November 13. az Elnök napja volt. A szőnyeg szélére állította a kormányt a gyűlöletbeszéd szigorítása kapcsán. Mielőtt közhírré tette volna, hogy nem engedi hatályosulni a jogszabályt, magához hivatta a szöveg szerzőjét, Lomniczi Zoltánt, a Legfelsőbb Bíróság elnökét.
A két legfőbb méltóságos feltehetőleg intézményükhöz méltó rendíthetetlen higgadtsággal találkozott. A köztársaság megszemélyesítője semleges hangon közölhette, hogy a legfőbb bíró szövege alkalmatlan, ezért majd az AB mondja ki róla az ítéletet. A főbíró feltehetőleg felhívhatta az elnök úr figyelmét arra a bizonyos hitközségre, amelyet neki ismételten akceptálnia kellett, mire a „homo regius” tájékoztathatta, hogy e téren minden rendben: épp két napja vett részt a keresztény-zsidó párbeszéd hangversenyén. Magától értetődik, hogy a törvénytervezet elhasaltatása ügyében fel sem merülhet a huncut összekacsintás lehetetlen alternatívája. Csak az elszabadult fantázia hozhatja össze az LB eddigi gyakorlatát (gyűlöletbeszéd, háborús bűnösök felmentése) és e mostani bodicseket.
Ki róhatná fel Sólyom Lászlónak, hogy alkotmányos érzékenységét sérti a polgári törvénykönyv módosítása? Ahogy felkent szóvivője útján tudatta: már 2002-ben egy, a zsidóságot sértő kijelentés miatt „hosszú tanulmányt készített az ilyen esetekben rendelkezésre álló jogi lehetőségekről, megvizsgálva a külföldi gyakorlatot is. Már ennek a tanulmánynak a végkövetkeztetése is az volt, hogy nincsen alkotmányos lehetőség olyan tág körben a sérelmek orvoslására, mint amilyet a mostani törvény előirányoz”. A kormány, az MSZP, Gyurcsány Ferenc személyesen magára vessen, ha az Elnök 2002-es véleményét nem vette iránymutatásnak 2007-ben. Hiszen mi is változott volna 2002-óta? Mi indokolhatná véleményének felülbírálatát? Nem történt időközben semmi…? 2006. október 23-án este, a Felvonulás téri ünnepségen az Elnök úr cserbenhagyta a saját maga által is meghívottakat, – hogy a nemzetről ne is beszéljünk, – mert félt az üvöltve gyűlölködőktől. 2007. augusztus 25-én cserbenhagyta azokat, akik tiltakozását várták, hogy a szélsőséges pártszolgálatosok ne az ablaka alatt idézzék meg Szálasi szellemét. Tőle tudjuk, mit sem kívánt kevésbé, mint hogy a mostani döntéssel azokat bátorítsa, akik a „közösségeket sértő magatartást tanúsítanak”. Arra persze az elnöki palota ablakából a város felett eltekintve nem gondolhat, hogy a munkába utazók, a kórházi folyosón várakozók, az ügyintézésnél sorban állók között mindig akadhat olyan, aki gátlás nélkül kezd rasszista tirádába, megfélemlítve a többieket. Az „erő vele van”, – hát legyen a törvény is…
2002-től az itthoni, majd a 2006-os ősznek köszönhetően a világ közvéleménye is meggyőződhetett arról, hogy az FIDESZ-KDNP féle „polgári” propaganda számára nem magas ár, hogy a terek, utcák, kórházak, közlekedési eszközök zsidózástól, gyűlölködéstől hangosak. Nem szeretünk civilizáltságra inteni hőzöngőket, felülni provokációknak, ugyanakkor megaláz minket saját hallgatásunk. Kérdés, hogy a köztársaság elnökének vannak-e alattvalói, vagy a lakosságnak van köztársasági elnöke? Schiffer dr. csűrheti csavargathatja a jogot, Lányi úr bandukolhat az árpádsávos zászlók élén. Közönyössé váltak arra, vajon milyen módon viselik el a hétköznapi közhangulatot a járműveken, közintézményekben összezsúfolt emberek. A gyűlöletbeszéd korlátozása elleni beadványukat a szabadság védelmének állítják be, – pedig az emberi méltóság megsértéséhez való korlátlan jogot védik.
