Forrás: HVG

KOSÁRY DOMOKOS KÜZDELME GÖRGEYVEL

Történésznek és kutatási “tárgyának” utóélete ritkán fonódik olyannyira egybe, mint a múlt héten elhunyt akadémiai elnöknek, Kosáry Domokosnak és az 1848-as szabadságharc tábornokának, Görgey Artúrnak.

Az árulás vádja ma már a múlté, Görgey Artúr alakja méltó helyére került: a nagy magyar katonák sorába… E megállapítással csukta be 1936-ban egy több mint nyolcvan éve zajló “nemzeti per” aktáját Kosáry Domokos. A múlt héten, 95 esztendős korában elhunyt történész első, rögvest szakmai rangot teremtő kötetében az ifjú bölcsészdoktor túlzott óvatosságának tűnhetett csupán, amikor “a régi, sablonos felfogás kísértéséről” ejtett szót. Mint írta, az a “forradalmi pszichológia”, amely Kossuth Lajos és Görgey ellentétében “a jó és gonosz szellem küzdelmét” láttatja csupán, még maradványaiban is veszélyes lehet a köznapi gondolkodásra. Szakberkekben akkor már kétség sem fért ahhoz, hogy a temesvári nagy csatavesztés után Világosnál – az oroszok előtt – 1849 augusztusában kapituláló Görgey tábornok az adott körülmények között a legkisebb rosszat választotta. A korszak meghatározó historikusa, Szekfű Gyula a művelt nagyközönség számára (Hóman Bálinttal közösen) készített ötkötetes Magyar Története hamarosan vissza is igazolta tanítványa megállapításait. Ez idő tájt került sor Görgey hivatalos rehabilitációjára is: 1935 tavaszán a Prímás bástyán (a mai Tóth Árpád sétányon) Horthy Miklós kormányzó és Gömbös Gyula miniszterelnök felavatták “a Budát visszafoglaló hős tábornok” lovas szobrát.

A 23 éves – az akkori törvények szerint még nem nagykorú, így a kiadójával való szerződését is kényszerűen apjával láttamoztató – Kosáry szelíd figyelmeztetése váteszi megjegyzésnek bizonyult: a múlt “végső lezárása” után egy évtizeddel minden korábbinál hevesebb vihar támadt Görgey körül. Pedig indulatokban és történelemhamisító állításokban már a szabadságharc leverése utáni évtizedek sem szűkölködtek. A tábornok árulásának vádja (és egyben a “haza hóhérjaként” való említése) nem mástól, mint Kossuth Lajostól eredt. Ő még a török emigrációba tartva azt érzékelte, hogy a bukás okait kereső küzdőtársak az ő felelősségét is firtatják, száműzetése első állomására, Vidinbe megérkezve – Kosáry megfogalmazása szerint – “drámai önigazolást s egyben Görgey-ellenes vádirat” lavináját indította útjára. Az “Angol és Frankhonban-i magyar követi és diplomáciai ügynökségeknek” címzett 1849. szeptember 12-ei vidini levélben elhelyezett aknák Görgey Artúr egyéni kegyelemben való részesítése, majd a szabadságharc 13 tábornokának aradi kivégzése után robbantak fel és évtizedekre hivatkozási alappá váltak a “nagy perben” megszólalók számára.

A bűnbakképzés stációi pontosan nyomon követhetőek az ifjú Kosáry említett összefoglalójában. A szerző például külön fejezetet szentelt a megtorlás idején éveket aradi várfogságban töltő honvéd tábornok, Asbóth Lajos 1862-es emlékiratának, amelyben Görgey “szándékos hadászati hibák elkövetőjeként” s nem mellékesen Paszkevics cári tábornagytól “nyomorult alamizsnát elfogadóként” jelenik meg. A vidini levél mellett e memoár volt a fő forrása a Görgey-ellenes tábornak az 1920-as évekig, amíg fény nem derült arra, hogy Asbóth – az osztrák rendőrség fizetett besúgója – a kiegyezést megelőző szövevényes állambiztonsági játszmában kapott szerepet emlékiratával.

“A Görgey-kérdés valójában a magyar politikai közgondolkodás története” – nyilatkozta a rendszerváltás után többször is Kosáry – hozzátéve, hogy őt leginkább az izgatja, “a magyar társadalom tudata mennyiben tudott és tud a múlt realitásaival szembenézni”. Felállított diagnózisa szerint igen kevéssé, s ezért Kossuth is felelős, hiszen “az árulási vádat az emigráció politikája kívánta meg. Ha a túlerő győzőtt, ennek ellenkezőjét elhitetni: nem a nemzet valódi önbizalmának erősítése, hanem hamis számvetés és illúziók ápolása.” Ugyanakkor Kosáry egyetértően idézte a történészelőd Pethő Sándornak (az 1938-ban indult Magyar Nemzet alapítójának) azt a megállapítását, amit a “visegrádi remeténél”, vagyis Görgeynél tett 1911-es látogatását követően fogalmazott meg: “Végre kisütött a történeti igazság napja Görgeyre nézve is anélkül, hogy ez Kossuthra nézve az istenek alkonyát jelentette volna.”

