkán volt. Simone azzal menekült meg, hogy az egyik kápó (a rabok közül kiválasztott segédrendőr, gyakran gonoszabbak az SS-eknél is) megszánta. A kápót Steniának hívták, hajdani kurtizán, rabtársaival kíméletlen, de Simone-t meglátva azt mondta neki: „Túlságosan is gyönyörű vagy ahhoz, hogy itt dögöljél meg. Megpróbálok tenni érted valamit.” Kiemelte a többiek közül, de a kegyet Simone csak akkor volt hajlandó elfogadni, ha a nővére is vele mehet. Az egészben az volt a különös, hogy Stenia cserébe nem várt semmit.
Az 1950-es években a fiatal jogász Simone Veilt (férjezett asszonyként viselte a nevet, nem azonos a dupla W-vel írt, katolizált mártírral) követségi fogadásra hívták meg. Nyáridő volt, rövidujjú ruhát viselt, amikor az egyik vendég meglátta karján az auschwitzi tetoválást. Tudatlan volt-e vagy ocsmányul tapintatlan, nem tudni, mindenesetre azt kérdezte: „A ruhatári száma?” Ettől kezdve csak hosszúujjú ruhát és blúzt viselt. Visszaemlékezései szerint azt találta szomorúnak, hogy a háborús élmények tovatűntével „az államapparátus alsó régióiban, de a csúcson sem, úgyszólván senkit sem érdekelt, milyen szenvedéseket éltek át a zsidók”.
Antoine Veillel, az Államigazgatási Főiskola hallgatójával Simone Jacob 1946-ban házasodott össze. Három fiuk született, az ifjú anya később végzett jogászként a bírói karba jelentkezett. A párizsi törvényszék főtitkára a fölvételkor megkérdezte: „Ön asszony, három gyermeke van, akiket dajka nevel, a férje diplomázott, miért akar dolgozni?” Ekkor került már a politika közelébe is: a férje a kereszténydemokrata irányultságú MRP-hez, Robert Schuman pártjához kötődött, ő baloldalibb meggyőződésűnek vallotta magát, sokszor szocialista választási listára is szavazott. Amikor aztán 1974-ben az arisztokratikus Valéry Giscard d”Estaing lett a köztársasági elnök és Jacques Chiracot nevezte ki kormányfővé, Simone Veilt egészségügyi miniszterként hívta meg kabinetjébe. A frissen kinevezett miniszter asszony Giscard-t benyomást keltőnek tartotta, fürge szellemiségűnek, bámulatosan nagy munkabírásúnak, aki magas hivatalát gőgösen töltötte be. „Mi, az új miniszterek – rögzíti az emlékezés – óvatosan, mintha tojásokon lépdeltünk volna, a kormányüléseken zavartan böngésztük jegyzeteinket, miközben Giscard a tárcavezetők beszámolóit hallgatva elégedetlensége jeléül szigorúan ráncolta homlokát.”
Egy esztendő múlva Simone Veilért rajongott a francia nők jó része (kevésbé a konzervatív meggyőződésűek). Ő terjesztette elő ugyanis azt a törvényjavaslatot, amely lehetővé tette a nem kívánt terhesség megszakítását. „A feladatom – írja visszatekintve – annál is nehezebb volt, mert az orvosi kar egésze tartózkodással fogadott. Az igen erősen maradi környezet három hibámat rótta föl: nő voltam, törvényjavaslatot mertem kidolgozni az abortuszról, és mindennek a betetőzéseként még zsidó is. Amikor először találkoztam az orvosok vezető képviselőjével, a fogadtatásom a fagyosnál is hűvösebb volt. Ha a pillantása ölni tudott volna, megcselekedte volna.” Amikor a nemzetgyűlés elfogadta a törvényt, ezerszámra érkeztek hozzá a szélsőjobboldali és antiszemita káromló levelek, majd lakóházuk falán fölbukkantak rámázolt horogkeresztek is.
E jelenségeket tapasztalva elszomorodott. Később azonban csaknem végképpen távozni is akart a politikai életből, amikor az egyik kormányülésen Raymond Barre akkori miniszterelnök, különben halk szavú férfiú „zsidó lobbit” emlegetett. Simone Veil haladéktalanul kihallgatást kért Giscard elnöktől és közölte vele, ha ez még egyszer előfordul, habozás nélkül otthagyja a kormányt. Barre elnézést kért, azt magyarázgatta, hogy Madame Veil rosszul értelmezte szavait. Két évvel később volt a híres merénylet a Copernic utcai zsinagógánál, a bombarobbantás többeket megölt. Barre-nak ismét „kibicsaklott” a nyelve, mert azt nyilatkozta a rádióknak, hogy nagyon sajnálja, „a zsidókon kívül ártatlan franciák is a gonosztett áldozatául estek”. Országos fölháborodás követte az állásfoglalást, de nem sokkal a közelmúltban bekövetkezett halála előtt Barre újfent „zsidó lobbiról” beszélt, amit sok, egyébként méltató búcsúztatója mint antiszemita kisiklást szóvá is tett a nekrológjában.
Az emlékezés visszatekint arra is, amikor 1981. május 10-én Giscard utódaként Mitterrand lett a köztársasági elnök. A mérsékelten konzervatív és visszafogottan jobboldali Veil asszony ezt nem fogadta kitörő örömmel, mert úgy vélte, az új államfővel nem a szociáldemokrata eszmevilág aratott választási győzelmet, hanem a következetlenség és a szaktudás hiánya. Mitterrand személyében ő a kétértelműségeket kárhoztatta, keményen elítélte szövetkezését a kommunistákkal, amit „öngyilkos politikának” minősített. A memoár Sarkozyvel ér véget, akit élénk intelligenciájú, fáradhatatlan munkabírású férfiúként jellemez. Utószóként a könyv szerzője néhány gondolatot rögzít a nőkről. Simone Veil azt vallja, ő maga híve a pozitív diszkriminációnak, amely enyhítheti az egyenlőtlenségeket, a társadalmi előítéleteket, a jövedelmek és az előléptetések igazságtalanságait. „Ahogyan előrehaladtam a korban – így a rezümé -, mindinkább harcosa lettem a nők ügyének.”
Az „Életem” egyik méltatója, Annick Cojean maga is nő, Simone Veilről mint kemény jellemű asszonyról beszél. Szigorúról, akit megedzettek a megpróbáltatások. Szabad és lobogó szellemről, mely az erkölcsi és republikánus értékekhez kötődik. Igen fiatalon ezt nevelte belé a család, amelynek szentségként tiszteli az emlékeit.
Várkonyi Tibor