November 10. egy másik Elnök napja volt. Vaclav Klaus büszke lehetett. Prágában a köztársasági elnök, az egyházi és a világi intézmények, a közvélemény, a politikai pártok példát mutattak, hogyan kell szembeszállni a náci remix-szel. Míg Budapesten Sólyom László és a nagy egyházak utólag sem csatlakoztak a hungarista eszme intézményesülését megakadályozni akarókhoz, míg a politikát Semjén Zsolt parlamenti zsidózása, a médiát pedig az október 14-i terror ellenes megemlékezés cserbenhagyása jellemezte, addig a csehek összefogtak a kísértetjárással szemben. A kontraszt megrázó. Felmerül a kérdés, ha ott lehetett antifasiszta egység, akkor nálunk miért nem? Egyesek azokat a civil szervezeteket okolták e kudarcért, akik pedig megpróbálkoztak vele, hogy a prágai náci megmozdulással párhuzamba állítható Magyar Gárda avatásakor ne a tespedt közöny tűnjön a magyarok egyedüli reakciójának. Prágában november 10-én 1200 anarchista verekedett össze az újfasisztákkal, Budapesten augusztus 25-én 1000-1500-an demonstráltak békésen. A nagy kontraszt abban van, ahogy a nyilvánosság elé került a dolog: itt a sajtót az antifasiszta megmozdulásokból maximum a megjelenő provokátorok érdeklik, amott viszont a szélsőjobbal való szembenállás. Hiába volt Magyarországon 2007-ben négy antifasiszta tüntetés is, – köztük az egyik 10 ezer fős részvétellel, – se érdeklődést a sajtó, se összefogást a politikai és egyházi intézményrendszer nem mutatott ezen alkalmak kapcsán. Már-már normális dologként fogadta el az ember, hogy a magyar televíziók, rádiók és újságok sokkal nagyobb teret adnak különféle tíz-húszfős vidéki útlezáró demonstrációknak, – de ez a gyakorlat most Prága tükrében mégis csak abszurdnak látszik.
Az erkélye alatti gárdaavatás után köztársasági elnökünk nemzetközi nyomásra illetlennek nevezte az árpádsávos zászlózást, – és ezzel a csínyt letudta. Mai véleménye, hogy „sértő magatartások ellen nem alkotmányos szempontból aggályos jogi eszközökkel kell fellépni. Ez sehol a világban nem vezetett eredményre” aligha igazolódott Prágában. Ott más mértékkel mérik az egyetemleges jogokat. Ott a köztársasági elnök a fasizmus feltámadását nem a szólásszabadság részének tekinti. Ott az emberi méltóság sincs száműzve az emberi jogok közül. Ott előbb megvédik a megtámadottakat, és csak utána mérlegelik az alapvető emberi jogok érvényrejutásának arányait.
Volt nekünk már egy Sólyom Lászlónk, az altábornagy, aki személyes kockázatot vállalva szállt szembe Gestapo-val, nyilas pribékekkel csakúgy, mint utóbb a németek kitelepítése kapcsán Rákosi Mátyással. Jó lenne, ha mai névrokona nem elfeledni, hanem példát venni próbálna róla.
Donáth Ferenc
november 22nd, 2007 at 22:18
Eddig sokan azért nem szóltak az elnök magatartásbeli defektusról, mert azt gondolták, hogy tisztelni kell az elnöki hivatalt, még akkor is, ha az elnököt magát már tisztelni nincs miért.
Örülök, hogy Donáth ur összefoglalta néhány lépésben, hogy elnökünk mit is tett ennek a probléma megoldásának elodázásában, megnehezitésében. Valószinüleg a végén nem fogja tudni megakadályozni a törvény életbeléptetését, de mindent megtesz ez ellen. Ez valahol az ország szégyene is. Hatvan egynéhány évvel a szörnyü események után csodálkozom, hogy van olyan legmagasabb állami tisztségviselő, aki felvállalja, hogy ismét legyen Mo-n nyilt utcai antiszemitizmus és rasszizmus.
Elnököt az ország nem válthatja le? Talán Fidesz őt is felszólithatná, hogy mondjon le.
De hát ez hiu ábránd.
Ebben az országban nem tudják elfogadni a Trianont ugyanugy, ahogy nem tudnak büntudatot és megbánást tanusitani a Holocaust-ban való részvétel miatt.
Inkább magyarázkodnak az árpádsávos zászlókról, a Holocaustot összemossák a komunizmus üldözöttjeivel és a sort lehetne folytatni. A magyar ugylátszik nem tanul és nem tud megfelelő következtetést levonni a multból.