A politikai csatározások azonban a tábornok 1916-os temetésekor ismét történeti átértékelést hoztak. Mivel Tisza István kormánya több tagjával együtt fejet hajtott “a magyar hon hősének” a Nemzeti Múzeum előcsarnokában felállított ravatalánál, ellenlábasai rögvest előhúzták a Kossuth-kártyát, mondván, az “alkuvást nem ismerő” egykori kormányzó volt az igazi magyar hős, aki 1894-es elhunytakor bezzeg nem részesülhetett állami végtisztességben, csak a nép “végtelen szeretetében”.

Mindezek azonban csupán szolid előjátékai voltak a centenáriumi attakoknak. A “forradalmi pszichológia” 1949-ben a Teleki Pál Intézet (a mai Történettudományi Intézet elődje) alapító igazgatóját, az elitképző Eötvös Kollégium professzorát, Kosáryt is elsodorta. Három nappal a “belső ellenség”, Rajk László letartóztatása előtt a moszkvai aspirantúrát szerzett Andics Erzsébet az “államosított” Magyar Történelmi Társulat újdonsült kommunista elnöke, majd az 1950-es években a történészszakma diktátornője frontális támadást indított a Horthy-korszak történetírása ellen, mivel az – jelentette ki a társulat közgyűlésén – jószerével mással sem foglalkozott, mint “a magyar nemzet nyílt árulóinak” tisztára mosásával. Fél évvel később, az októberi felolvasó ülésen viszont már nagyon is konkrétan fogalmazódott meg, hogy “a fasiszta ellenforradalom megpróbált nemzeti nagyságot” faragni abból a Görgeyből, akiről pedig “a magyar nép milliói” mindig is tudták, hogy ki volt. (Az eset pikantériája, hogy az előadó az 1950 májusában letartóztatott, majd hazaárulási perben kivégzett Sólyom László tábornok volt.)

“Aki árulót véd, az maga is hazaáruló” – így szólt az a szakmainak mondott verdikt, amely az önkritikára nem hajló Kosáryt a szakma peremére sodorta, s ott tartotta az 1980-as évekig, már csak azért is, mert 1956-ban ismét szerepet vállalt: elfogadta megválasztását a Magyar Történészek Nemzeti Bizottsága elnökévé, ráadásul megpróbálta összegyűjteni a forradalom dokumentumait. Igyekezetét a Kádár-rezsim háromesztendei börtönnel honorálta.

A legújabb kori Görgey-per viszont Kosárynak adalékul szolgált egy nagyszabású összegzéshez. Akadémiai elnöksége idején, 1994-ben adta közre régi-új, terjedelmében azonban megháromszorozott kötetét. Ennek előszavában nem kis büszkeséggel szögezte le, hogy 58 évvel korábbi könyvének minden megállapítását helytállónak tartja. Azt azonban már a könyv kritikusai fedezték fel, hogy az új mű egyben “szabálytalan memoár” is. A kérdés legfőbb szakértője ugyanis saját csatározásait is megörökítette, meglehetős iróniával kommentálva nagy- és kisstílű ellenlábasai bornírtságait. Ugyanakkor csak memoárban megengedhető elfogultsággal talált mentségeket az általa “egyébként” kedvelteknek, elsősorban is Illyés Gyulának, aki 1950-es években írt Fáklyaláng című drámájával oroszlánszerepet játszott a Görgeyvel kapcsolatos politikai kurzusszemlélet terjesztésében.

Kosáry egyébként 1994-ben már azt regisztrálhatta, hogy történészi körökben megint szalonképtelen együtt említeni Görgeyt és az árulást, s remélhette, hogy az 1935-ös lovas szobor másolata a budai Várban még frekventáltabb helyre kerül. “Csupán a megbélyegzés szokása maradt” – olvasható a rendszerváltás utáni Kosáry-nyilatkozatokban, noha “a hazaárulás fogalmával túl sokszor éltek vissza ahhoz, hogy használható legyen”. Az újabb visszaélés ellen lépett fel 2006. október 23-án este, a Hősök terén, amikor a haza nevében handabandázók megpróbálták beléfojtani a szót, azt ordítva felé: “kivénhedt hazaáruló”.

MURÁNYI GÁBOR

Comments are closed.