A Népszava november 6-i számában jelent meg A szálka és a gerenda című írásom, amelyet a Magyar Nemzet november 13-i számának egy egész oldalas cikkében Joó István élesen megtámadott. A szerzőnek és a szerkesztőségnek egyaránt elküldött válaszomra a szerkesztőség nem, Joó István viszont egy rövid levélben reagált, az alábbiakat írva: „Hozzávetőlegesen már megkaptam az ígéretet, hogy a válaszod megjelenhessék, ha szerkesztőim az arra írandó rövid válaszomat is látják. Kis türelmet!” Két nappal később Joó felhívott, s közölte, hogy a szerkesztőség mégsem hozza le az írásomat. Kérdéseim: 1. Nem sikerült az MN újságírójának megírnia a viszontválaszt? 2. A polgári értékrendet valló MN szerkesztősége számára van-e jelentése a „sajtóetika” fogalmának, s tisztában vannak-e azzal, hogy egy őket megkereső levélre illik és szokás – legalábbis a polgári értékrendet valló világban – válaszolni?
*
Joó Istvánnak igaza van: Bölcskei Gusztáv nem a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségétől kapott Tolerancia-díjat, hanem a Debreceni Zsidó Hitközségtől. Megkövetem magam, és hamut hintek a fejemre.
Amúgy:
1. Újságírónk szerint a filozófusnak (nekem) az a bajom, hogy nehezményezem, miszerint a püspök „fölemelte szavát a miniszterelnök hazugságbeszéde ellen, valamint a fagykárt szenvedő, de állami szolidaritásra nem lelő gazdák mellett”, de közben „nem foglalkozik olyan periferiális jelenségekkel, amelyek fölnagyítása kizárólag a csávába került kormánypártoknak jönne jól.” Mást írtam, mint amire Joó emlékezni bátor: azt írtam, amit Bölcskei püspök mondott: hogy ti. az elmúlt év a „szélsőségek időszaka” volt, amely ott volt a hazugságbeszédben, a politikában, az időjárásban, a közéletben, a rendőri brutalitásban, az októberben megsebzett ünnepben, a fagykárban, a hőségben, a vihar által megtépett épületekben, intézményekben, s a szélsőséges, egyházellenes indulatokban. Tehát mindenütt. Mondhatni belepte a totalitást. Kivéve a tradicionális nagy egyházakat, amelyeknek tájékán nem pusztított a „szélsőségek korának” szennyes áradata. Jó nekik. Mindenesetre néhány példámmal ennek ellenkezőjét kíséreltem meg illusztrálni. Ezért is volt írásomnak az a címe, hogy „A szálka és a gerenda”. Immár a derék apologetikus buzgalmú Joónak is adresszálom a fenti jézusi példázatot, egyúttal javaslom, hogy újságírónk legközelebb ragadjon tollat az egyházi vétkekről beszámoló Szent Ágoston, Luther vagy Kálvin ellenében is.
2. Az, hogy mit tekint Joó „periferiális jelenségnek”, nem azonos azzal, hogy mi periferiális jelenség valójában. Ezzel ugyanis csak Joó kognitív (és erkölcsi) szférájába nyerünk bepillantást, ám a valóság nem ennek nyomán szerveződik. (Hála Istennek!) Írásomban én sem minősítettem a felsorolt jelenségeket, csak megemlítettem őket. Ha ezek közül – teszem azt – egy belvárosi református templom előtt mocskos szájjal, trágárul zsidózó, uszító hangú tömeggyűlésnek a szervezője és vezérszónoka történetesen egy református lelkész, s ezt „periferiális jelenségnek” tekinti Joó, az minősítse a fenti urat.
3. Ha reagált volna erre a püspök, azaz ha „fölnagyította” volna ezzel eme jelenségeket, az „kizárólag a csávába került kormánypártoknak jönne jól” – állapítja meg éles elméjűen Joó. Értem. Bölcskei mérlegel. A világ és a haza dolgainak emlegetésekor csak és kizárólag azt veszi számba, ami nem az éppen regnáló kormánypártoknak jön jól. Ami viszont nekik, azt kifelejti a leltárból. Immár tehát van kormánypárti erkölcs és van ellenzéki erkölcs. A kérdés, hogy hatalomváltás esetén ez vajon így marad, avagy minden a visszájára fordul.
4. „A Gábor György-i ajánlat célja” tollforgatónk szerint az, hogy „egy vagy két papként megbukott személy alapján feketítsenek be és némíthassanak el egész egyházakat”, nettó paranoia. Szándékom csupán az volt, hogy a teljesnek szánt áttekintésből, a hazugságbeszéd, a hőség, a fagykár, a brutális rendőrség etc. mellett lehetett volna szólni az egyházon belüli szélsőségekről. Mert akkor hiteles lett volna a többi is. Függetlenül attól, hogy mi jó a kormánynak és mi nem jó.
5. Védjen meg téged Joó István” – kívánhatnánk ellenfelünknek, az alábbi érvelési gyöngyszemre akadva: „az ilyen Népszava-cikkek még inkább bebetonozzák – nyilván ez is a cél – a különc (sic!) lelkészt abba az egyházba, amely maga távolról sem antiszemita.” Az állítás szerint tehát, ha a „különc” lelkészről a Népszavában – mellesleg joggal – elhangzik, hogy antiszemita, az bebetonozza őt saját egyházába, mintegy erősítvén az amúgy „nem antiszemita” egyházán belüli pozícióit. De ha az egyház jogtalannak érzi a lelkész elleni Népszava-beli támadást, annál nagyobb a baj, minthogy nem tekintik a „különcöt” hírhedt megnyilatkozásai és szereplései ellenére antiszemitának. Vagy-vagy.
6. A cikk többi része a megszokott komcsizás. Nekem speciel uncsi. Lehetett volna más analógiákat is találni, igaz, ahhoz olvasni kéne. Mást is. Talán majd legközelebb.
Gábor György vallásfilozófus
