Jelenet a filmből
Az idei filmszemle díjnyertes alkotása egy nagyon erős személyes élményből, egy találkozásból táplálkozik. Bollók Csaba egy utazása során találkozott a fémhulladékot vonszoló tizenéves Varga Máriával – kapcsolatuk elmélyült, majd Bollók elhatározta, filmet csinál Mária és a hozzá hasonló nyomorban, kegyetlen körülmények között élő gyerekek sorsáról.
A végeredményt igazolják a fesztiválmeghívások és díjak: Brüsszel, Monterrey, Reykjavik, Szarajevó, Trondheim ismerte el eddig a film kvalitásait, az Európai Parlament Lux-díj szavazásán pedig bekerült 2007 tíz legjobb európai filmje közé.
Bollók tudta mit akar: Varga Mária létezését bemutatni játékfilmes keretek között. Ezért túlságosan nem változtatott a valóságon, hanem megpróbálta reprodukálni azt.
A valóság (re)produkciója a magyar film, de általában a film nagy kihívása. A film ugyanis elsősorban a hitelességről szól: olyan legyen, hogy elhiggyem, hogy ez lehet a valóság. Tehát a lehetőséget jeleníti meg, még ha az a rögvalóságon kívül esik is. A valóságot megfogni szándékozó filmek gyakran nem törődnek a hitelesség kérdésével, mert olyan dialógusokat, történéseket használnak, melyek a valóságban gyökereznek, tehát megtörténtek. Ez a módszer azonban gyakran csalóka: a film mindig csinálmány, egy rendező akarata érvényesül benne, a látószög, a cselekmény, a karakterek, a szöveg (általában mindegyik, esetenként csak egy-kettő közülük) választott, kreált dolgok. A film egy teleologikus aktus, egy teremtés végeredménye, egy minimum szelekción alapuló alkotás. Ezért nem lesz a valóság automatikusan hiteles a filmvásznon. Ahhoz „meg kell csinálni”, hitelessé kell tenni az anyagot – még akkor is, ha ez a reprezentáció aztán teljesen eszköztelennek hat.
Bollóknak kettős módszere van. Egyrészt megpróbálja kívülről követni Iszkát határozottan dokumentumfilmes pozíciót véve fel, ekkor Varga Mária érezhetően szabadon mozog, a morzsalékosra tört magyar nyelvére vissza-visszakérdeznek a megfigyelésében részt vevők, (re)akcióira reagálnak. Másrészt beépíti Iszkát a történetbe, és a kamera pozíciója is többször Iszkáéval azonosul. De nem kell az erős kameraszubjektívig eljutni, maga a bizalmas közelség is egészen közel hozza a kislányt a nézőhöz. A macska azonban nem foghat egyszerre kint és bent is egeret. A játszó Iszka és a megfigyelt Varga Mária nem azért hat egymás ellen, mert annyira mások (alkalmasint a két személy majdnem ugyanaz), hanem mert a nézőnek megkreált, teremtett pozíció más-más attitűdöt követel meg.
A nyomor narratíváját a rendező a résztvevők jelenlétével akarja megteremteni. Ezért -hangsúlyosan – nem sző történetet, nem épít karaktereket. Ezen a ponton Varga Mária és Rózsika amatőrizmusa kiegészül, egyesül Bollók választott amatőrizmusával. Ez azonban hatalmas súlyú döntés a rendező részéről. Benne van ugyanis annak a hite, hogy csak akkor mondható el ezeknek a gyerekeknek a sorsa-sorstalansága hitelesen és jól, ha a többi alkotó velük egyező módon vesz részt az esztétikai folyamatban. Benne van a hit, hogy Varga Máriáék civil énje csak így, ebben az esetben érvényesülhet – talán benne van az is, hogy a játékfilmes profi hozzáállás ezen a ponton nem etikus. Azonban Bollók amatőrizmusa – épp a reális és a hiteles filmes különbségtétel folytán – nem működik.
Szerző: Dercsényi Dávid | egyéb írások a szerzőtől 
